Simon Dávid a Föld körül

„Eat when hungry, sleep when tired” - zen bölcsesség.

„Próbálj pozitív maradni” - ismétlem el naponta 43-szor, de piszkosul nehéz. Azt hiszem, ilyen keveset egyetlen országban sem mosolyogtam, és így is messze felülmúlom a helyi átlagot. Ehhez jön ez a nyavalyás Ramadán, hát mit ne mondjak, ez a Mohamed jól kitalálta. Bárcsak ne tette volna! Sebaj, már csak 1 nap van hátra Hari Rayáig, azaz a muszlim karácsonyig. Hát legalább úgy várom, mint a mi karácsonyunkat szoktam.

Még szerencse, hogy a lakosság majd' negyedét-ötödét kínaiak alkotják, akik nekem a megváltás megtestesítői az elmúlt hetekben (ellentétben a statisztikai adatokkal: az indiaiak száma/jelenléte elenyésző), kínait eszem reggelire és ebédre, a számomra két legfontosabb étkezés ugyanis ez. Nem megyek bele teológiai értekezésbe, de ahogy a világlátott Kim barátom mondta pár napja erősen sarkítva: „Vagy a világ többi része, vagy az iszlám. A kettő együtt nem fér meg, és ez hamar háborúhoz fog vezetni”. Hát, ha nem is értek vele egyet, a mondandóját mindenki érti.

Ebben az országban sűrűbben vannak az éppen következő kis mecsetet jelölő táblák, mint a kilométerkövek, még 500m, még 200m. Ennél sűrűbben már csak elgázolt kobrákkal találkoztam.

Szóval vissza az útra. Ahol egyébként piszkosul meleg van, no, nem egyszerűen fokokban mérve, de a páratartalom és leginkább az egyenlítői nap miatt. Fél 12 és délután fél 3 között olyan, mintha egy óriás nagyítót tartanának feletted, és - összegyűjtve a sugarakat - meg akarnának égetni. Ebből kifolyólag próbálom a gyaloglás részét a délelőtti és a későbbi délutáni órákra szorítani. Elhagyva Rengitet (ahol Kimmel találkoztam), következett Batu Pahat, Johor állam második legnagyobb városa, de egy teljesen jellegtelen helységről van szó, így másnap tovább is álltam. Igaz, oda se bírtam csak gyalog eljutni, 25 km után feladtam, és az utolsó 12 km-t stoppoltam, két rendőr vett fel.

A következő napra egy lazább szakaszt, újabb alig több, mint 20-at terveztem be, amit el is értem kora délutánra. Több helyi ember megerősítette, hogy hotel ugyan nincs, de akad 'homestay' lehetőség alig 2 km-re, így kiengedtem, és csak 5 után folytattam. El is értem a elágazást, ahol a tábla jelezte is azt, ami valójában nem volt. De ezt csak pár km-t a főúttól elfelé gyalogolva tudtam meg, majd magyarázatot kaptam arra is, miért nem engedik meg azt sem, hogy legalább a sátorom felverjem valamelyik ház udvarán: Ramadán van, és éjjel mennek a mecsetbe imádkozni. Az összefüggést ne tőlem tessék kérdezni.

Nem bántam, visszatértem a főútra, ahol egy stoppal eljutottam az utolsó nagyobb városig, Muarig, ebben a nem túl jó emlékű Johor szultánságban. Végre két olyan maláj vett fel - 300 éve biztos jóféle kalózok lettek volna -, akik tettek magasról a böjtre, de ellentétben a sok faszenttel (mert jó pár autó elsuhant, a legtöbb csak sofőrrel), hogy így jótett, meg úgy jótett a Ramadán alatt, egészen elvittek egy hotelig, és meghagyták, ha bármire szükségem van, akkor hívjam őket. Pedig ellentétben a sok songkokos (a tipikus fekete sapka, amit már a 8 éves gyereknek is sokszor hordania kell) hitbuzgóval, ők tényleg kalóznak néztek ki, még ha modernnek is.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikket Simon Dávidról!

A hangyák mit csinálnak télen, hidegben? - tettem fel magamnak a kérdést az egyik nap, miután megállapítottam, hogy ha kell egy közös pontot említenem az eddig látott országokban, akkor az a kis szorgos hatlábúak. Miért térek ki erre? Mert meggyőződésem, ha van valami, ami jellemzően leír egy országot, akkor az a konyhája, az ételek. Nos, Malajziát jellemzően leírja a konyhai kultúra kevertsége, talán jobb szó rá, hogy zavartsága. Mint említettem volt egy korábbi írásomban, ezt hűen tükrözi a számtalan elhízott ember (azaz az egészségtelen táplálkozás), amit Ázsia eddig egyetlenegy országában sem tapasztaltam. Hogy jönnek ehhez a hangyák? Az egyik hagyományos módja az ételek biztonságos megőrzésének, hogy az edényeket egy vízzel félig feltöltött másik edénybe állítják, mintegy vizesárokkal a mohó kis rovarokat távol tartandó. Mert az átlag maláj háziasszony nem az étkezésre készíti el az ételt, hanem csak úgy elkészíti, amit később, másnap vagy valamikor elfogyaszt a család. Sokszor a meleg ételt így (fél)hidegen fogyasztják, amit persze megmagyaráz a klíma.

És akkor dióhéjban a kulináris kultúráról. Természetesen teljesen irreleváns, hogy az ember mit kap meg a fővárosban, mint mindig, ebben a vidék a mértékadó. Egy rizsközpontú országról beszélünk úgy, hogy eddig egyetlen hektárnyi, mit hektárnyi, zsebkendőnyi rizsföldet sem láttam, pedig 5 napja vagyok úton. A nagyon jelentős kínai és a kevésbé jelentős indiai populáció nyilván erősen rányomta a bélyegét a mai maláj konyhára, ami azonban alapvetően - mint oly sok minden másban is – valószínűleg délről, azaz Indonéziából eredeztette a gyökereit. Szinte minden ételben felfedeztem a gyömbért valamilyen formában, ha egy jellegzetességet kellene kiemelnem, akkor az ez lenne. Muszlim országról lévén szó, alig van disznóhús, a jellemző a csirke és kisebb mértékben a marha. Ezt egészíti ki a gazdag halválaszték, és a szinte egész évben termő számtalan trópusi gyümölcs. Ezek közül kiemelném a duriant, amit úgy kell elképzelni, mint egy emberfej nagyságú szöges buzogány fejet. Az ízét pedig képtelen vagyok leírni, én nagyon szeretem.

Elhagyván Johor Bahrut, az eurázsiai kontinens legdélebbi pontját, 3 szenvedős napomba került, amíg kikeveredtem az ún. nyugati partra. Fizikai teljesítő képességem megspékelve egy kis egyenlítői napocskával, hát, elmarad a megszokottól, így a kezdeti napi 20-as átlag nem is csoda. A partot elérve viszonylag egyszerű dolgom van egészen majd Melakáig, mert csak az 5-ös utat kell követnem a partvonal mentén. Az első tengerparti városkában, Pontianban egy jobb hotelt is találtam (igaz, a 30 dolláros árért el is várható), a vacsorám egy finom csirkenyárs volt, amit ők úgy hívnak, hogy 'sate'.

A másnapnak végre olyan igazi „úton levés" íze volt. Több szempontból is. Először is, mert kezdtem érezni, hogy tér vissza az erő belém, másrészt mert minden megállónál szó szerint csavartam a vizet a ruhámból, és ennek megfelelően olyan 7 liter folyadékot ittam meg lefekvésig, és nem utolsó sorban azért, mert jöttek a már-már megszokott biztatások, elismerő kurjongatások, fuvarajánlatok és ingyen frissítők. Estére egy nagyobb községet értem el, ahol az egyetlen „homestay”-ben, a környék sokszoros díjnyertes ház- és kertdekoratőrjénél szálltam meg. Ám nem ő, hanem a főúton levő kávézó tulajdonosa, az itt született, de csak néhány éve visszatért Kim volt az (igaz, ő nem maláj, hanem kínai), aki miatt annyira emlékezetes marad ez a nap. Azon kívül, hogy hosszú hetek óta nem találkoztam ilyen értelmes (és világlátott) emberrel, nagyon hálás vagyok neki, hogy végre valaki összefoglalta nekem, mi a baja ennek az országnak (is). Ezt persze nem tudom itt három mondatban leírni, de az ő pesszimizmusát meg kell cáfolnom: amíg egyetlenegy olyan ember is él minden egyes országban mint ő, addig mindig van remény.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

"If you're trying to achieve, there will be roadblocks. I've had them; everybody has had them. But obstacles don't have to stop you. If you run into a wall, don't turn around and give up. Figure out how to climb it, go through it, or work around it" - Michael Jordan.

Tudtam, hogy nehéz lesz az újrakezdés, de hogy ennyire! Gennyes fertőzés, majd egy titokzatos vírus, rohadt magas láz, ágyban (igazából földön) fekvés két napig, maláriagyanú, majd kórház, gyógyszerek dögivel, lassú gyógyulgatás. Erről szólt 10 napom. Egyik reggel nekivágtam, mert már nem bírtam tovább az egy helyben toporgást. Igaz, lábaim roskadoztak a jó öreg Mani alatt, vállam-hátam sajgott, és alig 10 kilométer után – pedig vagy 5 megállóval - úgy éreztem, hogy muszáj találnom egy szállást. Szerencsére találtam egy kis hotelt.

Legutóbbi írásomat visszaolvasva, nem túl pozitív képet festettem Johor Bahruról, pedig próbáltam mértéktartó maradni. És nagyon sok fontos vagy lényegtelen részletet nem is említettem. Egyvalami mellett mégsem tudok elmenni, mert lépten-nyomon beleütköztem az elmúlt két hétben.

Bő másfél év alatt először majdnem ütésváltásig is elfajult egy helyzet. A nőkről, a védtelenségükről, a szánalomra méltó és egyszerre nagyon elszomorító férfiúi gőgről, hímsovinizmusról van szó. Két napja egy internetkávézóban ülve, nem bírtam nézni, ahogy egy férfi reagált az udvarias és félénk női személyzet kérésére, hogy a hely nem dohányzó. Csak a körénk sereglő embereken múlott - akik elküldték a fazont -, hogy nem ütöttem meg. Valószínűleg be sem számolok róla, ha most nem nyitom ki a leveleimet, ahol egy indonéz fiatal lány kért tőlem ismeretlenül segítséget, mert egy rendőr elvette az útlevelét, és nem akarta visszaadni, ha nem fekszik le vele. (A dolog hál’istennek  szerencsés véget ért.) Eddigi szállásadóim, Rokya 13, és a lánya, Michelle 9 év után elváltak, ugyanabból a szomorú tényből kifolyólag: a férjeik rendszeresen verték és terrorizálták őket! És ez négy olyan eset, ami közvetlenül érintett. Hogy csak az én burkaim omlanak le, és eddig egy védett világban éltem?!

Hadd beszélek egy kicsit jobb dolgokról is. A család, akikhez Johor Bahruban lényegében beköltöztem, teljesen befogadott, megnyílt előttem. A gyerekeknek, akik szerencsére jól beszéltek angolul, esténként meséltem, együtt írtuk a leckét, vagy tollasoztunk az udvaron. A felnőtteknek pedig reményt, mosolyt próbáltam vinni kemény életükbe, ami tulajdonképpen a túlélésről szól. Régen várt férfimunkákat is elvégeztem a háznál: villanyt, vizet szereltem. Reggelenként négykor keltünk, hogy közösen, álmos fejjel vegyünk valamit magunkhoz, hogy kibírjuk a napi koplalást. Aztán esténként mindenki kiengedett a böjtölést megtörő vacsora felett, ahol sokszor családi barátok is jelen voltak.

És bár nagyon marasztaltak, hogy maradjak Hari Rayáig, ami a legnagyobb ünnep, a Ramadán végét jelenti, nem húzhattam tovább a dolgot. Azon a reggelen, ahogy kinn cigarettáztam a teraszon, egy mókust láttam könnyedén ugrálni a düledező kerítés mellett. Egyszer csak egy macska vetette magát felé a semmiből, de a mókus ügyes és fürge állat lévén hamar eliszkolt. Égi jelnek vettem, és bár úgy terveztem, hogy aznap még legalább maradok, csendben összepakoltam, hogy fel ne ébresszem a visszaaludt Masut, és behúztam magam mögött az ajtót.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Annyi mindent szeretnék írni, nem is tudom, hol kezdjem. Én ilyen zavarodott, szerencsétlen, sajnálatraméltó és szánalmas helyen még nem jártam, mint Johor Bahru, Malajzia egyik nagyvárosa. Mondom ezt úgy, hogy egy család befogadott, és az elmúlt napokat olyan közegben töltöttem el, ahol turisták, külföldiek nem nagyon fordulnak meg. A belváros maga a fertő.

Akkor kezdem mindjárt a családdal. Mint kiderült: Rokya és családja sem pusztán humánus elgondolásból engedett be a családi házba. A második estéjén ismeretségünknek egyenesen nekem szegezte a kérdést a jóasszony: tudok-e 1000 dollárt kölcsönadni neki?! Mindezt persze a saját lányára hárította (akit közben próbált rám sózni egy válás után), hogy ő nem meri megkérdezni, mert félénk. Az indoklás az volt, hogy több, mint egy éve nem fizetett villanyszámlát, és bármikor lekapcsolhatják a villanyt. De közben naponta 12-szer kell mindenkire rászólnom, hogy kijöttél a szobából, kapcsold le a villanyt és a ventillátort. Szó se róla, racionális határokon belül én állom az egész család napi költségeit.

Az egész brigád, az egész város, az egész ország olyan babonás, hogy az valami hihetetlen. Mindenki fekete mágiáról, átokról, álnok buddhista szerzetesekről, koboldokról beszel, mindent ezzel
magyaráznak. Ha valaki beteg, akkor az azért van, mert rontást küldtek rá, ha egy párkapcsolat szétszakad, akkor valamelyik szülő kérte meg az egyik varázslót erre, ha egy bolt nem jól megy, akkor a szomszéd árus fizetett valakinek az átokért. Ja, és ha eltűnik egy házból az aranyékszer-készlet, akkor az csakis kobold, vagy valami efféle lehetett - ezt a történetet is saját fülemmel hallottam - az egyik közeli szomszédasszonytól. Közben a muszlimok bigottan mormolják az imákat, a hinduk buzgón tartják az esti 'pujákat', a kínaiak meg halommal égetik a 'monopoly játékpénzeket' a szellemeknek.

Merthogy Bohor Jahru egy nagy olvasztótégely az őslakos malájok, a bevándorolt indiaiak és az idetelepült kínaiak keverékéből. Mindenki, ismétlem mindenki (nem szeretem ezt a hangsúlyt, de nem tudom másképp kifejezni az elmúlt egy hétben átélteket) pénzéhes. Ha „otthon” előveszem a pénztárcámat már a gyerekek is lopott-leplezetlen pillantásokat vetnek rá, a boltban mindenki azt figyeli, hogy milyen (de leginkább mennyit ér) az a számukra ismeretlen bankó a helyi papírpénzek alatt, a bankautomatánál hátrébb kell küldenem a fazont, hogy ugyan ne tanulja már meg a pin kódomat.

Iszlám és Ramadán. A magunkba szállás és a jó tettek, a belső, türelmes várakozás hónapja kéne, hogy legyen. Ehhez képest, amit látok, hogy az emberek fizikailag megszenvedve ugyan, de olyan messze vannak a lelki üdvösségtől, mint ide Sopron, türelmetlenek, udvariatlanok, rosszindulatúak. Az embereknek fáj a fejük a melegtől és a kiszáradástól, a gyerekek (7 éves kortól kötelező) csak azt várják fél napot hasztalanul lebzselve-szunyókálva, hogy mikor tömhetik meg a hasukat. Honnan
ez a súlyos ítélet? Talán onnan is, hogy valami leterített: előbb legyengített a sebeimen keresztül szervezetembe került baktérium, valamint a böjtölés (mert 3 napig én is tartottam a Ramadánt), hogy utána elkapjak valami komolyabb nyavalyát, s 2 napig lázálomban feküdtem, kettesével szedve a lázcsillapítókat. A család – a javukra legyen írva - rendesen gondozott a nehéz pillanatokban, Masu, a jóságos házvezetőnő a hírhedt indonéziai Madura-klán tagjaként ősi rituálékat, varázslatokat és gyógymódokat is bevetett a gyógyulásomat segítendő. Kórházban is jártam, hogy meggyőződjek róla, nincsen maláriám vagy valami hasonló kórom, de csak azután, hogy elég erősnek éreztem magam elhagynom a házat.

És maradtam. Indulni nem mertem, mert tudtam, hogy vissza kell nyernem legalább egy részét az erőmnek. A családon pedig segíteni próbáltam. Mindenekelőtt türelemmel, példamutatással, mosollyal és szeretettel. Mert senkinek se legyen illúziója: ezek az emberek csak annyira hibásak nyomorult sorsukért, mint Te vagy én.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

„Whoever spends the month of Ramadan in complete faith and self-rectification, his previous sins will be forgiven” - Qu'ran.

Talán nem véletlen, hogy a második Ramadán is muszlim országban ért. Lényeges különbség viszont, hogy tavaly a 'szent hónap' jó felét nem muszlimokkal töltöttem, hanem Dubaiban élő indiai barátaimmal, akik magasról tojtak az egészre. Ezúttal igazi Ramadán jutott osztályrészemül, de kezdjük az elején.

Ugyebár megérkeztem Johor Bahruba - ami egyébként Malajzia második legnagyobb városa -, és álltam volna is tovább másnap reggel, ha nem zuhog az eső. De esett, én betértem egy internetkávézóba, a fényképezőt ellopták, este lett, mire lezáródott az ügy, és még ekkor is úgy gondoltam, hogy - egy nap késéssel ugyan, de - nekivágok az országútnak.  Kivettem egy szobát az ominózus hotelben, amikor Rokya, a menedzserasszony elém állt, és meghívott a házába a napi böjtölést megtörő vacsorára. Elfogadtam a meghívást, és nem bántam meg: családi környezetben egy igazi muszlim-maláj otthonban találtam magam, ahogy kiszálltunk az autóból a város egy nyugodtabb negyedében.

Rokya, aki a családfő szerepet tölti be - férfiember nem lévén a háznál -, már magában egy érdekes jelenség a maga beszédes, folyton aktív, mosolygó természetével. Édesapja - aki jó félévszázada építette, majd hagyta lányára a ma már rozoga állapotban lévő házát - egy brit katonatiszt és egy Srí Lanka-i kereskedő lányának házasságából született, édesanyja bevándorolt kínai családból származott, későbbi férje bejárónőjeként ismerkedett meg Rokya apjával. Rokya ír apácáknál tanult, így a maláj mellett az angolt is tökéletesen beszeli. A házban él Rokya legidősebb gyermeke, egyetlen lánya, Michelle, és vele együtt két fia, a 12 éves Jimmy és a 9 éves Daniel. S ott van még egy házvezetőnőféle, a Jáva szigetéről ideköltözött Masu. Egy kandúr, patkányok, gekkók és mókusok, valamint vagy 4 különböző hangyaboly teszi egésszé a populációt.

A vacsora szigorúan a Bismillah-ar-Rahman-nal kezdődött, majd mindenki nekiesett a középre kitett tálaknak, ahonnan a saját tányérba szedett rizsre lehetett választani valamit a többféle köretből. Kézzel ettünk - ebben nagy gyakorlatot szereztem már Indiában és Nepálban -, így nem ügyetlenkedtem, és kérnem sem kellett, magától vándorolt üresen a tálak felé, és jött vissza szépen megpakolva. Masu a csontos, a valóságosnál vagy 20 évvel idősebbnek kinéző házvezetőnő nagyokat kacagott, ahogy minden egyes repetát hangosan megköszöntem, valószínűleg rég nem ült ilyen hálás vendég ennél az asztalnál. A jó falatokat házi készítésű (én csak úgy hívom maláj szobi) szörppel öblítettük le.

A hatalmas lakoma után a két srác azonnal nekiálltak nyaggatni a felnőtteket, hogy költözzek ide, és másnap már ki is költöztem. Mi sarkallt erre az újabb nem kalkulált megállóra? Eddig nem említettem, de majdnem 20 napja bajlódok egy csak felszíni horzsolásnak indult sebbel a térdemen, ami elfertőződött, majd valahogy átragadt egy másik horzsolásra és egy vágásra a két karomon. Semmi komoly, de jobb nem hősködnöm, az előző év végén egyszer jó hónapig szenvedtem egy komolyan nem vett hasonló esettel. Úgyhogy itt ragadtam egy időre.

Sebaj, Ramadán van, legalább végre egyszer komolyan csinálom ezt is. A lényege ennek is egy nehezen körülírható fogalom, Isten, a lelki béke keresése: a taqwa. A böjtölés az csak a körítés ehhez.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!