Simon Dávid a Föld körül

Amikor még az utamat szerveztem Katmanduban, akkor elsősorban az anyagiakat, továbbá a tanulási lehetőségeket és a látnivalókat figyelembe véve választottam a vonatot, és ezen belül az ún. „hard-sleeper” opciót. Ahogy néhány helyinek segítve a nehéz csomagokat pakoltam fel a vonatra, megértettem, hogy bizony itt szó szerint egymás szájába finganak az emberek, a hely az utolsó centiméterig ki van használva. Miután megtaláltam a kabinomat, ami alig lehetett nagyobb, mint 4 négyzetméter, megmutatták, hogy a 2x3 emeletes ágyak közül az egyik legfelső az enyém. Feltornáztam magamat és a hátizsákomat, majd elrendeztem dolgaimat félig az ágyamon, félig a poggyásznak szolgáló lyukban. Hálótársaim – egyszerű, de rokonszenves emberek – mosollyal válaszoltak mosolyomra, bár az elején kissé tartózkodóak voltak. Aztán megtudtam, az út a célállomásig mintegy 55 óra hosszat tart, ami élelem és pénz nélkül igencsak hosszúnak tűnt.

Egy pár óra szendergés után nyakamba vettem a vonatot, végigmentem a másod- (az én részlegem, azaz „hard-sleeper”) és az első osztályon („soft-sleeper”; nagyobb kabinok és csak 4 ember osztozik rajtuk), mígnem elérkeztem az étkezővagonhoz. Itt addig magyaráztam kézzel-lábbal, amíg egy jószívű rendőrtisztnek (akinek a fia valamelyest értett angolul, legalábbis annyira, hogy a végére megértse, amit mondok) megesett rajtam a szíve, és három nagy doboz kínai „noodle”-t vett nekem, amit a vonaton minden kocsihoz tartozó folyó forró vízzel instant levessé lehet varázsolni. Volt annyira figyelmes, hogy egy zacskóban még gyümölcsöt és csokoládét is hozatott a fiával (vele együtt vagyok látható az alsó képen). Meg voltam mentve! Lám, az Isten jót ád!

Elégedetten és egy csomó étellel tértem vissza saját részlegemhez. Szép lassan, akik valamennyire beszéltek angolul, elkezdtek kérdéseket feltenni (természetesen minden esetben az első az volt, honnan jövök), és szemmel láthatóan tetszett nekik, hogy tiszteletteljesen, de nyitottan fogadtam őket. Így repült el az első este, és éjjel jót aludtam kis kuckómban.

Itt olvashatsz sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Persze, ahogy lenni szokott – de így szép az élet –, a Kantonba tartó vonatozás sem indult minden probléma nélkül. Az alig két éve épült lhasszai pályaudvaron a legmodernebb biztonsági előírásoknak megfelelő biztonsági rendszer várt, s ezen bizony képtelenség volt átjutni észrevétlenül késeimmel. A lézeres átvilágítás után rögtön félreállítottak.

És itt egy kemény csata kezdődött. A hatóságok minden szúró- és vágótárgyat habozás nélkül elkoboznak, nincs apelláta. De én nem hagytam magam. Pengét és Nagy Pengét, a kisebbik és nagyobb késemet, hűséges társaimat, amelyek több mint egy éve tűzön-vízen, vadonon és civilizációkon keresztül velem voltak, nem hagytam veszni a hatalmas kosár ócskavas között. Alkudoztam, udvariasan kérleltem, magyaráztam, pénzt ajánlottam. Addigra már a velem együtt vitatkozó svájci pár is lemondott a svájci bicskájukról, a helyiek pedig meg sem próbáltak ellenkezni. Annyit sikerült elérnem, hogy az „ügyem” eljutott valami magas beosztású tisztig, még szerencse, hogy jóval korábban értem ki a pályaudvarra.

A segítőkész és angolul meglepően jól beszélő fiatal rendőrnő – hosszas várakozás után – visszatért a főnökével, és udvariasan, de határozottan elmondta, hogy nem tehetnek kivételt, még úgy sem, hogy odaadják megőrzésre a vonatot kísérő rendőrtisztnek drága Társaimat.

Ekkor jutott eszembe egy mentőötlet. Ha nem jöhetnek velem, akkor menjenek vissza! Sikerült meggyőznöm a biztonságiakat, hogy próbálják meg elérni a hotelt, s onnan majd valahogy utánam küldik késeimet. Persze a vonal foglalt volt. Nagy megkönnyebbülésemre majd félóra után a hotelben végre felvették a telefont. Előbb kínaiul, majd a telefont nekem átengedve én angolul is elmagyaráztam, hogy a késeket visszaküldi a rendőrség az én kérésemre.

No, ezen az incidensen is túl voltam, de nem maradt sok időm hátra a vonat indulásáig, és ekkor realizáltam az újabb nehézséget. A pénzem eltette a rendőrség, 1 jüanom maradt, ami egyenlő a nullával. Pénzt felvenni már nem tudtam, így mindösszesen 20 USD-vel (ami – mint később kiderült – nem ér semmit Kínában), de legalább egy dupla adag reggelivel a gyomromban szálltam fel a vonatra.

Itt olvashatsz sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Az utunkat a fővárosig, Lhasszáig végig számtalan katonai és rendőri ellenőrző pont tarkította, de idegenvezetőnk minden checkpointnál a vízumokkal (ami egyébként egy darab A4-es papír, rajta egy nagy piros pecséttel) a buszról leszállva elintézte az adminisztratív részt, és pár perc múlva mehettünk tovább.

A helyi emberek sokszor amerikai őslakos indiánok vonásaival vannak felruházva, és  cserzett-ráncos sötét bőrük (ami a többségében magassági betegségtől falfehér útitársaimmal különösen kontrasztos volt) árulkodik rideg életükről. Ettől függetlenül mindig mindenhol mosolyognak, és természetesen a fehér ember pénzét akarják (a világnak ezen a részén már megint semmi sincs ingyen).

A főváros előtti utolsó állomás egy kisebb város, Gyangtse volt, ahol mi mást, mintegy újabb kolostort látogattunk meg.

Végül négy és fél nap, valamint több mint ezer km utazás után elértük a Tiltott Várost, a világ legmagasabban fekvő fővárosát, Lhasszát. Meglepően modern, fejlett infrastruktúrával rendelkező helység, nem ritka látvány egy-egy Honda vagy Mercedes sem – nem ilyennek képzeltem. Csak az elmúlt 8-10 év alatt több mint negyedmillió kínai települt ide be. Nehogy csak a hideggel, a magassággal vagy az idegen környezettel kelljen megküzdenünk, a körülmények annyiban komplikálódtak, hogy a kínai újév hetében érkeztünk Lhasszába, amikor is szinte minden üzlet bezár, mert a kínaiak visszatérnek Belső-Kínába, hogy hagyományosan családjukkal együtt ünnepeljenek. E sorokat is csak azért írhatom, mert előtte néhányan összedobtunk pénzt, és külön kinyittattuk ezt az inernetes helységet.

Azt hiszem, hogy a Potala Palotában tett látogatásunk, ami a Dalai Lámák híres egykori rezidenciája, volt az utolsó csepp a pohárban, hogy teljesen összezavarodjam a buddhizmust illetően.  Idegenvezetőnk érthetetlen angolsággal és minden rendszer nélkül magyarázta a különböző buddhák és lámák gyerekesen valószínűtlen és teljesen illogikus történeteit, és ezt csak tetézte a turisták átkozott fotoapparátjainak vég nélküli kattogása. Másnap a legszentebb szentélyt, a 7. században épült Jokhang templomot, majd a hetedik nap reggel az egyetlen apácarendet látogattuk meg, átverekedve magunkat az év ezen szakaszában a várost ellepő, nyomorultul vonagló zarándokok tömegén. Innen vonaton utazom Dél-Kína legnagyobb városába, Kantonba. Legközelebb remélhetően onnan jelentkezem.

Még sose ütöttem le a klaviatúra billentyűit kesztyűben, ezeket a sorokat azonban így írom, hiszen kinn mínusz 20 fok körüli a hőmérséklet, és idebenn sem sokkal jobb a helyzet. De kezdem tibeti utazásom elejéről.

Katmanduban, Nepál fővárosában reggel 6-kor felpakoltuk a csomagokat egy kisbuszra, és hetedmagammal, egy sofőrrel es egy kísérővel nekivágtunk a Himalájának (gyalog ugyanis szinte lehetetlenség átkelni a hegyen). A tibeti határt ugyan pár óra alatt elértük, de számomra sokkal hosszabbnak tűnt az út, mert előző este valami olyasmit ehettem, ami miatt egyszer meg is kellett állítanom a kisbuszt, hogy alul-felül könnyítsek magamon.

A határon gyalogosan kellett átkelnünk, a túloldalon pedig tibeti kísérőnk már várt minket. A határellenőrzés a legszigorúbb repülőtéri követelményeknek is megfelelt volna, de végül is minden különösebb malőr nélkül megúsztuk a dolgot, és boldogan gyűltünk össze az üvegajtók és detektorok túloldalán. Itt egy másik turistacsoporttal összeolvadva egy nagyobb buszba szálltunk át, a teljes létszám 18 fő lett.

Az első éjjel piszkosul embert próbáló volt, viccesek lehettünk, ahogy az étteremben sapkában, sálban és kesztyűben vártuk az ízetlen, de legalább forrón gőzölgő thukpát, azaz a helyi zöldséglevest. Mínusz 32 fokig ment le a hőmérséklet, életemben nem éreztem még ilyen hideget. Az egyetlen problematikus útitársunk, egy öreg szerb, kissé flúgos biciklista azzal tetézte a dolgot, hogy hajnalban ránk nyitotta az ablakot. Persze én aludtam az ablak mellett…

A második nap rögtön mindenkit újabb próbatétel elé állított, mert az egész út legmagasabb pontján, egy majd 5250 m magas hágón keltünk át. Szerencsémre engem kevésbé viselt meg a dolog, de a legtöbb útitársam lényegesen rosszabbul viselte és egymás után dobálták be a magassági betegség elleni tablettákat, fájdalomcsillapítókat. Aznap majd 500 km-t tettünk meg, s elértük Tibet második legnagyobb városát, Xigatsét. Itt reggel a zarándokúton mentünk végig, majd a híres Tashilunpo kolostort jártuk körbe.

A táj leírhatatlan, szavakkal nem tudom visszaadni, de még igazán képekkel sem. Magával ragad, elbűvöl, tiszteletet ébreszt, elrettent. A Föld összesen 12 darab 8000 méter feletti csúcsai a Himalájában találhatók – és én ebből hármat is láttam szabad szemmel! Köztük volt a Mount Everest, tibeti nevén Csomo-Lungma, nepáliul pedig Sagar Mata. Ráadásul olyan szerencsések voltunk, hogy a szél tovafújta a felhőket, a Nap kisütött, és így alaposan szemügyre vehettük a világ legtetejét.

Itt olvashatsz cikkeket Simon Dávidról!

Mint az előző részben írtam, Tibetbe indulásom előtt az utóbbi heteket egy katmandui árvaházban  töltöttem. Úgy kerültem kapcsolatba az árvaházzal, hogy a Couchsurfing-en írtam egy fiatal lánynak, aki  egy háromgyerekes család legidősebb gyermeke, ő a 23 éves Eva (Laxmi az eredeti neve, de megkeresztelkedett és az árvaház is keresztény szellemben működik), s ők tartják fenn és üzemeltetik a 10 gyereket befogadott "intézményt". Miután két-háromszor kilátogattam, egyre jobban megkedveltem a gyerkőcöket (és láttam a mi szemünkkel nézve tragikus körülményeket), úgy gondoltam kiköltözök és megpróbálok átmenetileg színt vinni amúgy igen egyhangú és rideg életükbe. Csak lassan derült ki számomra, hogy a két szülőnek - ők az analfabéta 52 éves anyuka, Ama  és az apuka, Ba, aki bordatörésből próbált felépülni, miután összeverték, mert egy rokon nőt védelmébe vett -  nyomja egyedül a fenntartás terhe a vállát.

Leginkább szeretetet próbáltam adni, ami abban nyilvánult meg, hogy leültem leckét írni velük, játszottam velük, mutattam, hogy a különböző dolgokat hogyan kell csinálni (pl.: orrot fújni, cipőfűzőt kötni, és próbálom az alapvető dolgokra nevelni őket, ami az európai kultúrában természetes, de a világnak ezen a részén nem). . A körülmények voltak a legridegebbek, amikkel eddig utam során találkoztam, annak ellenére, hogy egy ház első két szintjén laktam tizenöt másik emberrel. Nem volt folyóvíz, tehát minden hajnalban, illetve este vödrökkel és kannákkal mentünk vízért a nagyobb gyerekekkel. Nem volt fűtés, így a fagyos éjszakákon alig egy pár fokkal lehetett melegebb a szobákban (a ház szinte nyitott volt, mert a nyílászárók vagy hiányoznak, vagy egyáltalán nem szigetelnek). Végül jobbára nem volt áram, és amikor mégis, akkor általában nem kellett.

Végül az is kiderült, hogy miután már korábban nem tudták fizetni a lakbért, január közepén el kell hagyniuk a házat. A kétségbeejtő helyzetet látva, írtam a Facebookon ismerőseimnek, s felhívásomra nagylelkű barátaim összedobtak annyi pénzt, hogy ki tudtunk bérelni egy valamivel jobb feltételekkel rendelkező másik épületet. Át is költöztünk, és azzal a tudattal folytathattam utamat, hogy legalább átmenetileg segítettem fedél alatt tartani az intézményt.

Itt olvashatsz cikkeket Dávidról!