Simon Dávid a Föld körül

Dél-Amerika újkori történelmében minden kétséget kizáróan a legfontosabb személy Simon Bolivar volt. Ő volt az egész kontinenst felperzselő függetlenségi mozgalom szíve és agya egyszerre. A 19. század első felében pedig az ő véres hódítása nyomán jött létre „Grancolombia”, ami tulajdonképpen a mai Kolumbiát, Venezuelát és Ecuadort jelentette. Ám mégsem ő (aki Chavez nagy elődje volt, hiszen ő is a mai Venezuelában született) volt a spanyoloktól való elszakadás első harcosa, hanem egy maroknyi csoport Ecuadorban.

Hogy miért van relevanciája ennek? Mert ma már sok millióan úgy látják ezen a részén a világnak, hogy megvan az új Bolivar. Aki nem más, mint Rafael Correa, Ecuador jelenlegi elnöke. Mexikótól Argentínáig csodálják és szeretik, és úgy tűnik, van miért. Egy fejletlen és szegény országból alig tíz év leforgása alatt egy fejlődő és sokak által elismert országot teremtett. Országa két fő forrását, a kőolajat és a turizmust pedig nem saját vagyonának szaporítására (figyelsz Viktor?), hanem a közjó javára fordította. Lehet, hogy részben demagóg és populista, de mutassanak nekem még egy politikust a világon, aki harmadik elnöki ciklusában soha nem látott népszerűségnek (statisztikák szerint 80 százalék körüli a mutatója) örvend. Díjazzák, hogy megvédte országa szuverenitását a „gonosz” szomszéd Peruval szemben, aki Ecuador egykori területének több mint a felét csatolta el az elmúlt száz év alatt, és - nemcsak - a dél-amerikai kormányfők adják egymásnak a kilincset a dolgozószobája előtt. Erős ellenpólust képez a sokkal ígéretesebbnek indult Obamával szemben.

Vissza az Útra. Cuenca úgy lett egy kis pont a hátam mögött, hogy tudtam, nem lehet több mint egy hét hátra Ecuadorból, ha tartani akarom magam az eredeti tervhez. Ebből persze az is következett, hogy hagytam a gyaloglást, amit valahol a határ túloldalán kezdhetek majd újra. Egy négy órás buszút után szálltam le Lojában, ahol nem szándékoztam hosszabb időt tölteni, így a véletlenül adódott szállásomon, egy családnál két éjszakát töltöttem, mielőtt ismét egy ideiglenes társsal nekivágtam volna az utolsó fontos állomásnak a határ előtt.

Az ideiglenes társ egy amerikai lány volt, akivel a következő egy hétben tulajdonképpen együtt lógtunk. Mi is volt ez az utolsó állomás? Az örök ifjúság elixírjének a völgye, azaz Vilcabamba. Ennek fényében a kis városka főterén alig lehet spanyol szót hallani, mert az idetelepült nyugdíjas észak-amerikai expat kolónia évekkel ezelőtt ellepte a völgyet. Annyi valóban igaz, hogy a helyiek között nem ritka, aki megéri a száz évet. Még Lojában, ahol megszálltam, a nagymama 98 évesen reggelenként a piacon vásárol be, legidősebb bátyja 116 éves korában hunyt el pár éve.

Egy másik legenda szerint valahol itt fut össze Atahualpa hét aranyfolyója, ami mögött megint csak lehet némi igazság, hiszen évszázadok óta járnak ide aranyvadászok: az egyik ilyen öreg hawaii fazonnal részletesen elmeséltettem, hogyan és mit talált az évek során. A harmadik tényszerű információt, miszerint Vilcabambától alig tizenötkilométerre nyílik egy barlangrendszer bejárata, mely jó száz kilométer hosszan húzódik déli irányba, és nyúlik át a perui határ túloldalára, már se merszem, se időm nem volt kipróbálni, így továbbálltam, hogy jöjjön az új ország, Peru.

Amikor a profilját nézegettem az egyetlen couchsurfer vendéglátónak a Riobamba és Cuenca közötti szakaszon, megragadta a figyelmem a biofarm címszó, így ráírtam Brianre, vagyis Victorra, hogy jönnék. Volt egy feltétel: legalább 3 napot kell maradni, és napközben dolgozni kell a farmon. Eddig rendben, gondoltam, így érkeztem Alausiba, ahol már vártak. Sok helyen megfordultam már, de kevés veszi fel a versenyt ezzel a pöttöm kis várossal, ami csodás módon ékelődik az Andok magasra törő nyúlványai közé. Ahogy lefelé ereszkedtem a szerpentinen, ott feküdt alattam a városka, aminek az egyetlen magaslati pontján egy hatalmas Szent Péter szobor, a város védőszentje nyújtja ki kezét áldásra. Egyre lejjebb jutva a völgyben csak a Quinta Rivadeneira után kellett kérdezősködnöm, mindenki ismerte a városka egyetlen gringóját. Apropó „gringo”. Latin-Amerikában ez a szó sohasem jelent jót. A szó eredete - így mesélték nekem anno - a mexikói függetlenségi háborúból ered, még a 19. századból. Az etimológia - azt hiszem - jól leírja az észak-amerikaiakat: a helyi mexikói lakosok kiabálták az Egyesült Államok katonáinak „green go home”, akik zöld egyenruhájukban törtek be jogtalanul egy másik ország területére, vért és jajszót hagyva maguk után. Nos, egyik fő specialitásom lett, hogy bármely latinban azonnal igyekezem tudatosítani, nem vagyok gringo, noha ők minden nem közülük valót gringónak minősítenek. Szerencsém, hogy mind fizimiskám, mind egyre kevésbé elütő akcentusom, de leginkább a mind az európaiaktól, mind az észak-amerikaiaktól eléggé különböző habitusom sokat segít, hogy egy külön státusba tegyenek, vagy legalábbis én szeretném így látni a dolgot. Merthogy a világnak ezen a részén, tetszik vagy sem, örökre gringo maradok.

Latin Amerika nagy részben az USA modern kolóniája. Ennek azonban megvan a jó oldala is a latinok szemszögéből. Az értelmesebbek és szorgalmasabbak disszidálnak általában az Egyesült Államokba, ott letelepedik, és vagy visszatér tudást és vagyont felhalmozva, vagy kétlaki életre tér át évek-évtizedek után. Victor szülei sem voltak kivételek ebből a szempontból, és amikor a kilencvenes évek közepén visszatértek a gyökerekhez (Alausiba), felhúzták a város legnagyobb és legszebb házát. No én ehhez a házhoz tartozó egyik melléképületben kaptam egy matracot, ahol egy argentin párocskával és egy francia amatőr fotóssal osztozkodtam a helységen. A tényleges munka valójában kerítésépítés volt, a régi, romokban heverő kőkerítés pár méterrel arrébb rakása. Kígyók, skorpiók és óriáspókok kerültek elő minden nagyobb kő alól, így az amúgy sem unalmas munkát (lévén a színes társaság, volt ott görög-ausztrál és litván is) még egy helyben rögtönzött skorpió-pók viadal is színesítette. Mi eresztettük őket össze, és fogadást kötöttünk a végső győztesre. Skorpióként természetesen skorpióra fogadtam, és jól tettem.

A 3 napból 6 lett, ami egyrészt a sokszínű társaságnak, másrészt a pont a hétvégére eső falusi ünnepeknek volt tulajdonítható. Tűzijáték, körmenet, bikaviadal, szépségkirálynő-választás és töménytelen canelazo. Ez egy ecuadori specialitás, ami nádcukorból készült likőrből és naranjillóból (ez egy kívül sárga, belül zöldes gyümölcs, aminek megint csak nem tudom a magyar megfelelőjét) készül. A nagy evészet-ivászatnak is véget kellett érnie, így hétfőn az argentin párossal együtt hagytuk magunk mögött Alausit, hogy buszra szálljunk, és kövessük a pánamerikai highway-t egészen az utolsó déli nagyvárosig, Cuencáig.

Nem kenyerem kritizálni az UNESCO-t, hiszen talán az egyik legprofibb nemzetközi szervezet a világon, de egyes döntéseivel nem értek egyet, annak ellenére, hogy nem pontosan ismerem a döntési szempontjaikat. Magában is, de különösen Quito után egyszerűen érthetetlen számomra, miért lett Cuenca a világörökség része, ráadásul az egyik elsőként a világon. Mindehhez drága is országos viszonylatban, ami nyilván az itt élő nagyszámú amerikai-kanadai-német kolóniának köszönhető.

Talán az utolsó dolog, amire kitérnék épp argentin barátaim kapcsán, az a modern vándorkézművesség. Az első ilyen kézművesekkel még Tbilisziben ismerkedtem, ők egy legendás páros, 12 éve bicikliznek fel s alá Ázsiában, nekem azóta is ők az etalon. Ám Ázsiában elenyésző a kézművesek aránya az amerikai kontinenshez képest. A vándorkézművesek mindig barátságosak, akik városról városra, turistaközpontról turistaközpontra vándorolnak, és árulják két kézzel alkotott portékáikat, alapvetően ékszereket, nyakláncokat, amuletteket, karkötőket, fülbevalókat, emléktárgyakat, pipákat. Aranyat vagy egyéb értékes fémet szinte sohasem használnak, annál inkább nyúlnak féldrágakövekhez, magokhoz, csontokhoz és könnyen megmunkálható egyéb fémekhez. A végeredménynek csak kreativitásuk szab határt. Tbiliszi óta mindig rám van aggatva valami, Guille és Sofi ajándéka egy jade nyakék volt. A jade - így mondták - az egyensúly köve, amire egyre nagyobb szükségem van, nehogy egy repjegyet vegyek Budapestig, ami mostanában meg-megfordul a fejemben. Na jó, ez csak egy rossz vicc volt.

Amikor jó egy hét után eljött az ideje, és tovább kellett állnom az ecuadori fővárosból, nem gondoltam volna, hogy minden zökkenő nélkül veszem fel újra a gyaloglás ritmusát. Machachi, Tabicuchi, Latacunga: három teljesen érdektelen hely, növekvő sorrendben és méretben. Hogy miért is mondom ezt? Mert már sokszor nem nyújtja ugyanazt a napi szálláskeresés és alkudozás, a mindig új emberek mindig ugyanazon kérdései, a lopott pillantások és mosolyok, mint az Út elején. Az egyetlen, ami ugyanolyan elégedettséggel és örömmel tölt el, az maga a gyaloglás, de bizony érzem a határaimat, és nem feltett szándékom a krónikus gerinc- vagy egyéb sérülések beszerzése, amit egy húsz kilós súly napi 6-8 órás cipelése okozna előbb-utóbb. Tehát pihenni kell sokat, és sok más fizikai gyakorlatot (lehetőleg a sport, szex és joga hármasa) csinálni, hogy ne veszítsek fizikumomból. Az egyetlen dolog, amit errefelé látni szerettem volna saját szememmel, az a Cotopaxi, Ecuador második legmagasabb hegye, ami ott volt a balomon végig, de csak nem akart kibújni a felhőtakaró alól.

Így érkeztem el Ambatóba, ahonnan azonnal álltam is tovább másnap, minthogy a függetlenségi háború emlékére kitett szobrok és táblák nem ragadták meg a figyelmemet. Azt nem gondoltam volna, hogy ezután mindjárt az első nap megint valami újban lesz részem. Aludtam már óvodában, iskolában, kórházban, rendőrségen, városházán, de tűzoltóságon nem. Mocha, az első kisebb település bizony nem rendelkezik hotelekkel és egyéb szálláslehetőségekkel, így a helyiek a tűzoltóságra irányítottak, hogy ott nyugodtan kihúzhatom az éjszakát. Így gumicsizmák és tűzálló ruhák között dőltem el egy matracon már a vacsora után, hogy alig pár óra múlva szirénára ébredjek. Felpattantam, és ha már úgyis felkaptam a nadrágom, megkérdeztem az ügyeletes parancsnokot, hogy mehetek-e velük. Beleegyezését adta, így végignézhettem hogyan szabadítanak ki egy csúnyán összetört autót az árokból, pár kilométerre a falutól. El is mondták, hogy általában balesetek vagy hegyi mentések teszik ki az ügyelet mindennapjait. Az a romantikus kis történet is ehhez a kis településhez kapcsolódik, amit a tűzoltófőnök mesélt nekem az öreg bácsiról, aki utolsó mohikánként még a Csimborasszó lábától, pontosabban a hóhatár lábától hordja a jeget, mint a régi szép időkben, amikor még nem volt fagyasztó.

Ha egy autót látok rostokolni az út mellett felnyitott motorháztetővel vagy még inkább lapos gumival, sohasem habozok odalépni, és felajánlani a segítségemet. Az Út során legalább két tucat fuvart kaptam „műszaki előzékenységemből” fakadóan, ami sokszor nem volt több egy pár perces kézkoszolásnál. Riobambába, Ecuador mértani középpontjába így jutottam el, hogy tovább is álljak két nap után. Pedig volt egy feltett szándékom ebben a városban: felkutatni a legjobb ajánlatot, és megmászni a Csimborasszót. Hegyi vezető, felszerelés (magas hegyekhez nyilván más felszerelés kell, mint a 3-4 ezresekhez), ellátmány együtt a duplája lett a magam által megszabott felső határnak. Aztán történt még valami. Rábukkantam egy magyar lányra, akihez átugrottam mindjárt az első este, csakhogy a mézes-bodzás pálinka rummal és whiskyvel keverve megtette a hatását: felhorzsolt orral és különböző fájó testrészekkel ébredtem másnap a hotelszobámban, és fogalmam sem volt, hogyan kerültem oda. Szerencsémre minden lényeges dolgom megvolt, így a napi lábadozás után tudtam, hogy másnap továbbállok.

Kinn voltam Riobambából, és beléptem a puruhák földjére. Hogy kik azok a puruhák? Egy a sok-sok száz barátságtalan indián törzsből, akik Dél-, ill. Közép-Amerikában élnek. Merthogy senkinek ne legyen illúziója: ez volt a tapasztalatom Chiapasban (Dél-Mexikó) éppúgy, mint Costa Ricában vagy éppen Ecuadorban. Egy-egy ember igen, de a nagy többség inkább ellenségesen nézi nemcsak a külföldi fehér embert, de a „helyi fehér embert” is, azaz a Latin-Amerika-szerte többségben levő meszticeket is. Ez olyannyira igaz, hogy amikor másnap továbbálltam Cajabambából, és elértem egy kisebb falut, Guamotét, az egyik mesztic azt mesélte nekem, hogy már lassan félelemben élnek, mert a túlnyomó indián közösség kvázi terrort alkalmaz a kisebbséggel szemben. Nem segít a helyzeten persze az sem, hogy az oktatás nem megfelelő szintű, a fiatalok pedig elfordulnak a hagyományoktól, és nem használják - például Ecuadorban a kecsuát - az ősi nyelvet sem. Ezzel elvesztik az identitásukat, és örökre komplexusokba zárva kell élniük.

Anno a spanyolok piszkosul éhesek lehettek az aranyra. Erről leginkább az árulkodik, milyen rendszertelenül hódítottak és kolonizáltak földrajzi szempontból. Pizarro és Almavaro partra szálltak, és csak mentek az arany után a földrész belseje felé, nem építettek sem bázisokat, sem utánpótlásvonalakat. Ezt is csak onnan tudtam meg, mert áthaladtam Coltán, a spanyolok által elsőként meghódított ecuadori településen, amit 13 nappal a mai főváros újraalapítása előtt foglaltak el. El is nevezték Santiago de Quitónak, és elkezdték építeni Dél-Amerika egyik legkorábbi keresztény templomát, Ecuadorban az elsőt. A templom felé közeledve puszta megszokásból fordultam hátra, és önkéntelenül elkiáltottam magam, úgy mellbe vágott a látvány. Ott trónolt a Csimborasszó teljes nagyságában és pompájában, alig voltak felhők, amik eltakarták volna a szemem elől, nem úgy, mint az előző napokban. Légvonalban legalább 50 kilométerre lehettem a csúcstól, de az optikai csalódás miatt olyan volt, mintha fél óra alatt fel lehetett volna érni a hóhatárhoz. A vágyam, hogy megmásszam, ugyan nem teljesült, de megmutatta magát a hegy, és én megígértem neki, hogy egy nap visszajövök, és meghódítom.

Ha csak annyit mondok, hogy méter, gumi vagy kinin, gondolom, nem sokan asszociálnak helyesen. Nem is kell, nekem sem volt lövésem se, mielőtt ott jártam. Van egy mesterséges kisváros Quitótól durván 15 km-re északra. Azért hívják a világ közepének, mert mértani értelemben az is, egyenlő távolságra az északi és a déli pólustól, hiszen itt halad át az Egyenlítő.

A 18. század első feléig gyerekcipőben járt a geodézia, a geográfia és az asztronómia. Mint oly sok mindenben, itt is a franciáké az érdem, hogy minden egy csapásra megváltozott. XV. Lajos megbízásából a Francia Királyi Akadémia két missziót küldött, hogy végre eldöntsék az akkoriban heves vitát: vajon a Föld szabályos gömb alakú-e vagy sem? Az elsőt Lappföldre, a másodikat Ecuadorba. Hogy miért éppen ide? Mert ez olyan hely a Földünkön, ahol az Egyenlítő is áthalad, és van számtalan magaslati pont (hegyek), amik elengedhetetlenek voltak a pontos mérésekhez.

Így 1735-ben Louis Godin vezetésével egy tudósokból álló csoport indult neki az Atlanti-óceánt átszelve, akik két spanyol tudóssal egészültek ki az akkor még spanyol gyarmatként szolgáló Kolumbiában (természetesen Ecuador is spanyol koronagyarmat volt). Egy évvel később érkeztek meg Quitóba, ahol azonnal munkához is láttak. Mintegy jó 500 kilométer hosszan állítottak fel mérési pontokat, hogy azoknak a csillagoktól számított abszolút és relatív távolságával, pontosabban az adott görbék hosszának mérésével - évek múltán - kiszámítsák az első három hosszúsági fokot, és ebből meghatározzanak egy pontosabb módszert a méter számítására (ami már létezett előtte), illetve definiálják a Föld formáját és pontosabb méreteit. Az Egyenlítő és az északi pólus közötti távolság tízmilliomodában határozták meg a métert. Ezt a század végén hivatalosan el is fogadták, és közel száz évig, a még precízebb technológiák alkalmazásáig ez volt a nemzetközi standard.

A küldetés tele volt okos és hiú emberekkel, akik az évek alatt nyilván összekülönböztek. Többek között ez vezetett ahhoz, hogy az expedíció legsokszínűbb tagja, Charles Marie de la Condamine, a ma nagyra tartott ecuadori topográfussal Pedro Maldonadóval külön misszióba kezdett, nem megfeledkezve az eredeti célról. Egyes források szerint (mások szerint mások) ő volt az első a fejlett világból, aki találkozott a gumival és a kininnel, és tudományos szemmel vizsgálta őket. Ecuador amazóniai részén természetes módon nő a kaucsukfa, amiből előállítható a ma ismert gumi, illetve a kinint tartalmazó cinchona fa (magyar megfelelője vörös kínafa). Természetesen már előtte behozták Európába a kinint, de az egy jezsuita monopólium volt az Első Geodéziai Misszióig.

Na, ennyit a tudományos kisesszéről, és akkor jöjjön a sokkal érdekesebb személyes tapasztalat. Merthogy ebben a mesterséges kisvárosban van egy központi komplexum, ahol található mindenféle: emlékmű, pavilonok, ahol részletesen elmagyaráznak mindent, etnográfiai múzeum és sok kiszolgáló egység az ideözönlő turisták számára. Ám nem itt halad át a később már GPS-szel meghatározott Egyenlítő, hanem egy bő fél kilométerrel arrébb, ahol az Intinan múzeum található. Itt a migaloktól (ez a tarantulla veszélyes fajtája) Amazónia legősibb törzsi viseletén, azaz egy darab madzagon és temetkezési szokásokon át skanzen házakig mindent bemutatnak és mindenféléről mesélnek, hogy a végére hagyják a legérdekesebbet, amikor az ember a saját bőrén tapasztalhatja meg, milyen az Egyenlítőn állni. Például van egy tojásállító mutatvány, ami nekem ugyan nem sikerült, de többeknek a csoportból igen. Az Egyenlítőnél kisebb a gravitáció, mindennek a tömege kisebb a normálisnál, és pont alatta (vagy felette?) az északi és a déli mágneses erők kioltják egymást. Két méterre a vonaltól a fiatal idegenvezetőnő nem tudta lehúzni a karomat vagy szétfeszíteni az összezárt ujjaimat, de amikor pont a vonalon álltam, könnyedén megtette. Hatalmas élmény volt.

Lhasa, Quito és La Paz versengenek a világ legmagasabban fekvő fővárosa címéért. Az első már rég mögöttem, a másodikat most hagytam magam mögött, a harmadik, ha minden jól megy, pár hónap múlva következik.

Milyen más volt az első benyomás, amikor Quito északi részét elértem, ahhoz képest, amilyen véleménnyel intettem neki búcsút délen. Maximum néhány alapinformáción túlmenően sohasem informálódok előre egy helyről, ami a maga kettősségével bír: egyfelől sok minden újszerűen hat, leginkább a látvány szempontjából, másfelől időnként elhaladok olyan pontok, helyek mellett, amiket előre tudván valószínűleg nem ugranék át. Talán az egyetlen aspektus, amit mindig előre szem előtt tartok, az a földrajzi fekvése, tájolása egy-egy nagyobb városnak, ez leginkább a - racionális - távolságok felmérése miatt fontos. Talán épp a kolumbiai határtól az ecuadori fővárosig tartó 250 km-re volt szüksége a testemnek, hogy újra rátaláljak a gyaloglós formámra, amit könnyű elveszíteni, de nehéz felépíteni.

Tehát Quito. Már az első, 1978-ban közzétett UNESCO világörökség-listán is rajta volt, amikor Európa összesen három hivatalos világörökséget tudott a magáénak, és ebből kettő Lengyelországban van. Ma már tudom, hogy általánosan elfogadott tény, hogy a legjobban megóvott és rendbe hozott város, illetve városrész Quitóé egész Latin-Amerikában. Az csak egy zárójelben megjegyzett vélemény, hogy így sem versenyezhet nemhogy egy Firenzével vagy Párizzsal, de még Budapesttel sem. Eredendően San Fransisco del Quitónak hívták, mivel a ferences rend volt az első, ami a spanyol hódítást követően megjelent, és azonmód elkezdett építkezni. A mai legrégebbi két épület, a Szent Ferenc templom és a mellette levő vendégház, ezek voltak az első, európaiak által felhúzott épületek. Jó érzékkel és némi szerencsével keveredtem el erre a térre, ahol minden bizonnyal a város legjobb, de legalábbis kulturális szempontból legszínesebb hostelében szállásoltam el magam, tökéletes kilátással az egész régi városrészre. Hostal Sucre, ha valaki erre téved, nem lehet elhibázni. De menjünk vissza egy kicsit a történelemben. Quito nevét minden bizonnyal az itt élő őslakosoktól kapta, még az inka idők előtt. Pont a mai Szent Ferenc tér töltötte be a régió fő kereskedelmi gócpontjának szerepét, ahol quituk, carasok, cayambik, otavalók és még sok más törzs cserélte el portékáját. Ezt a sok évszázados rendszert törte meg az inka hódítás, ami hamar a birodalom legfontosabb északi városává tette a mai Quitót. A spanyol konkvisztádorok 1534-ben törték meg végleg az indián (nem inka!) ellenállást Benalcazar vezetésével, és alig egy évtizeden belül spanyol királyi városi címre emelkedett.

Ez adta meg a lökést, hogy a város elinduljon a fejlődés útján, amit a jezsuiták megjelenése tett teljessé. Nemhiába, a város hét csodájából az első a Jézus rendjének temploma, amely szemet kápráztatóan arany oltárával és belső cizelláival messze földön híres. Quito nagy szerencséje, hogy mind a 17. századi, mind pedig a 1917-es földrengést viszonylag épségben túlélte, így a koloniális épületek többé-kevésbé megmaradtak, majd az elmúlt pár évtizedben már komoly gondot fordítottak rá, hogy ne csak megőrizzék, hanem restaurálják is a történelmi városrészt. Éppen ezért olyan kellemes sétálgatni a stukkókon és díszes támpilléreken, cikornyás erkélyeken elbambulva. A latinság kettőssége persze Quitóban, mint minden nagyvárosban is tetten érhető. A folyamatosan terjeszkedő város - mára már népesebb, mint Budapest -, mint oly sokszor az Andokban, az őt körülölelő hegyekre kezdett el felkúszni. Ezek a külső részek veszélyesek. Ide, ha nem helyivel - és ez nem quitóit jelent, hanem olyan valakit, aki ebben a barrióban (városrészben) él - mész, szerencsés vagy, ha visszajössz egyáltalán.

Én szerencsés voltam, mert visszajöttem. Igaz 25 dollárom, az összes készpénzem bánta, amikor nem éppen bizalomgerjesztő külsejű emberek léptek oda hozzám, és messze nem udvarias módon elkérték, ami nálam volt. Ilyen esetekben nem érdemes ellenkezni, bár egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy futok, azt tudom, hogy nem érnek utol. De sohasem lehet tudni, kinél van fegyver, és leginkább mikor használja, így inkább nem rizikóztam. Az egyik kedvelt, illegális pénzszerzési forma az ún. „sequestro expres”, ami annyit tesz, hogy a gyanútlan utas beszáll egy taxiba, csak az nem a kért helyre, hanem az egyik ilyen hegyoldalba viszi fel, ahonnan hívják a hozzátartozókat, akik szépen fizetnek, hogy épségben lássák viszont a szeretteiket. A külföldieknél kicsit egyszerűbb a helyzet, őket általában bankautomatákhoz viszik, s ott kényszerülnek előre nem tervezett kiadásokra.

Na, de ez senkinek se vegye el a kedvét, Quito hosszú idő után egy olyan város, ami kulturálisan is sokat tartalmaz, és nagyon örültem, hogy ide is eljutottam.