Előbb Kralanh, majd egy nagyobb elővároska, Puok is a hátam mögött maradt, hogy végül hulla fáradtan, de mosollyal az arcomon bevánszorogjak Siem Reap centrumába. Már kilométerekkel korábban megjelentek a civilizáció - régi és új – jelei: a forgalom megsokszorozódott, egyre több nagy téglaépület, majd egészen modern szállodák, boltok következtek. A sültrizs–vacsorám árán is megmutatkozott a különbség, mint ahogy az emberek angoltudásán is.

Szóval Siem Reapben voltam, szállás után kellett néznem, fogalmam sem volt, hogyan válasszak a temérdek hotel és guesthouse közül. Egy barátságos tuktukos érkezett a megoldással: olcsó, de jó legyen - mondtam, mire ő egy cetlire írta fel a vendégház nevét, amit rövid keresgélés és kérdezősködés után meg is találtam egy, a főúttal párhuzamosan futó kisebb utcában. Eltettem magam másnapra, hogy még a hónapokkal ezelőtt hallott tippet követve másnap korán reggel egy biciklikölcsönzőben kezdjem a napot.

Egy kicsit elkalandozom Siem Reaptől, amikor ezt írom, de nem állom meg, hogy ne osszam meg őszinte és kissé védekező gondolatom, miután az utóbbi időben több észrevételt hallottam az utazásommal, és annak milyenségével kapcsolatban (hogy bizony időnként felpattanok egy felajánlott fuvarra). A következő egy hétben sokat bicikliztem, és bizton állíthatom: biciklivel járni a világot gyerekjáték ahhoz képest, amit én csinálok. Nagyobb a különbség a gyaloglás és a biciklizés között, mint a repülés és biciklizés között. Mondom ezt annak ellenére, hogy a biciklistákat tartom a legközelebbi „rokonnak”, és minden tiszteletem a biciklistáké.

Természetesen rögtön Angkor Wat felé vettem az irányt, ami olyan 8 km-re esik a várostól északi irányban. Alig húsz perc tekerés után aztán jött az első kellemetlen meglepetés: egy rendőrposzt mellett tekertem el, amikor az egyenruhás férfi visszafütyült, és a jegyemet kérte. Én értetlenül és kissé bosszúsan vettem tudomásul, hogy a jegyet valahol 4 km-rel korábban az egyetlen hivatalos helyen kellett volna megvennem. A turpisság az egészben, hogy én a sok közül az egyik mellékúton közelítettem meg a híres templomegyüttest, ahol még egy tábla sem jelezte, hogy a jegyet korábban kell beszerezni. Nem tehettem mást, elindultam visszafelé, és jobb híján elhalasztottam a fő attrakciót másnapra, mert a turistaáradat előtt szándékoztam elkezdeni az egész napot igénybe vevő túrát. Tulajdonképpen jól jártam, mert úton a város felé (ekkor már rátaláltam a főútra) a Nemzeti Múzeumot jelző táblára lettem figyelmes. Nem haboztam, bementem. A borsos 12 dolláros ár arányban áll a nyújtott szolgáltatással: egy nagyon színvonalas, rengeteg információval szolgáló állandó kiállítássorozatról van szó, ami minden lehetséges aspektust felölel. Ráadásul mindez hibátlan angolsággal. Azért sem volt mindegy nekem a múzeumban eltöltött négy óra, mert szinte minden kérdésem és hiányosságom megválaszolásra került Délkelet-Ázsia történelmével és kultúrájával kapcsolatban. Elnagyzolva megpróbálom elmesélni egy pár mondatban.

Délkelet–Ázsiát jogosan hívjuk másképpen Indokínának. A félszigeten a két legrégebbi civilizáció a khmer (a mai Kambodzsa), ősi kínai nevén Fu-Nan, illetve a viet (a mai Vietnam), ősi nevén Champa. Az előbbit a brahmanizmus (az állatok és a természet istenként való tisztelése) és a hinduizmus hódította meg, míg az utóbbit a sintoizmus. A buddhizmus csak egy „újkeletű” dolog, mindösszesen az elmúlt szűk ezer évben hódított teret. A mai Thaiföld, Laosz és Myanmar szintén újkori szubcivilizációs hajtások, évezredeken keresztül kínai és indiai befolyás és politikai-kulturális hódoltság alatt álltak. A meghatározó nyelvek a szanszkrit és az ősi kínai, minden mai nyelv ebből a kettőből, és az ősi törzsi nyelvek ötvözetéből alakult ki. Antropológiai szempontból is érdekes, hogy a mai kambodzsai emberek hasonlítanak a legjobban az indiai „nagy testvérekre”, míg a vietnamiak a kínaiakra. Ennyi nagyon madártávlatból és elnagyolva, de a lényeg benne van.

A múzeumból a legnagyobb hőségben jutottam ki, így hosszú idő után végre 'mezzogiorno't ejtettem, amit este a városban barangolás, biciklizés követett. Így tévedtem be egy árvaház dalos-táncos előadására, ami csak végtelen szomorúsággal töltött el. Kambodzsában az árvák, árvaházak a jelek szerint csak üzlet, amit a korlátolt helyiek és a még korlátoltabb fehér emberek generálnak. A nepáli árvákkal eltöltött bő két hónap után - elég volt körbejárnom az árvaházat, egyből kirajzolódott a helyzet: molinókra nyomtatott, - nyilvánvalóan fehér ember sugallta - százezer dollárokról beszélő 'business plan'-ek függtek a falakon, laptoppal felszerelt irodák, iskolákat megszégyenítő infrastruktúra. Közben valakik profitálnak belőle, a gyerekek pedig áldozatok maradnak. Jó tucat turista vagy éppen önkéntes (akik nagy valószínűséggel nem értik a khmer kultúrát, ezért sohasem lesznek képesek valós értékközvetítésre) fotózza a cirkuszi állatokat, azaz gyerekeket, hogy utána otthon mutogassa azokat. Erős ítéletet mondok itt komoly problémákról, de ki teszi meg helyettem?

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!