Kicsit nehéz szívvel hagytam magam mögött a hamar megszokott új otthont, de az Út hívott. És az Út az úr, ez a következő pár napban ismét bebizonyosodott. Méghozzá milyen kegyes úr. Adi motorja hátulján elvitt az útig, ami a hegyek felé vezet. Igen, merthogy a terv változott, hallgattam a nyilvánvalo helyismerettel rendelkező barátaimra, és nem az eredetileg kinézett déli utat követtem, hanem ami nyugatra vezet, a hegyek felé. Egy jó fél órát tartott, amíg áthuszárkodtuk magunkat magán a városon, majd annak külső területein is, ezzel megspórolva legalább 20 kilométert. Egy félreeső helyen végül megálltunk, átöleltük egymást, és nekivágtam az ismeretlennek.

Piszkosul meleg volt, tulajdonképpen az Egyenlítő vonalát követtem, ahogy a mellettem elhúzó motorosok, autósok engem követtek vidám szemükkel. Az Egyenlítő. Egy mesterséges vonal a világtérképen. Az egy tévedés, hogy mindig meleg van alatta, a Szaharában például kifejezetten hideg van éjszakánként, és azt kell, hogy mondjam, hogy e nagy, egy napon belüli hőmérséklet-ingadozásnak a jótékony hatását a világnak ezen a felén is élvezem. Késő estére, de különösen hajnalra kellemesen lehűl a hőmérséklet.

Az egész nap zavartalan nyugalomban repült el, ahogy a jó negyven kilométer is, amivel elértem a következő városkát, Bankinangot. Olyan jó volt érezni, hogy újra vándor lettem. Nehezebb pillanataimban, még Kuala Lumpurban, a teljes elkeseredettség vett rajtam erőt, nem voltam benne biztos, hogy képes leszek újra a magam által választott életet folytatni. De valahogy megtisztítottam elmémet a kételyektől, összeszorítottam a fogam, és újból megtaláltam a helyes utat. A városkába beporoszkálva egy család segített nekem szállást találni. Az első „wisma”-ban, ami valahol az egykori munkásszálló fogalmának felel meg, szoba ugyan volt, de valami rendőrségi szabályzat értelmében csak és kizárólag helyieknek. A második tele volt, így nagy örömmel vettem, amikor a harmadiknál rábólintottak a kérdésemre, hogy akad-e egy ágy. Ez egy katonai szálló volt: egy ágy, egy szék, egy ventillátor és hátul egy török vécé, No meg a víztároló a sarokban.

A kényelmes matrac korán kidobott, és egy csodálatos szakasz kezdődött el. A sík tájat dombok, a pálmaligeteket erdők, az örökös napsütést árnyékos szakaszok váltották fel. A helyenként felbukkanó kilométerkövekről - amelyek lényegesen megbízhatóbbak, mint a helyiek távolságbecslései - még próbáltam nem tudomást venni, és csak menni, mert a következő városka reggel még vagy egy jó száz km-re esett. Magam is meglepődtem, hogy mennyit tanultam az indonéz nyelvből az első 10 nap alatt, és minden probléma nélkül szórakoztattam el a mindig kíváncsi helyieket egy-egy pihenő alkalmával. Már késő délutánra járt az idő, amikor egy platós kisteherautó állt meg, és kipattant belőle három fiatal férfi. Kérdésükre, hogy hová tartok, hol tervezem aludni, csak a vállamat vonogattam, és rámutattam a hátizsákra csatolt sátorra. Több se kellett az egyiküknek, azonnal felajánlotta a házát, ami elmondása szerint a közeli faluban, pár kilométerre esett. Amikor lekanyarodtunk az országútról, volt egy pillanat, amikor elbizonytalanodtam, vajon helyes döntés volt-e a három ismeretlen férfinak igent mondani, de elmorzsoltam egy fohászt, elhessegettem a rossz gondolatot. És lám: azon nyomban egy, az erdő mélyén rejtőző, álmos kis falucska tárult elém, aminek a szélén, az egyik háznál meg is álltunk. Két főtevékenységük van az ott élő embereknek: haltenyésztés, a halakat megfelelő tárolási és szállítási körülmények hiányában szárazra aszalják a napon, és a bivalyürülék, mint természetes trágya gyűjtése. Vettem egy dézsából mért zuhanyt, friss ruhába öltöztem, mert a fiatal gazda értésemre adta, hogy én bizony pihenni egyelőre nem fogok, megyünk a faluba. Azt látni kellett volna, hogyan dagadt a melle a büszkeségtől, hogy egy különleges vendéget, egy fehér embert lát ma vendégül saját házában, szinte minden háznál és szembejövő helyinek rövid dudaszóval jelezte a különleges eseményt. Nem csodálkoznék, ha én lennék az első európai, aki valaha is betette a lábát ebbe a neve sincs falucskába. Megálltunk a falu elöljárójánál, a fő bivalyizételepnél (a főnök a falu leggazdagabb és legfontosabb embere), ahol nagy csődület támadt, amikor elkezdtem fotózni.

Fáradt, hulla fáradt voltam, amikor elém tették a chilis hal és rizs vacsorát, ami kb. heti tizenötször jelenti az általános ételt. Aztán jöttek a rokonok szépen sorjában. Mindenki látni akarta a fehérbőrűt, még szerencse, hogy az indonéz nem egy ivósfajta, mi lett volna, ha minden férfival csak egyszer is kellett volna koccintanom.. Késő este volt, amikor a ház tornácán leterítettek egy pár gyékényszőnyeget, mert jeleztem, hogy nekem túl meleg van a fülledt szobában aludni. Mondták, hogy a szúnyogok miatt nem jó ötlet, mire én, hogy „sebaj, ezt nézzétek”, és elővettem a szúnyoghálómat. Ez egy egyszemélyes háló, amit Vietnam óta tartok magamnál, nem egyszer ennek köszönhettem, hogy kipihenten ébredtem másnap.

Hát a következő nap az nem egy ilyen másnap lett, mert mint kiderült, hárman, azaz még két fiatal férfivel osztoztunk rajta. Ennek megfelelően csak a fejünk és a felsőtestünk került a háló alá, hatalmas réseket nyitva egy-egy mocorgásnál, amit a vérszomjas rovarok azonnal ki is használtak, és így kb. ötpercenként léptek az „intimzónába” újabbak és újabbak. Lábainkat egy 'sarong'-ba, azaz imádkozó lepelbe csavartuk. A srácok hamar elkezdték húzni a lóbőrt, és a nagy helyezkedések miatt bő fél óra múlva az amúgy is csak névlegesen védő hálón kívül találtam magam. Felültem, és az égve hagyott villany fényénél elkezdtem olvasni a könyvemet. Alig húsz perc múlva, ahogy a hátamat a falnak támasztva faltam a sorokat, arra lettem figyelmes a szemem sarkából, hogy bal kéz felől valami komotósan közeleg a fal mentén. Egy húszcentis fekete skorpió cammogott lassan felém. Szépen visszafordítottam az ellenkező irányba (skorpió jegyében születtem, ezért kedvesen bántam vele), de elgondolkodtam azon, vajon akkor is ilyen nyugodt maradtam volna, amikor arra riadok fel az álmomból, hogy épp osztozkodni akar velem amúgy is szűkös nyoszolyámon?!

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!