Így hívják: Dr. Beat Richner. A mai világ szégyene, hogy Barack Obamák és hasonló pitiáner karrierpolitikusok kapnak béke Nobel-díjakat, és például nem Ő. Kis túlzással állíthatom, hogy ma Kambodzsában neki köszönhető, hogy vannak egészséges gyerekek. Egy 14 milliós országról beszélek!!

Hogyan kapcsolódik ő az én kis történetemhez? Egy kedves és nagyon aranyos lánnyal kezdtem el beszélgetni, amikor már épp azon voltam, hogy másnap ismét útnak indulok. Egy koncertmeghívásra másnapra nem tudtam nemet mondani. És milyen jól tettem. Előzetesen csak annyit tudtam, hogy egy jótékonysági koncertről van szó, amit egy gyerekkórházban tartanak, és valaki csellón fog játszani klasszikusokat. Elő is vettem az „ünneplőmet”, és Nita - így hívják a kislányt - mögött ülve elrobogtunk a Siem Reap-i Kantha Bopha gyerekkórházba.

Azt hiszem megér egy külön bekezdést Beatocello (ez az úriember művészneve) története. A '70-es évek első felében fiatal gyerekorvosként tevékenykedett az akkori Kambodzsában. Aztán jött a vörös terror, és el kellett hagynia az országot, ahova 1991-ben tért vissza. Akkor már neves orvosként felkérték, hogy állítsa vissza a régi Kantha Bopha gyerekkórházat. Az ő vicces előadásában - mert nagyon jó humora is van az öregnek - hallottam először a történetet, aminek aztán utána is olvastam. Egy évre rá megnyitott az első kórház a fővárosban, amit további 4 követett a rákövetkező mintegy másfél évtizedben. Jelenleg a kambodzsai gyerekek 85 %-át (!!!) ez az 5 kórház menti meg a tuberkolózis, sárgaláz, malária, denghe-kór, AIDS és a többi szörnyű betegségtől. Az egész rendszer teljesen magánfinanszírozású, Richner személyesen kuncsorog az adományok után évente kétszer hazautazva a gazdag Svájcba. Több mint 2000 gyerekorvost nevelt ki, ma 1900 doktor főállásban látja el a mindennapi feladatokat, és ebből rajta kívül egyetlen külföldi van. Tehát nem csak empatikus, szociális szempontból felmérhetetlen munkát végző ember, hanem gondol a jövőre is.

Csodálom az ilyen embereket, büszke vagyok rá, hogy kezet rázhattam vele a koncert után. /Sajnos nem volt velem az egyébként mindig nálam hordott fényképezőm, így ez az este nincsen fotódokumentálva./

Hogy Nita bája, az időközben teljes erejében megérkezett monszun, vagy egyszerűen csak a lustaságom nem engedett a következő négy napban, már nem is tudom, talán mindez együtt. Sokat bicikliztem, rajzolgattam, vagy éppen csak ültem a félbehagyott verseim fölött, amikor jó egy héttel az érkezésem után már úgy feküdtem le az egyik nap, hogy muszáj tovább indulnom: az a bizonyos belső hang megszólalt.

Kényelmes ágyamat Menedékre, papucsomat szandálra és Siem Reap-et a 67-es útra cseréltem, hogy olyan 5 nap elé nézzek, amiről minden utazó álmodik. Merthogy még az első nap délutánján – miután reggel visszavittem kopottas, de jó szolgálatot tett biciklimet - lekanyarodtam a keletnek tartó 5-ös főútról, hogy északnak forduljak.

Milyen hálás is vagyok, hogy van egy bölcs Apám, aki még hetekkel ezelőtt lebeszélt arról, hogy ezen a blogon közzétegyem egy, magamnak és Istenemnek tett fogadalmamat: felsétálok a hírhedt Preah Vihear templomhoz, amiért Kambodzsa és Thaiföld immáron 50 éve hidegháborúban áll egymással egy, a thaiok által vitatott 1962-es hágai döntés értelmében (ami szerintem egyébként teljesen triviális és korrekt). A lövöldözést körülbelül egy hónapja abbahagyták, de így sem mondom, hogy minden félsz nélkül vágtam neki a következő részcélnak.