Ébredés után már nem is emlékeztem az előző napi nehézségekre. A táj csodálatos volt, északkeletnek tartottunk, hogy előbb Kína legnagyobb tavát (itt a helyesírással bajban vagyok), majd több nagyobb várost, többek között a régi fővárost, Xi-ant hagytuk magunk mögött. Sokat olvastam, írtam, tanultam, miközben egyre sűrűbben és egyre messzibb vagonokból érkeztek, hogy legalábbis szemügyre vegyék a fura jövevényt. Muzulmán kínaiak szotyolával és édes tökmaggal, mongol kinézetűek instant csirkelevessel, szecsuániak csípős-savanyú csirkelábbal, mások gyümölccsel, Wei és Devi újdonsült barátaim cigivel és általános tudnivalókkal halmoztak el (igen, ez van, már megint rágyújtottam arra a fránya cigire). A vonat csak zötyögött, és bár sokszor lassúnak tűnt, már rég magunk mögött hagytuk a Himaláját, és benn jártunk Belső-Kínában. Így telt el a második nap.

Harmadnap reggelre már kifejezetten élvezetessé vált az út (bár nem aludtam jól, fojtogató volt az oxigén hiánya a parányi kabinban, amit a levegőbefúvók sem tudtak ellensúlyozni): kínaiul tanultam. Ez a tizennegyedik új nyelv (szerb, bolgár, török, grúz, örmény, azeri, fárszi, arab, marati, gujrati, hindi, nepáli, tibeti), amibe belekóstolok utam során, és lassan már a kínai sem hangzott többé kínaiul, hanem csak egy idegen nyelvként, amit módszeres kérdezéssel és makacs ismétléssel darabjaira téptem – ámultak is a népek! Persze kézzel-lábbal segítve meséltem az utamról, kérdezősködtem és kérdésekre válaszoltam, gyerkőcökkel játszottam. Egyszer csak egy hatalmas folyón keltünk át, és mint megtudtam ez nem más volt, mint a Föld harmadik legnagyobb folyója, a Jangce, amin az azóta is példaként emlegetett, jó ötven éve épített szovjet hídon keltünk át. Délelőtt Mao Ce Tung szülőhelyétől nem messze haladt tovább az utunk, hogy végül a délutáni órákban belépjünk Guangdo tartományba, az utolsó ilyenbe hosszú utunk során.

51 és fél órája ülök a vonaton. Ez eddigi életem leghosszabb vonatútja, állítólag ötezer km, de ha csak a fele, akkor sem piskóta. És ha minden igaz, akkor négy óra múlva megérkezem Kantonba, egyetemista korom egyik fontos állomásához, ahol egyszer hat hetet töltöttem egy nyári, egyetemi „campus” keretében. Amikor leszállok majd a Kínai-tenger partvidékén, a Gyöngy-folyó deltájában, újabb állomáshoz fogok elérkezni. Hihetetlennek tűnik, hogy anno alig 32 óra leforgása alatt eljutottam ugyanoda, ahova ezúttal jó egy évbe telt.

Az emberek jók, semmilyen rendszer nem tudja elnyomni jóságukat – erről győződtem meg sokadszorra. Jó döntés volt vonatra szállnom, egy értékes úttal lettem gazdagabb.

Itt olvashatsz cikkeket Simon Dávidról!