Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Az a fránya 4. nap

Az a bizonyos 4. nap mindig vízválasztó minden újraindulás után. „Ha minden gond nélkül zárom, akkor elmondhatom, hogy visszarázódtam” - írtam magam számára. Az idejére nem emlékszem, hogy mikor kezdtem a napot egy kávéval, beszédes társaságban (Craig igen bőbeszédű pasi). Tojást és rizst reggeliztünk, utána mindenki ment a dolgára, ő az ellenkező irányba. Erős tempót diktáltam, a lejtmenet is kedvezett, hogy egy jó 15-on legyek túl délelőttre. A nap második harmadára lelassultam, a nap is dolgozott, hogy lassan ne üssek el a helyiektől, legalábbis bőrszín tekintetében, viszont érdekes dolgok jutottak eszembe.

Nehéz megfogni, hogy a buddhizmus mit is jelent ebben a közegben. Azt hiszem, sikerült. Azt csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy a buddhizmus az itt élő három törzsből csak a legnagyobb, a laoszi vallása. A „komonok” (rokonok a khmerekkel, akik Kambodzsában élnek) és a „mongok” a szellemekben hisznek, ahogy ők mondják. Lényegi különbség egyébként nem sok van a két vallás között. Szóval azt hiszem, van egy erős buddhizmus az emberek békés természetében, a lassúságukban, a nyugodtságukban. Ellentétben például a hinduizmussal, nem tisztelik az állatokat, hanem természetes társaknak, szolgáknak fogadják el őket. A jószágok pedig sokkal nagyobb szabadságot élveznek addig, amíg az asztalra nem kerülnek, merthogy az is magától értetődő, hogy egyszer majd megeszik őket (Laoszban is mindent megesznek, ami mozog, a kígyót, bogarat, madarat). A földre hullott rizsért egyszerre ugrik a kutya, macska, tyúk vagy kacsa. Szeretnék látni egy pesti macskát, ami megeszi a rizst!

Délutánra már szédelegtem az éhségtől, így nem győztem hálálkodni magamban, amikor egy olyan falu jött, ahol volt egy kis vendéglőféle. s ott rizzsel (ez adja a legtöbb energiát) és serpenyőben pirított papayával és hagymával tömtem tele magam.

Újra feltöltődve, jókedvűen álltam tovább, hogy napnyugta előtt elérjek egy falut. Ott csak vizet szándékoztam kérni, hogy valahol sátorozzak egyet, amikor a legelső házból egy megnyerő arcú fiatal férfi sietett elém, egyből a házba invitálva. Bár látszott rajta és a félhomályban a földön ücsörgő férfiakon, hogy kissé pityókásak, mégis volt egyfajta kedvesség és tisztelet gesztusaikban. Ráadásul egy négyéves forma kissrác járt ölről-ölre (a kisgyerek mindig jó jel), és egy idősebb asszony töltögette az egyetlen üvegpohárba a helyi égetett szeszt, a lao-laót, minden bizonnyal ezáltal kontroll alatt tartva a másik nemet.

Thong Phet, a fiatal férfi valamelyest beszélt angolul, nagyban könnyítve a társalgást, és sokban hozzájárulva jelenlegi laoszi szókincsemhez. Hogy a nyolcadik próbálkozás után feladták az itatásommal való próbálkozást, jó jelnek fogtam fel, és miután már nem volt kedvem továbbvánszorogni, elfogadtam a szállásajánlatot, mely tulajdonkeppen Thong Phet nagyapjának a kis házikóját jelentette.

Végre megkóstoltam a híres papaya-salátát, ami az egyik nemzeti étel, mondanom sem kell, hogy a szívvel készített egyszerű házi éteknek nyomába sem ér az azóta már többször fogyasztott vendéglátós fajta. Spontán ötlet volt, és nem bántam meg: hosszú ideje gondolkoztam, hogy kinek és miért adjam oda a még Teheránban ajándékba kapott nagy fényképezőmet, amit tulajdonkeppen nem vagy alig használok és komoly plusz súlyt jelent. Amikor kissé félrehívtam újdonsült barátomat, és a kezébe nyomtam a masinát, az elemtöltővel és egyéb tartozékokkal együtt, olyan hálás tekintettel nézett vissza rám, mint a szegény kisgyerek, aki megkapja álmai kisautóját. Elmagyaráztam, hogy mi hogyan működik, majd visszakérdeztem mindent. A gép az este hátralevő részében kattogott is rendesen, a kis Khum, Thong Phet fia pedig minden vakuvillanáskor sikongott gyönyörében.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

2 Tovább

Végre egyedül a dzsungelben!

Jó érzés volt magam mögött hagyni Luang Prabangot, megkönnyebbültem több szempontból is. Bár látni szinte semmit se láttam belőle, mégis az az érzésem, hogy csak néhány mobilozó szerzetesről és a milliós gépeiket kattogtató turistákról maradtam le. Piszkosul jó érzés volt úton lenni, különösen, hogy nem fájt semmim. Jól működött az új papucs-szandálom (természetesen "made in Vietnam"), egy olyan konstrukció, melyet még soha nem láttam előtte, amint megpillantottam, azonnal tudtam, hogy jó hasznát fogom venni. De azért tudatosan lazára fogtam az első napot, elvégre pont egy hete kórházban feküdtem. Az egész napos óvatos tempó és a szokásosnál hosszabb szünetek miatt olyan jó 20 km-re távolodtam el a várostól, amikor kiszúrtam a tökéletes kempingpázsitot egy hangulatos étterem oldalában. Úgy döntöttem, nem megyek el a pár km-re lévő „guesthouse”-ig, hanem ott éjszakázom. Kérdésemre, hogy felverhetem-e Menedéket, természetesen igen volt a válasz. Sült rizst zöldségekkel vacsoráztam, mondanom se kell, hogy féláron az előző napokhoz képest.

Bejegyzésem a másnapról: „Nagy szükségem volt egy ilyen napra: nem fájt semmim, nem volt gondom semmire, és egy férfin kívül senkihez sem szóltam, senki se szólt hozzám. Én voltam meg az Út. Ketten...  30 km-t terveztem, lett belőle 33. Alkonyatkor az őserdő szélén az úttól kissé feljebb, egy, a hegyoldalban csörgedező pataktól alig 20 méterre találtam egy alkalmas helyet. Egyedül voltam a tücskökkel, kabócákkal és az elmaradhatatlan hangyákkal, akik Menedék gyenge pontjait próbálgatták - nem sok sikerrel. Vizet es tüzet vacsoráztam.” (Merthogy a 8 darab banánból, amit ebédre fogyasztottam már nem maradt semmi, más meg nem volt, így a tábortüzembe bambultam, amíg el nem tettem magam másnapra.)

Éjjel a dzsungelben vettem észre, hogy kifejezetten világos marad éjszaka, ha pedig a hold is fenn van és nincsenek felhők, szinte olvasni lehet. Este elalvás előtt azon merengtem, hogy soha nem jártam olyan országban, ahol ennyire biztonságban éreztem volna magam, mint itt, bárhol sátrat verhetek.

Kora hajnalban ébresztettek a madarak, tábort bontottam, megmosakodtam a pataknál, és nyakamba vettem a hegyeket. Neki vágtam idejében, forró napnak ígérkezett, ráadásul sok kemény hegymenettel.

Az első 6 km után végre elértem egy falut, ahol egy nap után rendesen
ehettem: egy kínai zacskós tésztalevest. Valamikor délelőtt egy biciklista pár jött velem szemben, érezhetően mindkét fél hálás volt a társaságért, én nagyon: harmadik napja először beszélgettem.

Akkor még nem tudtam, hogy a következő 17 km-en (a pontos távokat nyilvánvalóan a kilométerkövek miatt tudom) csak kapaszkodom és kapaszkodom, hogy elérjem az aznapi célvároskát, Kiewkacham-ot. Még a biciklistáktól tudtam, hogy itt akad egy vendégház, ahol végre zuhanyozhattam rendesen (persze nem külön fürdőszobában, ilyen luxus nem nagyon akad a hegyekben). Már az ágyamon feküdtem, amikor angol szóra lettem figyelmes: Craignek, a San Franciscó-i kertépítőnek én mondtam el, hogy mennyire tudja lenyomni a szobaárat (4 eurónak megfelelő kip), majd egy jó órát csevegtünk Délkelet–Ázsiáról, mielőtt eltettük magunkat másnapra.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

0 Tovább

A vizes nyolcas

Hajnalban a kórterem mocorgása és a beszüremlő fény együttesen ébresztett. A lázam eltűnt, sokkal jobban voltam. Nemsokára az ügyeletes nővérke jött oda hozzam es elmutogatta, hogy mehetek, amerre látok. Előtte még egy hosszú számlát tett az orrom elé, hiába, nem empátiából láttak el. Alighogy kitett a tuktuk a „belvárosban”, megcsapott a rosszullét újabb hulláma, pedig most jöttem a kórházból. Egy kis vendégházat találtam, ami viszonylag elfogadható áron volt, de a szobám nélkülözött minden luxust, se WC,se bútor, se TV, egy asztalka székkel és egy ágy. Még szerencse, hogy a plafonon egy ventillátor duruzsolt, a következő napokban jó barátok lettünk.

Hiába aludtam át a délelőttöt, sokkal jobban nem lettem, hacsak nem a maroknyi lázcsillapító hatására, amit egy gyógyszertárban szereztem be egy levél, ki tudja milyen antibiotikummal együtt. Délután a tompa fejfájás, szédülés a következő - kínai - kórházig űzött, ahol megint csak (sok) pénz ellenében legalább kiderült (egy ujjszúrós vérvétel során), hogy nincs maláriám vagy dengue-kórom.

Megnyugtattak, de megint csak elfelejtettek kivizsgálni, így visszatérvén kis szobámba, rá kellett jönnöm, hogy saját magamat fogom meggyógyítani. Kissé meglepőnek találtam, hogy egy (újabb) kórházban senki sem tud sem angolul, sem franciául, de Laoszban kezdek nem csodálkozni semmin. Addigra a kór lehúzódott a gyomromra, és a következő két napban sűrűn látogattam a folyosó legtávolabbi végébe eső mellékhelyiséget. A koplalásnak, fekvésnek és sudoku rejtvények megfejtésének (találtam egy ilyen könyvet a hotelben) meglett az eredménye, úgy a negyedik nap környékén elkezdtem egyre több erőt érezni magamban.

Luang Prabangról. Ne gyere ide, nem éri meg, a világon szinte csak jobb helyeken jártam. A hatalmas füst alatt alig parázslik némi tüzecske, és az is kihunyófélben van. Nagy erőkkel dolgoznak eme tűz oltásán a tömegesen érkező turisták és a végtelenül kapzsi helyiek. Ezt a benyomást még az újévi álca sem tudta elnyomni bennem, az egész város az újév és a víz-fesztivál miatt van felbolydulva. Ez azt jelenti, hogy az újév, azaz az esős szezon beköszöntét hatalmas össznépi utcai locsolkodással ünneplik. Csakhogy szemmel láthatóan ez a locsolkodás sohasem akar véget érni, immáron jó egy hete az egész ország az út mentén lavórral, vödörrel lesben álló fiatalokkal van tele. Luang Prabang pedig ennek tetejébe az egy főre jutó vízipisztoly–mennyiség világrekordját is felállította idén. Ez egyébként jó muri, különösen, ha az ember társaságban jön ide ilyenkor. De mint minden – határral. Amikor negyedszer ázik szarrá az útleveled, pedig előre mutattad a taknyosnak, hogy ne öntse, akkor az tud bosszantó lenni. De ha meg nem mutatod, akkor azért öntenek nyakon.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

1 Tovább

Egy laoszi kórház ágyában

„Vannak nehéz napok, sokszor azt se tudom megmondani, pontosan miért is. Ma reggel sajgó izomlázzal ébredtem a vádlimban, a sípcsonti harántizmomban, a vállaimban, a nyakamban. Fogalmam sincs miért. Minden lépés külön szenvedés és erőfeszítés a vízhólyagmaradványok okozta fájdalom mellett... mintha lassító mérget ettem volna” - ezzel kezdődik a naplóbejegyzésem arról a bizonyos napról, amikor reggel a hátam mögött hagytam Pak Mongot. Első megállóm után csak rosszabb lett a helyzet, elkezdtem duplán látni, így rövid idő után újabb pihenőre kényszerültem. Ekkora már fáztam a napon is, tudtam, hogy lázas vagyok. Egy öregember sietett segítségemre: felajánlotta, hogy pihenjek meg a házában. Próbáltam elaludni, nem ment. Egy pár óra keserves forgolódás után úgy döntöttem, felpattanok valamire, és elmegyek Luang Prabangig, ahol talán találok megfelelő orvosi ellátást.

Lestoppoltam egy nyitott kisbuszt, amivel olyan 3 óra alatt elzötyögtem a nagyvárosig. Ekkorra már késő délután felé járhatott az idő, a kisbusz valahol a város szélén tett ki (kihasználva, hogy nem tudok/bírok tiltakozni és a fuvardíj duplájára akart lehúzni), és én olyan rosszul voltam, mint még soha, amióta elindultam Budapestről. Émelyegtem, szédültem, és fáztam piszkosul.

Egy platós kisteherautót sikerült meggyőznöm, hogy vigyenek el a legközelebbi kórházig, ahol a bejáratnál a személyzet flegmán intett, hogy csak menjek beljebb. Első kérdésemre, hogy beszél-e valaki angolul, meglepő módon azt a választ kaptam, hogy nem, senki. Pedig egy viszonylag új, kertes kórházi komplexumban voltam. Egy-két ápolónő, majd egy fiatal orvosnő is odajött hozzám, ahogy várakoztam. Miután én többet tudok laosziul, mint ők angolul, elképzelhetitek, milyen hatékonysággal tudtam előadni panaszaimat. A hónaljamba nyomtak egy lázmérőt, és amikor pár perc múlva megnézték, azonnal másképp kezdtek el hozzám állni. A higanyszál majdnem a negyvenesnél állt, azonnal ágyra fektettek, adtak két hatalmas injekciót a hátsó felembe, majd infúzióra kötöttek. Azt nem állíthatom, hogy meglepődtem, de azért furcsa volt, hogy a vérnyomáson kívül mást nem is ellenőriztek, kérdéseket se tettek fel, az útlevelem se kellett, csak a pénzem. Alig negyed óra múlva elkezdett dolgozni a gyógyszer, bármi is volt, így késő estére le is nyomta a lázamat. Feltételezhetően az intenzív osztályon feküdtem, a nővérszoba mellett, egy kislány, egy szótlan nő és két másik férfi társaságában.

Szóval Luang Prabangban voltam, de másképp alakultak a dolgok, mint ahogy azt előre elképzeltem. Arra aludtam el, hogy a plafonon, a fejem fölött gyorsan sikló gőték szúnyogvadászatát lestem, miközben a fehér ruhás nővérke sziluettje még valamit igazgat az infúziómon.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

 
6 Tovább

A tábortűz melege

Reggel arra ébredtem, hogy (mint egy igazi kezdőnek) sajog a lábam a vízhólyagoktól, alig bírtam talpra állni. A jószívű gazda indulásomkor adott még egy zacskó ragadós rizst, ez lett végül is a reggelim és az ebédem. Egész nap nagyon döcögősen ment, az első 10 km-t leszámítva már nem is tudtam igazán jó szakaszt menni, pedig még pár km erejéig egy motorra is felpattantam.

A délután közepe felé úgy határoztam, hogy nem erőltetem tovább a dolgot, így elérvén Song Cha-t, az első nagyobb települést két nap óta, úgy döntöttem, hogy a községből épphogy kiérve felverem a sátramat egy erre alkalmasnak tűnő pázsitos részen. Pont a falu végén láttam is egy kisboltot, ami arra a spontán elhatározásra juttatott, hogy főzni fogok, tábortüzet rakok.

Alighogy kiszúrtam a megfelelő helyet, és elkezdem felverni Menedéket, arra lettem figyelmes, hogy egy pár helyi kiskölök ott áll körülöttem, és árgus szemekkel figyeli minden mozdulatomat. Gondoltam egyet, és bevettem őket a „táborverő” legénységbe. Vizet, fát es követ gyűjtettem velük, végig mutattam, hogy mit miért csinálok, majd ott hagytam őket, hogy őrizzék a sátrat, amíg én felsétáltam a kisboltba, hogy vegyek 2 zacskó kínai tésztalevest és egy pár tojást. Bizony ez jó lakomának számit szerénysége ellenére, dörzsöltem is a tenyeremet, ritka, hogy még főzni is jut időm. Aztán a kis srácokkal nekiláttunk, hogy begyújtsuk a tüzet, ebben nagyon ügyesek voltak.

Egyszer csak egy utazó-biciklista húzott el előttem, így ösztönösen rákiáltottam, mire ő megállt. Tomnak, az új-zélandi utazónak nem kellett kétszer mondanom, hogy hely akad a sátra számára, tojást meg tudok venni, és nem bánom, ha nem egyedül töltöm az estét. Jókedvű beszélgetés, sütögetés kezdődött, de a csöppségek csak nem tágítottak addig, amíg a felét fel nem zabálták a vacsorának, vehettem ezt „munkabérnek” is, még szerencse, hogy akadt bőven. Hálás és éhes szemük csak úgy villogott a tűz fényében, ahogy sorban állva mindegyikük az újabb falat reményében jött ismét közelebb és közelebb. Ezen már csak ketten osztozkodtunk később: hamuban sült banán – ahogy van, bele kell dobni a parázsba - volt a pompázatos desszertünk.

Hosszasan ültünk a tábortűz mellett, a csillagok csak azért bújtak elő későn, mert a miénk volt a legkisebb tűz a környéken: az erdőégetések okozta füst a hegyek felett csak éjjelre oszladozik fel. Éjjel egy hatalmas vihar lepett meg minket, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is, megúsztam beázás nélkül. Mire kikecmeregtem a sátorból - pedig viszonylag korán volt – a gyerekek egy része ott ült a sátrak körül csendben, arra vártak, hogy előjöjjünk. Tom lyukas gumival kezdte a napot, ez egy olyan probléma, ami számomra ismeretlen, csendben hálát adtam, hogy azért nem is olyan rossz választás ez a gyaloglás. Úgy döntöttünk, hogy táborbontás után egyből indulunk, merthogy ugyanabba az irányba, Luang Prabangba tartunk. Tom mintegy 2-3 km-t csuroghatott velem a lefelé tartó úton, aztán gyorsabb lévén, továbbállt. Aznapi célom volt elérni Pak Mong-ot, a nagyobb települést, ahol a főút egyenesen délnek fordul LP irányába, innen alig egy százas a nagyváros. Harmadik nap lévén (amióta elhagytam Muang Xai-t) nem hogy nem jobb, hanem egyenesen rosszabb volt a helyzet a vízhólyagokat illetően, de egy pont után már nem érdekelt, csak mentem, és 3 óra tájban el is értem Pak Mong-ot, ahol tényleg találtam egy koszos kis vendégházat. Víz ugyan nem volt, csak estére jött meg, az sem érdekelt, kidőltem az ágyon, és vacsoráig hunytam egyet. Aztán víz is lett, teletömtem a bendőm, és úgy mentem aludni, mint máskor rendesen, akkor még nem tudtam, hogy hosszú ideig ez lesz az utolsó jó alvásom.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

0 Tovább

Simon Dávid a Föld körül

blogavatar

David's aim is to travel around the globe in five years, mostly walking. He started his blog in Kathmandu to share with all interested how an economist from Budapest fulfils the dream of his life.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek