Sok nyelvet beszélek, de semmi sem olyan üdítő érzés, mint amikor az anyanyelvemen szólnak hozzám.

Az első napokban egy párszor csak meg kellett böknöm-ölelnem Pajtikámat, annyira jó érzés volt, hogy végre olyan emberrel vagyok, aki nem csak hallja, de érti is, amit mondok. Ugyanabból a városból vagyunk, szinte ugyanolyan korúak és ugyanannyira csibészek vagyunk. Ezek a dolgok nagyban közrejátszottak, hogy az első pillanattól kezdve megvolt a közös hang.
Ennek tetejébe, nekem nagyon nem volt mindegy, hogy egy elkényeztetett puhány vagy egy edzett fickó szegődik mellém, mert bizony az utazás, még ha sokszor könnyítettünk is a dolgokon, testben és lélekben egyaránt erős és teljes embert kíván. Azt hiszem, hogy ha csak a klimatikus és a bakteriális kontrasztot veszem, az magában biztos betegség(ek)et ígér mindenkinek, aki egy ilyen utazásra vállalkozik.

Azt be kell vallanom, hogy semmilyen pontos tervvel nem rendelkeztem sem az útvonalat, sem mást illetően, így meg kellett állapodnunk valamiben. Jogjakartára 4 napot szántunk, akklimatizálódni és megnézni azt az egy-két dolgot, amit errefelé kötelező. Így keveredtünk le a második napon az alig egy óra motorozásra lévő, dél felé eső tengerpartra, Parangtritisbe, ahol holt szezon lévén, mi voltunk az egyetlen idegenek, a parton lézengő családok, gyerekek és fiatalok csoportjai mind a helyiekből, legalábbis indonézekből kerültek ki. A kép megkapó volt: a lemenő nappal a háttérben a lovas kocsi, ami a homokos fövenyen gurult végig, csak addig hagyott csíkot maga után, amíg a következő hullám el nem mosta a nyomát.

A part menti egyik kis étteremben elköltött vacsora közben Pajti akkor még könnyelműen jelentette ki, hogy nasi gorengen (sült rizsen és mangón) simán el tudna élni. Ez az álláspontja hamarosan megváltozott, de azt hiszem nem ússza meg senki, aki „fehérbőrűként” erre jár, hogy a gyomrát (legalább) meg ne látogassák a teljesen újszerű baktériumok.
A tengerpartról vissza kellett térnünk a városba, merthogy kéthónapos speciális vízumom lejárt, és hosszabbítanom kellett. Hogy mi a nyavalyának kell egy szponzor, azaz egy helyi, aki úgymond kezességet vállal értem, ráadásul digitális fénykép és digitális ujjlenyomat egy turistának (ha már úgyis az vagyok), azt nem fogja nekem senki sem megmagyarázni. És ehhez - mármint a teljes hosszabbítási folyamathoz - háromszor kell megjelenni az immigrációs irodában (ami mellesleg olyan 10 kilométerre esik a belvárostól). Lehet, hogy mégsem vagyok jó turista, mert 8 napos jogjai tartózkodásom alatt nem jutottam el csak a bejáratáig a híres Kratonnak, a királyi palotának és a vízi palotát sem láttam belülről. Persze, felmerül a kérdés itt is: miért zárják be őket délután kettőkor?!

Aki Jogjában jár, és nem a Hotel Petimasban száll meg, az nagy hibát követ el. Életemben megfordultam jó pár hotelben, de szolgáltatás-ár arányosan toronymagasan a Petimas viszi a pálmát. Két főre nem egészen 20 dollárért egy olyan paradicsomban találja magát az ember, ahol a tiszta vizű központi medence mellől, ami egy paradicsomi kertbe van integrálva, nehéz elmozdulni. Az árban a welcome drinktől kezdve a délutáni nasin keresztül az a la carte reggeli is bele tartozik. Hangsúlyozom durván 2000 forintért per fő.

A harmadik napon, két sakkparti között, Rajmi csak úgy mellékesen ejtette el, hogy elérte a krisztusi kort. Persze, ezt a kötelező esti koccintással kellett megtorolnom az egyik helyi bárban. Másnap kézhez vettem az útlevelemet, és készen álltunk arra, hogy meghódítsuk Kelet-Jávát.
Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!