Reggel összepakoltam, és elindultam, gondoltam egyszerű feladat vár rám, gyalogolok néhány kilométert a kikötőig, ill. a kompig. Merthogy még pár nappal korábban arra az elhatározásra jutottam, hogy hajóval jutok el Hai Phong-ig, a híres nagy északi kikötővárosig. El is jutottam,de milyen kalandok árán!

Nem sokkal ezelőtt hallottam a város történetét, és ha nem tévedek az első lesz életemben, melyet a hagyomány szerint egy nő alapított (bocsánat talán a második, ha Hatsepsut romvárosát is ideszámolom), egy híres amazon és szabadságharcos, Le Chan, olyan kétezer évvel ezelőtt. Aztán ez a negyedik legnagyobb város Vietnamban, nem beszélve az újkori történelméről. De talán a legfőbb indok az volt, hogy így megspórolok vagy háromnapi gyaloglást, mert bizony az idő fogy az egyhónapos vízumból.
Ám ilyen csúnyán nem nagyon szoktam összezavarodni, ahogy ma reggel. Az eredeti információm szerint továbbindultam nyugatnak, hogy alig másfél kilométer után visszafordítsanak a másik irányba. Aztán vagy egy jó órás további bolyongás és hasztalan kérdezősködés után abban a kikötőben találtam magam, ahonnan tegnap az öböl túrára indultam.
Innen nem indul hajó, legalábbis nem Hai Phong-ba, vagy csak borsos árért - tudtam meg. Végül találtam egy figurát, aki azt az opciót ajánlotta fel, hogy egy csónakkal jussak el a másik kompkikötőig. Kemény alkudozás után, bepattantam a kis motoros csónakba és már szeltük is a habokat, hogy alig félóra múlva kitegyenek egy jó pár kilométerrel arrébb. Megnyugodtam, hogy elérem a fél tizenkettes kompot, minden a terv szerint halad. Befizettem a gyanúsan olcsó jegyet, a komp meg is jött, és időben el is indult, csak akkor kezdett el bűzleni a dolog, amikor a szigetvilág közepén egy másik kompkikötőt pillantottam meg, de még ekkor is azt gondoltam, hogy útközi állomás. Ám hamar rá kellett jönnöm, hogy bizony nem, itt a vége a dolognak. Partra huppantam, elmondtam egy cifra mondatot, majd meggyorsítottam a lépteimet, magam mögött hagyva az utolsó embert és házat is. Gyönyörű, meseszép vidéken keresztül gyalogolhattam vagy egy órát, már rég elszállt minden bosszúm, amikor egy rozsdás-kopottas táblára lettem figyelmes, valami barlangfélét jelzett. Az elhagyatott ösvényre lekanyarodtam, és már szedtem is kettesével a lépcsőket, arrébb tolva az utamba kerülő növényeket. Egy ráccsal elzárt barlangbejáratnál álltam, de ez nem tántorított el attól, hogy átpréseljem magam a rács és a szikla közötti résen, miután feltettem fejemre barlangász-szerű lámpámat. No, hát ha csodálatos volt tegnap a nagy barlang, akkor ez csudálatos. A levegő sokkal nehezebb, párásabb volt, a lábam előtt elsiklott egy lilás gőte, denevérek suhogtak el a fejem felett, és a szemközti fal csillogott, mint egy ékszerbolt. Egyszóval érintetlen, az ember által még nem fertőzött helyre keveredtem.


Ahogy kijöttem a barlangból, a helyi pásztorkutyákat kellett leráznom magamról, ami persze azt is jelentette, hogy egy falu közelébe keveredtem. No, itt a régi Vietnam arca rémlett fel, ahogy a főutcán végigsétáltam, és végül engedtem a helyi fogadós invitálásának egy disznóleves erejéig. Itt realizálódott bennem, hogy valami szigeten rakott ki a komp, a túloldala jó pár kilométerre, szerintük negyvenre van. Nem kellett kétszer végiggondolnom a dolgot, maradhatok és sétálhatok, amit bizonyára nagyon élveznék, de akkor sok időt vesztek, úgyhogy egy újabb alku végén a kocsmáros mögé felpattantam a motorra, és már „vágtattunk” is a sziget túloldal felé. Így utólag jegyzem meg, tényleg volt vagy jó negyven km.
A délutáni menetrend szerinti gyorshajóra jegyet váltottam, hogy helyiek és külföldiek társaságában tényleg hajón érjem el Hai Phong kikötőjének keleti csücskét.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!