Amikor jó egy hét után eljött az ideje, és tovább kellett állnom az ecuadori fővárosból, nem gondoltam volna, hogy minden zökkenő nélkül veszem fel újra a gyaloglás ritmusát. Machachi, Tabicuchi, Latacunga: három teljesen érdektelen hely, növekvő sorrendben és méretben. Hogy miért is mondom ezt? Mert már sokszor nem nyújtja ugyanazt a napi szálláskeresés és alkudozás, a mindig új emberek mindig ugyanazon kérdései, a lopott pillantások és mosolyok, mint az Út elején. Az egyetlen, ami ugyanolyan elégedettséggel és örömmel tölt el, az maga a gyaloglás, de bizony érzem a határaimat, és nem feltett szándékom a krónikus gerinc- vagy egyéb sérülések beszerzése, amit egy húsz kilós súly napi 6-8 órás cipelése okozna előbb-utóbb. Tehát pihenni kell sokat, és sok más fizikai gyakorlatot (lehetőleg a sport, szex és joga hármasa) csinálni, hogy ne veszítsek fizikumomból. Az egyetlen dolog, amit errefelé látni szerettem volna saját szememmel, az a Cotopaxi, Ecuador második legmagasabb hegye, ami ott volt a balomon végig, de csak nem akart kibújni a felhőtakaró alól.

Így érkeztem el Ambatóba, ahonnan azonnal álltam is tovább másnap, minthogy a függetlenségi háború emlékére kitett szobrok és táblák nem ragadták meg a figyelmemet. Azt nem gondoltam volna, hogy ezután mindjárt az első nap megint valami újban lesz részem. Aludtam már óvodában, iskolában, kórházban, rendőrségen, városházán, de tűzoltóságon nem. Mocha, az első kisebb település bizony nem rendelkezik hotelekkel és egyéb szálláslehetőségekkel, így a helyiek a tűzoltóságra irányítottak, hogy ott nyugodtan kihúzhatom az éjszakát. Így gumicsizmák és tűzálló ruhák között dőltem el egy matracon már a vacsora után, hogy alig pár óra múlva szirénára ébredjek. Felpattantam, és ha már úgyis felkaptam a nadrágom, megkérdeztem az ügyeletes parancsnokot, hogy mehetek-e velük. Beleegyezését adta, így végignézhettem hogyan szabadítanak ki egy csúnyán összetört autót az árokból, pár kilométerre a falutól. El is mondták, hogy általában balesetek vagy hegyi mentések teszik ki az ügyelet mindennapjait. Az a romantikus kis történet is ehhez a kis településhez kapcsolódik, amit a tűzoltófőnök mesélt nekem az öreg bácsiról, aki utolsó mohikánként még a Csimborasszó lábától, pontosabban a hóhatár lábától hordja a jeget, mint a régi szép időkben, amikor még nem volt fagyasztó.

Ha egy autót látok rostokolni az út mellett felnyitott motorháztetővel vagy még inkább lapos gumival, sohasem habozok odalépni, és felajánlani a segítségemet. Az Út során legalább két tucat fuvart kaptam „műszaki előzékenységemből” fakadóan, ami sokszor nem volt több egy pár perces kézkoszolásnál. Riobambába, Ecuador mértani középpontjába így jutottam el, hogy tovább is álljak két nap után. Pedig volt egy feltett szándékom ebben a városban: felkutatni a legjobb ajánlatot, és megmászni a Csimborasszót. Hegyi vezető, felszerelés (magas hegyekhez nyilván más felszerelés kell, mint a 3-4 ezresekhez), ellátmány együtt a duplája lett a magam által megszabott felső határnak. Aztán történt még valami. Rábukkantam egy magyar lányra, akihez átugrottam mindjárt az első este, csakhogy a mézes-bodzás pálinka rummal és whiskyvel keverve megtette a hatását: felhorzsolt orral és különböző fájó testrészekkel ébredtem másnap a hotelszobámban, és fogalmam sem volt, hogyan kerültem oda. Szerencsémre minden lényeges dolgom megvolt, így a napi lábadozás után tudtam, hogy másnap továbbállok.

Kinn voltam Riobambából, és beléptem a puruhák földjére. Hogy kik azok a puruhák? Egy a sok-sok száz barátságtalan indián törzsből, akik Dél-, ill. Közép-Amerikában élnek. Merthogy senkinek ne legyen illúziója: ez volt a tapasztalatom Chiapasban (Dél-Mexikó) éppúgy, mint Costa Ricában vagy éppen Ecuadorban. Egy-egy ember igen, de a nagy többség inkább ellenségesen nézi nemcsak a külföldi fehér embert, de a „helyi fehér embert” is, azaz a Latin-Amerika-szerte többségben levő meszticeket is. Ez olyannyira igaz, hogy amikor másnap továbbálltam Cajabambából, és elértem egy kisebb falut, Guamotét, az egyik mesztic azt mesélte nekem, hogy már lassan félelemben élnek, mert a túlnyomó indián közösség kvázi terrort alkalmaz a kisebbséggel szemben. Nem segít a helyzeten persze az sem, hogy az oktatás nem megfelelő szintű, a fiatalok pedig elfordulnak a hagyományoktól, és nem használják - például Ecuadorban a kecsuát - az ősi nyelvet sem. Ezzel elvesztik az identitásukat, és örökre komplexusokba zárva kell élniük.

Anno a spanyolok piszkosul éhesek lehettek az aranyra. Erről leginkább az árulkodik, milyen rendszertelenül hódítottak és kolonizáltak földrajzi szempontból. Pizarro és Almavaro partra szálltak, és csak mentek az arany után a földrész belseje felé, nem építettek sem bázisokat, sem utánpótlásvonalakat. Ezt is csak onnan tudtam meg, mert áthaladtam Coltán, a spanyolok által elsőként meghódított ecuadori településen, amit 13 nappal a mai főváros újraalapítása előtt foglaltak el. El is nevezték Santiago de Quitónak, és elkezdték építeni Dél-Amerika egyik legkorábbi keresztény templomát, Ecuadorban az elsőt. A templom felé közeledve puszta megszokásból fordultam hátra, és önkéntelenül elkiáltottam magam, úgy mellbe vágott a látvány. Ott trónolt a Csimborasszó teljes nagyságában és pompájában, alig voltak felhők, amik eltakarták volna a szemem elől, nem úgy, mint az előző napokban. Légvonalban legalább 50 kilométerre lehettem a csúcstól, de az optikai csalódás miatt olyan volt, mintha fél óra alatt fel lehetett volna érni a hóhatárhoz. A vágyam, hogy megmásszam, ugyan nem teljesült, de megmutatta magát a hegy, és én megígértem neki, hogy egy nap visszajövök, és meghódítom.