Érdemes volt lekalandoznom Hai Phong-ig, ha másért nem, akkor a jó társaságért, akikre rábukkantam, ezúttal is a Couchsurfing révén. Alighogy beértem a város szívébe, első dolgom volt, hogy eljussak egy internetkávézóba. Szerencsém volt, azonnal válaszolt az a német pár, akik egyúttal meg is invitáltak egy sör erejéig az otthonukba, mert Ernienek épp születésnapja volt. Itt a helyiek és külföldiek jóféle keveredésére akadtam. Olyannyira élveztük a beszélgetést, hogy hajnal lett, mire az utolsó vendégek távoztak, nekem pedig még egy ágy is jutott, no nem kellett ezúttal sem ringatni.


A másnap komótosra sikeredett, de annál jobban esett a délelőtti kávé fölött filozofálni, az útiélményeket megosztani, filmekről beszélgetni. Délután a javaslatomra elsétáltunk a közelben lévő híres Vörös templomba, amit a vietnami háborúban lebombáztak az amerikaiak, de azóta egy az egyben újjáépítették. A templom főhajója olyan érzést keltett az emberben, mintha egy nagyobb ház nappalijában lenne, asztalok székekkel, teáskészlettel rajtuk, egyszóval semmiképpen sem templomi hangulat volt. De egyszerre valahogy mégis. A galériára addig nem is mehettünk fel, amíg a szertartás tartott, később értettem meg miért. Éppúgy, ahogy korábban már Cẩm Phả-ban láttam:, amikor a közös imának vége lett, százasával jöttek le a kétoldali lépcsőkön, de csak és kizárólag nők. Ha férfi vagy, csak szerzetesként vehetsz részt rajta. És mindenki a tradicionális barna köpenybe volt öltözve.


Az este csendben és nyugodtan telt, én kicsit dolgoztam. Másnap korán keltem, és csak a gyaloglásnak, gondolataimnak szenteltem a napot, leszámítva azt a jó másfél órát, amikor megálltam új szenvedélyemnek, a kínai sakknak hódolni.
Majdnem 80 km-re közelítettem meg Hanoit, amit két napon belül remélek elérni.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!