Amikor a profilját nézegettem az egyetlen couchsurfer vendéglátónak a Riobamba és Cuenca közötti szakaszon, megragadta a figyelmem a biofarm címszó, így ráírtam Brianre, vagyis Victorra, hogy jönnék. Volt egy feltétel: legalább 3 napot kell maradni, és napközben dolgozni kell a farmon. Eddig rendben, gondoltam, így érkeztem Alausiba, ahol már vártak. Sok helyen megfordultam már, de kevés veszi fel a versenyt ezzel a pöttöm kis várossal, ami csodás módon ékelődik az Andok magasra törő nyúlványai közé. Ahogy lefelé ereszkedtem a szerpentinen, ott feküdt alattam a városka, aminek az egyetlen magaslati pontján egy hatalmas Szent Péter szobor, a város védőszentje nyújtja ki kezét áldásra. Egyre lejjebb jutva a völgyben csak a Quinta Rivadeneira után kellett kérdezősködnöm, mindenki ismerte a városka egyetlen gringóját. Apropó „gringo”. Latin-Amerikában ez a szó sohasem jelent jót. A szó eredete - így mesélték nekem anno - a mexikói függetlenségi háborúból ered, még a 19. századból. Az etimológia - azt hiszem - jól leírja az észak-amerikaiakat: a helyi mexikói lakosok kiabálták az Egyesült Államok katonáinak „green go home”, akik zöld egyenruhájukban törtek be jogtalanul egy másik ország területére, vért és jajszót hagyva maguk után. Nos, egyik fő specialitásom lett, hogy bármely latinban azonnal igyekezem tudatosítani, nem vagyok gringo, noha ők minden nem közülük valót gringónak minősítenek. Szerencsém, hogy mind fizimiskám, mind egyre kevésbé elütő akcentusom, de leginkább a mind az európaiaktól, mind az észak-amerikaiaktól eléggé különböző habitusom sokat segít, hogy egy külön státusba tegyenek, vagy legalábbis én szeretném így látni a dolgot. Merthogy a világnak ezen a részén, tetszik vagy sem, örökre gringo maradok.

Latin Amerika nagy részben az USA modern kolóniája. Ennek azonban megvan a jó oldala is a latinok szemszögéből. Az értelmesebbek és szorgalmasabbak disszidálnak általában az Egyesült Államokba, ott letelepedik, és vagy visszatér tudást és vagyont felhalmozva, vagy kétlaki életre tér át évek-évtizedek után. Victor szülei sem voltak kivételek ebből a szempontból, és amikor a kilencvenes évek közepén visszatértek a gyökerekhez (Alausiba), felhúzták a város legnagyobb és legszebb házát. No én ehhez a házhoz tartozó egyik melléképületben kaptam egy matracot, ahol egy argentin párocskával és egy francia amatőr fotóssal osztozkodtam a helységen. A tényleges munka valójában kerítésépítés volt, a régi, romokban heverő kőkerítés pár méterrel arrébb rakása. Kígyók, skorpiók és óriáspókok kerültek elő minden nagyobb kő alól, így az amúgy sem unalmas munkát (lévén a színes társaság, volt ott görög-ausztrál és litván is) még egy helyben rögtönzött skorpió-pók viadal is színesítette. Mi eresztettük őket össze, és fogadást kötöttünk a végső győztesre. Skorpióként természetesen skorpióra fogadtam, és jól tettem.

A 3 napból 6 lett, ami egyrészt a sokszínű társaságnak, másrészt a pont a hétvégére eső falusi ünnepeknek volt tulajdonítható. Tűzijáték, körmenet, bikaviadal, szépségkirálynő-választás és töménytelen canelazo. Ez egy ecuadori specialitás, ami nádcukorból készült likőrből és naranjillóból (ez egy kívül sárga, belül zöldes gyümölcs, aminek megint csak nem tudom a magyar megfelelőjét) készül. A nagy evészet-ivászatnak is véget kellett érnie, így hétfőn az argentin párossal együtt hagytuk magunk mögött Alausit, hogy buszra szálljunk, és kövessük a pánamerikai highway-t egészen az utolsó déli nagyvárosig, Cuencáig.

Nem kenyerem kritizálni az UNESCO-t, hiszen talán az egyik legprofibb nemzetközi szervezet a világon, de egyes döntéseivel nem értek egyet, annak ellenére, hogy nem pontosan ismerem a döntési szempontjaikat. Magában is, de különösen Quito után egyszerűen érthetetlen számomra, miért lett Cuenca a világörökség része, ráadásul az egyik elsőként a világon. Mindehhez drága is országos viszonylatban, ami nyilván az itt élő nagyszámú amerikai-kanadai-német kolóniának köszönhető.

Talán az utolsó dolog, amire kitérnék épp argentin barátaim kapcsán, az a modern vándorkézművesség. Az első ilyen kézművesekkel még Tbilisziben ismerkedtem, ők egy legendás páros, 12 éve bicikliznek fel s alá Ázsiában, nekem azóta is ők az etalon. Ám Ázsiában elenyésző a kézművesek aránya az amerikai kontinenshez képest. A vándorkézművesek mindig barátságosak, akik városról városra, turistaközpontról turistaközpontra vándorolnak, és árulják két kézzel alkotott portékáikat, alapvetően ékszereket, nyakláncokat, amuletteket, karkötőket, fülbevalókat, emléktárgyakat, pipákat. Aranyat vagy egyéb értékes fémet szinte sohasem használnak, annál inkább nyúlnak féldrágakövekhez, magokhoz, csontokhoz és könnyen megmunkálható egyéb fémekhez. A végeredménynek csak kreativitásuk szab határt. Tbiliszi óta mindig rám van aggatva valami, Guille és Sofi ajándéka egy jade nyakék volt. A jade - így mondták - az egyensúly köve, amire egyre nagyobb szükségem van, nehogy egy repjegyet vegyek Budapestig, ami mostanában meg-megfordul a fejemben. Na jó, ez csak egy rossz vicc volt.