Simon Dávid a Föld körül

Érdemes volt lekalandoznom Hai Phong-ig, ha másért nem, akkor a jó társaságért, akikre rábukkantam, ezúttal is a Couchsurfing révén. Alighogy beértem a város szívébe, első dolgom volt, hogy eljussak egy internetkávézóba. Szerencsém volt, azonnal válaszolt az a német pár, akik egyúttal meg is invitáltak egy sör erejéig az otthonukba, mert Ernienek épp születésnapja volt. Itt a helyiek és külföldiek jóféle keveredésére akadtam. Olyannyira élveztük a beszélgetést, hogy hajnal lett, mire az utolsó vendégek távoztak, nekem pedig még egy ágy is jutott, no nem kellett ezúttal sem ringatni.

A másnap komótosra sikeredett, de annál jobban esett a délelőtti kávé fölött filozofálni, az útiélményeket megosztani, filmekről beszélgetni. Délután a javaslatomra elsétáltunk a közelben lévő híres Vörös templomba, amit a vietnami háborúban lebombáztak az amerikaiak, de azóta egy az egyben újjáépítették. A templom főhajója olyan érzést keltett az emberben, mintha egy nagyobb ház nappalijában lenne, asztalok székekkel, teáskészlettel rajtuk, egyszóval semmiképpen sem templomi hangulat volt. De egyszerre valahogy mégis. A galériára addig nem is mehettünk fel, amíg a szertartás tartott, később értettem meg miért. Éppúgy, ahogy korábban már Cẩm Phả-ban láttam:, amikor a közös imának vége lett, százasával jöttek le a kétoldali lépcsőkön, de csak és kizárólag nők. Ha férfi vagy, csak szerzetesként vehetsz részt rajta. És mindenki a tradicionális barna köpenybe volt öltözve.

Az este csendben és nyugodtan telt, én kicsit dolgoztam. Másnap korán keltem, és csak a gyaloglásnak, gondolataimnak szenteltem a napot, leszámítva azt a jó másfél órát, amikor megálltam új szenvedélyemnek, a kínai sakknak hódolni.
Majdnem 80 km-re közelítettem meg Hanoit, amit két napon belül remélek elérni.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

A Couchsurfing (CS) - ez egy, a világra és másokra kíváncsi utazókból és nyitott, önzetlen helyiekből álló önkéntes, internetes nemzetközi szerveződés - már sokszor adott meghálálhatatlan pluszt az amúgy sem egyhangú utazásom során. Így történt ez Kantonban is, ahol, mint a legtöbb nagyvárosban, megérkezésemkor feliratkoztam a helyi CS közösségbe, ám ezúttal volt egy pikantériája a dolognak. Ráleltem Balázsra, aki azontúl, hogy valamilyen szinten összetartja a maroknyi, itt élő magyar közösséget, aktív szervezője a több száz lelket számláló kantoni CS-eseknek. Minden héten péntek este egy étterem-bárban gyűlnek össze: van itt törzstag, épp átutazó vándor, vagy akár valakinek az ismerőse.

Amikor leértem a helyre, már vagy húszan ültek körbe több asztalt. Balázs egyből azzal nyitott, hogy épp most érkezett két másik magyar. Hozzáteszem, hogy eddigi 380 napos utam során mindösszesen három röpke találkozás erejéig hallottam élő magyar szót. Pár percre rá, Katival és Rolival kiegészülve, már a legnagyobb nemzeti „frakciót” jelentettük, és bevallom őszintén, hogy olyan jól esett hallani a hazait, hogy tojtam én magasról a körülöttünk értetlenül álló többiekre (pedig amúgy mindig én vagyok az, aki próbálja bevonni a megfelelő nyelven a társalgásból kívül rekedteket). Hajnalig diskuráltunk...

Másnap délutánra egy közös palacsintázás lett megbeszélve Balázs lakásán. Itt volt még egy másik magyar hölgy is, Gabi, aki végre magyar szájíz szerinti palacsintát sütött, amit túróval, szilvalekvárral és mákkal töltögettünk, istenem, mennyei manna volt az nekem! Nem is beszélek a tejfölös kenyérről vagy a magyar szalámiról, még akkor is, ha csak ázsiai utánzatból voltak az alapanyagok. Magyar filmet (Indul a bakterház) néztem, és magyarokkal magyar vicceken nevettem. Kiélveztem minden pillanatát társaságuknak.

Dehát előre kellett néznem, mert szerencsésen ismét magamhoz vehettem az útlevelem, benne - a sajnos csak egyhónapos, ej, az a fránya bürokrácia! - vietnami vízumommal. Várom is már nagyon, lábaim, vállaim rendesen panaszkodnak is a tétlenség miatt, alig várják, hogy újabb tesztnek vessem alá őket. Este kimentem a főpályaudvarra, s itt kellett szembesülnöm az újabb akadállyal: se vonat, se busz nem indul Vietnamba. Jobb híján visszafelé baktattam a hotelomba, magamban sorra véve a lehetőségeket: megpróbáljak stoppolni vagy esetleg vonatozzak a határ közelébe, majd onnan valahogy átjutok? És ekkor valamely védőangyalom ismét a segítségemre sietett: ahogy gondolataimba merülve leléptem az egyik sarkon, majd elütött egy busz, és a közelemben lévő rendőr rám szólt. Beszédbe elegyedtünk (na jó, ez erős túlzás), mire ő odahívta az egyik közeli, fiatal kollégáját, aki meglepően jó angolsággal kérdezni kezdett. Én előadtam, hogy mi nyomja a szívemet, mire ő visszairányított a pályaudvar közvetlen szomszédságában lévő buszpályaudvar központi információjához, ahol egy mosolygós kislány egyből előállt a megváltó megoldással. Vegyek egy buszjegyet a vietnami határ előtti nagyobb városig, ahonnan egy újabb busszal továbbindulhatok Vietnamba. Ami végül is meggyőzött, az az volt, hogy - mint megtudtam - a legtöbb vietnami is így közlekedik Kanton és az országuk között. Így hát megvettem a jegyet, és holnap ilyenkor már valahol zötyögök Indokína felé. Bő két hét leforgása alatt láttam Kína két különböző arcát az ezer közül, pedig eredetileg nem is volt az útitervbe véve. Hát nem szép az élet?

Itt olvashatsz sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!