Simon Dávid a Föld körül

A Couchsurfing (CS) - ez egy, a világra és másokra kíváncsi utazókból és nyitott, önzetlen helyiekből álló önkéntes, internetes nemzetközi szerveződés - már sokszor adott meghálálhatatlan pluszt az amúgy sem egyhangú utazásom során. Így történt ez Kantonban is, ahol, mint a legtöbb nagyvárosban, megérkezésemkor feliratkoztam a helyi CS közösségbe, ám ezúttal volt egy pikantériája a dolognak. Ráleltem Balázsra, aki azontúl, hogy valamilyen szinten összetartja a maroknyi, itt élő magyar közösséget, aktív szervezője a több száz lelket számláló kantoni CS-eseknek. Minden héten péntek este egy étterem-bárban gyűlnek össze: van itt törzstag, épp átutazó vándor, vagy akár valakinek az ismerőse.

Amikor leértem a helyre, már vagy húszan ültek körbe több asztalt. Balázs egyből azzal nyitott, hogy épp most érkezett két másik magyar. Hozzáteszem, hogy eddigi 380 napos utam során mindösszesen három röpke találkozás erejéig hallottam élő magyar szót. Pár percre rá, Katival és Rolival kiegészülve, már a legnagyobb nemzeti „frakciót” jelentettük, és bevallom őszintén, hogy olyan jól esett hallani a hazait, hogy tojtam én magasról a körülöttünk értetlenül álló többiekre (pedig amúgy mindig én vagyok az, aki próbálja bevonni a megfelelő nyelven a társalgásból kívül rekedteket). Hajnalig diskuráltunk...

Másnap délutánra egy közös palacsintázás lett megbeszélve Balázs lakásán. Itt volt még egy másik magyar hölgy is, Gabi, aki végre magyar szájíz szerinti palacsintát sütött, amit túróval, szilvalekvárral és mákkal töltögettünk, istenem, mennyei manna volt az nekem! Nem is beszélek a tejfölös kenyérről vagy a magyar szalámiról, még akkor is, ha csak ázsiai utánzatból voltak az alapanyagok. Magyar filmet (Indul a bakterház) néztem, és magyarokkal magyar vicceken nevettem. Kiélveztem minden pillanatát társaságuknak.

Dehát előre kellett néznem, mert szerencsésen ismét magamhoz vehettem az útlevelem, benne - a sajnos csak egyhónapos, ej, az a fránya bürokrácia! - vietnami vízumommal. Várom is már nagyon, lábaim, vállaim rendesen panaszkodnak is a tétlenség miatt, alig várják, hogy újabb tesztnek vessem alá őket. Este kimentem a főpályaudvarra, s itt kellett szembesülnöm az újabb akadállyal: se vonat, se busz nem indul Vietnamba. Jobb híján visszafelé baktattam a hotelomba, magamban sorra véve a lehetőségeket: megpróbáljak stoppolni vagy esetleg vonatozzak a határ közelébe, majd onnan valahogy átjutok? És ekkor valamely védőangyalom ismét a segítségemre sietett: ahogy gondolataimba merülve leléptem az egyik sarkon, majd elütött egy busz, és a közelemben lévő rendőr rám szólt. Beszédbe elegyedtünk (na jó, ez erős túlzás), mire ő odahívta az egyik közeli, fiatal kollégáját, aki meglepően jó angolsággal kérdezni kezdett. Én előadtam, hogy mi nyomja a szívemet, mire ő visszairányított a pályaudvar közvetlen szomszédságában lévő buszpályaudvar központi információjához, ahol egy mosolygós kislány egyből előállt a megváltó megoldással. Vegyek egy buszjegyet a vietnami határ előtti nagyobb városig, ahonnan egy újabb busszal továbbindulhatok Vietnamba. Ami végül is meggyőzött, az az volt, hogy - mint megtudtam - a legtöbb vietnami is így közlekedik Kanton és az országuk között. Így hát megvettem a jegyet, és holnap ilyenkor már valahol zötyögök Indokína felé. Bő két hét leforgása alatt láttam Kína két különböző arcát az ezer közül, pedig eredetileg nem is volt az útitervbe véve. Hát nem szép az élet?

Itt olvashatsz sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Még sose ütöttem le a klaviatúra billentyűit kesztyűben, ezeket a sorokat azonban így írom, hiszen kinn mínusz 20 fok körüli a hőmérséklet, és idebenn sem sokkal jobb a helyzet. De kezdem tibeti utazásom elejéről.

Katmanduban, Nepál fővárosában reggel 6-kor felpakoltuk a csomagokat egy kisbuszra, és hetedmagammal, egy sofőrrel es egy kísérővel nekivágtunk a Himalájának (gyalog ugyanis szinte lehetetlenség átkelni a hegyen). A tibeti határt ugyan pár óra alatt elértük, de számomra sokkal hosszabbnak tűnt az út, mert előző este valami olyasmit ehettem, ami miatt egyszer meg is kellett állítanom a kisbuszt, hogy alul-felül könnyítsek magamon.

A határon gyalogosan kellett átkelnünk, a túloldalon pedig tibeti kísérőnk már várt minket. A határellenőrzés a legszigorúbb repülőtéri követelményeknek is megfelelt volna, de végül is minden különösebb malőr nélkül megúsztuk a dolgot, és boldogan gyűltünk össze az üvegajtók és detektorok túloldalán. Itt egy másik turistacsoporttal összeolvadva egy nagyobb buszba szálltunk át, a teljes létszám 18 fő lett.

Az első éjjel piszkosul embert próbáló volt, viccesek lehettünk, ahogy az étteremben sapkában, sálban és kesztyűben vártuk az ízetlen, de legalább forrón gőzölgő thukpát, azaz a helyi zöldséglevest. Mínusz 32 fokig ment le a hőmérséklet, életemben nem éreztem még ilyen hideget. Az egyetlen problematikus útitársunk, egy öreg szerb, kissé flúgos biciklista azzal tetézte a dolgot, hogy hajnalban ránk nyitotta az ablakot. Persze én aludtam az ablak mellett…

A második nap rögtön mindenkit újabb próbatétel elé állított, mert az egész út legmagasabb pontján, egy majd 5250 m magas hágón keltünk át. Szerencsémre engem kevésbé viselt meg a dolog, de a legtöbb útitársam lényegesen rosszabbul viselte és egymás után dobálták be a magassági betegség elleni tablettákat, fájdalomcsillapítókat. Aznap majd 500 km-t tettünk meg, s elértük Tibet második legnagyobb városát, Xigatsét. Itt reggel a zarándokúton mentünk végig, majd a híres Tashilunpo kolostort jártuk körbe.

A táj leírhatatlan, szavakkal nem tudom visszaadni, de még igazán képekkel sem. Magával ragad, elbűvöl, tiszteletet ébreszt, elrettent. A Föld összesen 12 darab 8000 méter feletti csúcsai a Himalájában találhatók – és én ebből hármat is láttam szabad szemmel! Köztük volt a Mount Everest, tibeti nevén Csomo-Lungma, nepáliul pedig Sagar Mata. Ráadásul olyan szerencsések voltunk, hogy a szél tovafújta a felhőket, a Nap kisütött, és így alaposan szemügyre vehettük a világ legtetejét.

Itt olvashatsz cikkeket Simon Dávidról!