Amikor fölkeltem, sajgott mindenem, és bár viszonylag korán indultam (a reggeli friss levegővel a legjobb menni), az első 5 km-en kétszer is megálltam. Előbb reggelizni – a szokásos „pho bo”-t, tésztalevest marhahússal és zöldhagymával, amit citrommal, chilivel, fokhagymával és borssal szoktam dúsítani –, majd kora délelőtt a nagy zöld közepén egy kis kunyhónál, ahol aznap az első házassági ajánlatot kaptam. Egy helyi gazda körbevezetett a szokásos banán- és bambuszfák szegélyezte talpalatnyi rizsföldjén, amit akár háztűznézésnek is vehettem. Azt hiszem, akkor győztem meg az öreget végképp, hogy megfelelő parti vagyok, amikor kétszer egymás után is megvertem a még Hanoiban szerzett kínaisakk-készletemmel, miközben persze nem maradhatott el az elengedhetetlen borozgatás sem. Ebédre marasztaltak, majd még tovább is, de „társaim” (a felszerelésem, élén Villámmal, a mindig útra éhes vándorbottal) már toporogtak, hogy induljunk.

A nap is kisütött, mutogatva erejét, hogy bizony még vissza fogom sírni az esőt, és egy hosszabb menet után egy olyan kisvárosba értem, ahol mindenki mosolygott, és bár szívem szerint maradtam volna éjszakára, az út ismét szólított. Még a városka szélén belefutottam egy olyasvalamibe. melyet már százszor hallottam, de még sohasem láttam. Egy kakasviadalba. Arra lettem figyelmes, hogy férfiak egy pár méter átmérőjű földdarabot guggoltak körbe az út szélén. A kör közepén két szerencsétlen madár begytől felfelé már teljesen lekopaszította egymást, rondábban néztek ki, mint egy pulyka. Amikor a kör szélére terelték egymást a nagy csipkedésben, a legközelebbi ember mindig visszaterelte/-tolta őket középre, ahol folytatták a szemmel láthatóan csak végkimerülésben véget érő harcot. Én egy jó fél órát bambultam, hol a madárkát, hol a félkedvűen guggoló-pöfékelő közönséget. Közben két dolgon merengtem: mi az, ami a kakasokat újra és újra egymás ellen hajtja, és mi az, ami az egyre csak gyűlő emberek érdeklődését inkább fokozza, mint lankasztja. Kérdéseimre a választ nem vártam meg, újra nekiindultam.

Késő délután úgy hagytam magam mögött a – mint később megtudtam egyetlen – hotelt, hogy majd csak elérem valahogy a következőt, de ezúttal számításom csalt, ám a sors megint kegyes volt hozzám. Amikor elkezdtem afelől kérdezősködni, hogy merrefelé verhetném fel a sátramat (miután megtudtam, hogy a következő hotel túl messze esik), az egyik szebb ház portáján egy mosolygó család felajánlotta, hogy felverhetem Menedéket, a sátramat a ház kertjében. Már akkor szemet szúrt a sokaság között egy mosolygós olyan 18 éves forma leányzó. No, alig telt el 10 perc, és a falu apraja-nagyja ott sereglett körülöttem. A sátrat mintegy bemutatóként alig pár perc alatt feldobtam, úgy kellett kivennem az emberek kezéből a különböző részeket, mert mindenki részese akart lenni a falu nyugodt életet szemmel láthatóan felbolygató eseménynek. A rendőrprefektustól, aki tüzetesen végigvizsgált minden egyes pecsétet az útlevelemben, a faluorvoson át a jegyzőig, mindenki, aki számított, látni akarta az idegent, aki gyalog érkezett! Újabb nem várt fordulat következett. Talán a szomszéd ténsasszony, talán valamelyik rokon egyszer csak megfogta a kezem, majd megfogta a kislány kezét, akit még korábban kiszúrtam, és valahogy mindig ott volt körülöttem, majd egymásra tette, amit helyeslő moraj, majd üdvrivalgás követett a majd száz fős tömegből. A dolog pikantériája az volt, hogy mögöttünk állt – ahogy én azt korábban kivettem – a lányka udvarlója. Hát ha több életem volna, bizony nem tétovázom, és azonnal igent mondok, de hát csak egy van. Így csak a gondolattal játszottam el, amikor már persze a házban – mert hogy is hagyhattak volna, hogy kint aludjak a kertben – jóval éjfél után nyugovóra tértem. Ez volt a története a napnak, amikor kétszer is majdnem házasember lettem.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!