Amikor még gyerekként néztem a Vietnamban játszódó akciófilmeket, nem gondoltam volna, hogy egyszer egy igazi vietkonggal fogok teázgatni. Pedig egyik nap délelőtt ez is megesett velem. Az öreg, akinek az asztalához az eső elől szárítkozni tértem meg, jó harminc évig szolgált a hadseregben, 22 amerikait szedett le (azért ez durva, hogy egy, a mi fogalmainkkal mérve gyilkossal ültem egy asztalnál), mutogatta a lőtt sebei után maradt hegeket, miközben banánt kínált. Hogy a világ milyen relatív, az szinte mindennap kiderül: ő csak a hazáját védte az ellenséges inváziótól.

Amikor tegnapelőtt megérkeztem Cẩm Phả-ba, kicsit nagyobb távot teljesítettem, mint előre elterveztem. Azt már tudom, hogy ami a Googlemapsen 30-nak tűnik, megvan az 50 km is, vagy még több, és amikor nekivágtam, tudtam, hogy aznap kemény menet vár rám. Így a korai ebédszünet után csak mentem és mentem, de akárhányszor megkérdeztem a helyieket, hogy még mennyi van a következő városig, ahol szállást reméltem találni (gondoltam legrosszabb esetben felavatom a sátramat Vietnamban is), mindig ugyanannyit mondtak. Délután 1-kor ugyanúgy húszra volt, mint 4 órakor - szerintük (pedig ekkor már egy jó harmincas mögöttem volt). És ekkor jött a nem várt segítség. Egy motoros lehúzódott mellém, majd miután meggyőződtem arról, hogy nem pénzért ajánlja fel a mögötte lévő ülést, felpattantam mögé. Így hagytam el Mong Duang-ot (az eredeti célfalut), hogy elrobogjak egészen Cẩm Phả-ig, ami az első nagyobb város, amit Vietnamban elértem. Miután találtam egy szuper szállodát, a szobám csillogott-villogott, és még BL-összefoglalót is találtam valamelyik külföldi csatornán, leadtam koszos, összeizzadt ruháimat mosásra (még Kantonban is kézzel mostam jobb híján), már tudtam, hogy másnap maradok. Saccoljatok, hogy mennyibe került egy éjszaka? Nem, még sokkal kevesebbe. Alig 8 euróba.

Este meg betévedtem egy híres buddhista zarándoktemplomba, ahol vagy egy jó órát bambultam, ahogy egy nagyobb csoport, egy idősebb férfi vezetésével végzi a szigorú ceremóniát. Amin csodálkoztam, hogy jó tucatnyian voltak, de egytől egyig csak nők. Az öreg egy aktatáskából elővarázsolta a tradicionális barna köpeny-ruhát, feltett a fejére egy barna kötött sapkát, majd a feneketlen táskából előszedett füstölőket, gyertyákat, kis bronzüstöket, egy félbevágott emberi koponyát (ilyet már láttam Tibetben), dobverőket és még számtalan egyéb kelléket, majd elkezdett kántálni, dobolni. Volt egy méltósága az egésznek.

Aztán az egész másnapot tulajdonképpen legkedvesebb szenvedélyemnek, a rajzolásnak szenteltem. A város szívében van egy, a franciáktól visszamaradt kisebb katedrális, amit egy pár éve renováltak kanadai emigránsok adakozásából. A reggeli után elsétáltam a katedrálishoz, hogy az előtte lévő kis téren egy kölcsön székre leüljek, és belefogjak a munkámba. No innentől kezdve két dologra kellett figyelnem: az egyik, hogy az időnként rákezdő eső elől mindig megmentsem a rajzom, és hogy a körülöttem-felettem tolongó emberek (gyerekek és felnőttek egyaránt) kíváncsiságból fakadó figyelmetlen lökdösődése elől mindig időben felkapjam a tollam. Már szürküllött, amikor odakanyarítottam a dátumot a lap aljára.

Itt olvashatsz cikket Simon Dávidról!