Lhasa, Quito és La Paz versengenek a világ legmagasabban fekvő fővárosa címéért. Az első már rég mögöttem, a másodikat most hagytam magam mögött, a harmadik, ha minden jól megy, pár hónap múlva következik.

Milyen más volt az első benyomás, amikor Quito északi részét elértem, ahhoz képest, amilyen véleménnyel intettem neki búcsút délen. Maximum néhány alapinformáción túlmenően sohasem informálódok előre egy helyről, ami a maga kettősségével bír: egyfelől sok minden újszerűen hat, leginkább a látvány szempontjából, másfelől időnként elhaladok olyan pontok, helyek mellett, amiket előre tudván valószínűleg nem ugranék át. Talán az egyetlen aspektus, amit mindig előre szem előtt tartok, az a földrajzi fekvése, tájolása egy-egy nagyobb városnak, ez leginkább a - racionális - távolságok felmérése miatt fontos. Talán épp a kolumbiai határtól az ecuadori fővárosig tartó 250 km-re volt szüksége a testemnek, hogy újra rátaláljak a gyaloglós formámra, amit könnyű elveszíteni, de nehéz felépíteni.

Tehát Quito. Már az első, 1978-ban közzétett UNESCO világörökség-listán is rajta volt, amikor Európa összesen három hivatalos világörökséget tudott a magáénak, és ebből kettő Lengyelországban van. Ma már tudom, hogy általánosan elfogadott tény, hogy a legjobban megóvott és rendbe hozott város, illetve városrész Quitóé egész Latin-Amerikában. Az csak egy zárójelben megjegyzett vélemény, hogy így sem versenyezhet nemhogy egy Firenzével vagy Párizzsal, de még Budapesttel sem. Eredendően San Fransisco del Quitónak hívták, mivel a ferences rend volt az első, ami a spanyol hódítást követően megjelent, és azonmód elkezdett építkezni. A mai legrégebbi két épület, a Szent Ferenc templom és a mellette levő vendégház, ezek voltak az első, európaiak által felhúzott épületek. Jó érzékkel és némi szerencsével keveredtem el erre a térre, ahol minden bizonnyal a város legjobb, de legalábbis kulturális szempontból legszínesebb hostelében szállásoltam el magam, tökéletes kilátással az egész régi városrészre. Hostal Sucre, ha valaki erre téved, nem lehet elhibázni. De menjünk vissza egy kicsit a történelemben. Quito nevét minden bizonnyal az itt élő őslakosoktól kapta, még az inka idők előtt. Pont a mai Szent Ferenc tér töltötte be a régió fő kereskedelmi gócpontjának szerepét, ahol quituk, carasok, cayambik, otavalók és még sok más törzs cserélte el portékáját. Ezt a sok évszázados rendszert törte meg az inka hódítás, ami hamar a birodalom legfontosabb északi városává tette a mai Quitót. A spanyol konkvisztádorok 1534-ben törték meg végleg az indián (nem inka!) ellenállást Benalcazar vezetésével, és alig egy évtizeden belül spanyol királyi városi címre emelkedett.

Ez adta meg a lökést, hogy a város elinduljon a fejlődés útján, amit a jezsuiták megjelenése tett teljessé. Nemhiába, a város hét csodájából az első a Jézus rendjének temploma, amely szemet kápráztatóan arany oltárával és belső cizelláival messze földön híres. Quito nagy szerencséje, hogy mind a 17. századi, mind pedig a 1917-es földrengést viszonylag épségben túlélte, így a koloniális épületek többé-kevésbé megmaradtak, majd az elmúlt pár évtizedben már komoly gondot fordítottak rá, hogy ne csak megőrizzék, hanem restaurálják is a történelmi városrészt. Éppen ezért olyan kellemes sétálgatni a stukkókon és díszes támpilléreken, cikornyás erkélyeken elbambulva. A latinság kettőssége persze Quitóban, mint minden nagyvárosban is tetten érhető. A folyamatosan terjeszkedő város - mára már népesebb, mint Budapest -, mint oly sokszor az Andokban, az őt körülölelő hegyekre kezdett el felkúszni. Ezek a külső részek veszélyesek. Ide, ha nem helyivel - és ez nem quitóit jelent, hanem olyan valakit, aki ebben a barrióban (városrészben) él - mész, szerencsés vagy, ha visszajössz egyáltalán.

Én szerencsés voltam, mert visszajöttem. Igaz 25 dollárom, az összes készpénzem bánta, amikor nem éppen bizalomgerjesztő külsejű emberek léptek oda hozzám, és messze nem udvarias módon elkérték, ami nálam volt. Ilyen esetekben nem érdemes ellenkezni, bár egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy futok, azt tudom, hogy nem érnek utol. De sohasem lehet tudni, kinél van fegyver, és leginkább mikor használja, így inkább nem rizikóztam. Az egyik kedvelt, illegális pénzszerzési forma az ún. „sequestro expres”, ami annyit tesz, hogy a gyanútlan utas beszáll egy taxiba, csak az nem a kért helyre, hanem az egyik ilyen hegyoldalba viszi fel, ahonnan hívják a hozzátartozókat, akik szépen fizetnek, hogy épségben lássák viszont a szeretteiket. A külföldieknél kicsit egyszerűbb a helyzet, őket általában bankautomatákhoz viszik, s ott kényszerülnek előre nem tervezett kiadásokra.

Na, de ez senkinek se vegye el a kedvét, Quito hosszú idő után egy olyan város, ami kulturálisan is sokat tartalmaz, és nagyon örültem, hogy ide is eljutottam.