Septi nem egy átlagos indonéz lány (22 évesen külön lakik a családjától!), aki, amikor értem jött, bár sietett vissza a munkahelyére dolgozni, előtte még az egyik helyi barátja gondjaira bízott. A srác életében először látott, nem sok közös pont van az életünkben, de három perc múlva már a házuk egyik szobájába kalauzolt, hogy én itt aludhatok ma. Nem először gondolkoztam el rajta, hogy vajon én, vagy ismerőseim, családom fordított szituációban hogyan viselkednénk, mi lenne a reakciónk. Az este gitárszó mellett elrepült, és másnap újabb rossz döntést hoztam pár napon belül. Még előzetesen elfogadtam Septi ajánlatát, hogy a hétvégén vele tartok a tengerpartra. Azt nem tudtam, hogy ez a tengerpart milyen messze esik. Hát, igen messze. Ráadásul pont abba az irányba, ahonnan jöttem.

És következetlenségemért az Út büntetett. Kevés szabályom van, de az egyik, hogy visszafelé nem, mindig csak előre. Amúgy tényleg jó pihenő lett volna Krui, a híres szörfös öböl, ahol nyaranta a hullámok elérik a 8-9 méteres magasságot. Ennél összesen 3-4 komolyabb adottságokkal rendelkező szörfparadicsom létezik a Földön. De én nem tudok szörfözni, és mivel a hullámok lecsendesedtek így év vége felé, az összes szörfös is máshova húzott, a kicsi bungalók teljesen üresen álltak, amikor szombat éjjel megérkeztünk. Aztán másnap délben el kellett mennem vécére. Ez volt az első alkalom a huszonvalahányból a következő szűk egy napon belül. Hirtelen magas lázam lett, sugárban spriccelt belőlem a folyadék, és én hármasával-ötösével kapkodtam magamba a különböző kapszulákat. Az éjszaka közepén Septi hősiesen ápolt, bár erről csak foszlányos emlékképek maradtak meg. Hajnalban a kimerültségtől és a temérdek orvosság hatására sikerült elaludnom, addigra már teljesen kiürült a gyomrom is. Tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor meg kell fogni a folyó kórt, és lényeges inni, nehogy teljesen dehidratálódjak. Másnap reggel valamivel jobban voltam már, és délutánra annyira összeszedtem magam, hogy el tudtunk indulni. Már idefelé is én vezettem a drága nyugati céges autót, és visszafelé megváltás volt, hogy legalább nem arra koncentráltam, mi van a gyomrommal, hanem hogy mielőbb magam mögött tudjam a hosszú, kanyargós és minden elképzelhető járművel teli utat.

Az már csak menet közben derült ki, hogy nem Lampungba, hanem vagy 150 kilométerrel északabbra, Kota Bumiba tartunk, ahol Septinek dolga volt másnap. Minden tiltakozása ellenére nem voltam hajlandó a fülledt bérelt szobájában együtt aludni vele, inkább kifeszítettem szúnyoghálómat a csöppnyi verandán, és kipihentem magam. Szükség is volt rá, mert a következő másfél nap erre nem nagyon volt alkalmam. Tanulva a helyi buszviszonyokból, szóba sem jöhetett más, mint stoppolás. Még kora reggel sikerült megcsípnem egy teherautó-konvojt, akikkel bár döcögősen és lassan, de biztosan haladtunk előre. Az egyik hosszabb szünet alkalmával sárhányószerelés és matricaragaszgatás tette izgalmasabbá az amúgy eléggé egyhangú pihenést.

Dél körülre nagy nehezen sikerült elérni Lampungot - mér épp itt voltam három nappal korábban -, de szerencsére nem mentünk be a városközpontba, hanem az elkerülő úton délnek, a sziget csücske felé vettük az irányt. Merthogy a komp, amivel átjutni reménykedtem a következő hatalmas szigetre, Jávára még vagy jó 80 km-re esik a nagyvárostól. És a teher-, valamint személyforgalom igencsak nagy. Az első konvojból lett egy második, mert egyharmad úton a komp felé fuvarosaim elérték a telephelyet, de voltak annyira empatikusak, hogy rátukmáltak egy másik négy teherautóból álló csapatra, akik már viszont - komppal - Jakarta Special Regionba tartottak.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!