Minden vágyam az volt, hogy újra Úton legyek. Ezért minden nehézség ellenére boldogabb vagyok, mint az elmúlt három hónap bármelyik pillanatában. Ráadásul egy olyan országban, ami úgy érzem, hogy szeret.

Dictio causae, részlet. Két illúzióval kellett leszámolnom az elmúlt hosszú hónapok alatt, szűk 2 év alatt. Az egyik, hogy képes vagyok-e, vagy pontosabban akarok-e saját testi-lelki határaimat túlfeszítve csak gyalogolni. Nem, nem akarok, és ezért nem is vagyok képes. Így a kezdeti elképzelésem, hogy az út oroszlánrészét gyalog teszem meg, már rég szertefoszlott. Az út mammutrészét teszem meg gyalog, hiszen egynapi küzdelmes gyaloglás, ami a térképen nézve egyhelyben toporgást jelent, nem mérhető egy napi buszozáshoz. Mondjuk, 3 hónapi folytonos gyaloglás egyenlő egy egyórás repülőúttal. A másik, még nagyobb illúzióm pedig az volt, hogy egyrészt hagyatkozhatok az emberek anyagi ertelemben is vett jóindulatára, netalán számíthatok valami, a költségeimet csak részben fedő bevételre - cserebe az útért. Az utazás luxus dolog, nagyon sok pénzbe kerül, és anyagi forrásaim rohamosan apadnak. Éppen, ahogy ezeket a sorokat írom, pluszköltségeket képzek anélkül, hogy a másik oldalon egyetlen centet is látnék belőle: fizetem az intenetet.

Az egyik legszebb része a gyaloglásnak ugyanakkor, hogy abban a pillanatban, ahogy teszem egyik lábam a másik után, minden ilyen jellegű gondolatom, aggályom szertefoszlik, és csak elfogadom a dolgokat, ahogy vannak. Ez történt akkor is, amikor kíváncsi, de biztató tekintetek kíséretében magam mögött hagytam kényelmes hotelszobámat, és elindultam Duriból. Meglepően gyorsan rátaláltam a tempóra, és délutánig vagy egy jó huszas lehetett mögöttem, már benn jártam a sűrű pálmaligetekkel szegélyezett vidékben, amikor egy fiatal motoros állt meg mellettem, és egy műanyag csomagolt pohárban vízzel kínált. Megköszöntem, elfogadtam, és válaszoltam a kérdéseire, majd én csak annyit kérdeztem, hogy mennyi van még a nagyvárosig, és mennyi lehet az első hotelig. A srác csak a fejét csóválva válaszolt, elmondta, mennyibe kerül a jegy, ha mégis buszra szeretnék szállni, majd továbbállt.

Továbbállt, hogy 5 perc múlva visszatérjen, és addig győzködjön, hívja fel a figyelmem az előttem álló szakasz veszélyeire, hogy elfogadjam a segítséget. Felültem mögé a motorra, bár amikor közölte, hogy az előttünk álló cirka 120 km olyan jó két órás út lesz, kissé féltem, hogyan fogom bírni még a könnyitett hátizsákommal is. Hamar nagyobb félelem lett rajtam úrrá, amikor csak hápogva és az ellenszéltől hunyorogva lapítottam Adi mögött, aki soktonnás teherautók és buszok között játszott Valentino Rossit a nem éppen német minőségű úton. Valamikor késő délután félrehúzta a motort egy mecset előtt, ahová miután engedélyt kért tőlem, nem mintha kellett volna, betért egyet imádkozni.

Egész Riau tartomány egy szunnyadó, Isten háta mögötti régió volt, amíg a kapitalizmus mindent elsöprő uralma fel nem fedezte, ill. a föld alatt rejtőző hatalmas olajkészleteket. Pekanbaru, a tartomány székhelye, ahová tartottunk, egy poros kis városka lehetett nem is olyan régen, amíg a Chevron be nem tette a lábát. A város élete felpezsdült, repülőtér épült, megjelentek a világmárkák és azok képviseletei. Ezt még aznap este volt szerencsém látni, bár előtte a város északi szélén lévő „kos”-ba, azaz albérletbe mentünk, ahol Adi osztozkodik másik 2 sráccal egy ház egyik felén. Az olajos víz kádból, műanyag merítővel testre locsolása jelentette - szokás szerint - a nap fénypontját, amit egy szerény rizs-chilis halvacsora követett.

A másnapot végig pihegtem, tanulással töltöttem, naplemente előtt a város legnagyobb mecsete előtti réten fociztunk helyi kiskölkökkel. Este találkoztam pár helyi fiatallal, egyikük elméletileg szállással várt engem, de a biztos matracomat és Adi jófajta nyelvleckéit nem akartam elcserélni egy bizonytalanra, így csak végigkóstoltattak velem egy párat a helyi jellegzetes ételek-italok közül. A legérdekesebb a bandrek, egy tojással és tejjel kevert gyömbertea volt.

Indonézia közel sem olyan olcsó, mint ahogy arra számítottam, a jó 20 dolláros hotelszoba árak egy viszonylag elmaradott régióban lényegesen több, mint a valós értéke, bár egy komplett étkezés még mindig sokszor pár dollárbol bőven kifutja. Internet elég sok helyen van, bár az áramellátás a vidéken akadozik, az első estét pár óráig a sötétben beszélgetve töltöttük. Az ország méretei hatalmasak, négyszerese Franciaországnak. Eredeti szándékom szerint itt tervezem a karácsonyt és az újévet tölteni, de biztos, hogy nem egyszer igénybe fogok venni valami egyéb segítséget újra formába lendülő lábaimon és a botomon, Maculindán kívül. Indulok Szumátra belseje, a legelhagyatottabb régió felé, a legközelebbi város majd' 400 km-re esik. Hogy legközelebb mikor és honnan jelentkezem, azt éppen ezért nem is tudom.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!