Reggel arra ébredtem, hogy (mint egy igazi kezdőnek) sajog a lábam a vízhólyagoktól, alig bírtam talpra állni. A jószívű gazda indulásomkor adott még egy zacskó ragadós rizst, ez lett végül is a reggelim és az ebédem. Egész nap nagyon döcögősen ment, az első 10 km-t leszámítva már nem is tudtam igazán jó szakaszt menni, pedig még pár km erejéig egy motorra is felpattantam.

A délután közepe felé úgy határoztam, hogy nem erőltetem tovább a dolgot, így elérvén Song Cha-t, az első nagyobb települést két nap óta, úgy döntöttem, hogy a községből épphogy kiérve felverem a sátramat egy erre alkalmasnak tűnő pázsitos részen. Pont a falu végén láttam is egy kisboltot, ami arra a spontán elhatározásra juttatott, hogy főzni fogok, tábortüzet rakok.

Alighogy kiszúrtam a megfelelő helyet, és elkezdem felverni Menedéket, arra lettem figyelmes, hogy egy pár helyi kiskölök ott áll körülöttem, és árgus szemekkel figyeli minden mozdulatomat. Gondoltam egyet, és bevettem őket a „táborverő” legénységbe. Vizet, fát es követ gyűjtettem velük, végig mutattam, hogy mit miért csinálok, majd ott hagytam őket, hogy őrizzék a sátrat, amíg én felsétáltam a kisboltba, hogy vegyek 2 zacskó kínai tésztalevest és egy pár tojást. Bizony ez jó lakomának számit szerénysége ellenére, dörzsöltem is a tenyeremet, ritka, hogy még főzni is jut időm. Aztán a kis srácokkal nekiláttunk, hogy begyújtsuk a tüzet, ebben nagyon ügyesek voltak.

Egyszer csak egy utazó-biciklista húzott el előttem, így ösztönösen rákiáltottam, mire ő megállt. Tomnak, az új-zélandi utazónak nem kellett kétszer mondanom, hogy hely akad a sátra számára, tojást meg tudok venni, és nem bánom, ha nem egyedül töltöm az estét. Jókedvű beszélgetés, sütögetés kezdődött, de a csöppségek csak nem tágítottak addig, amíg a felét fel nem zabálták a vacsorának, vehettem ezt „munkabérnek” is, még szerencse, hogy akadt bőven. Hálás és éhes szemük csak úgy villogott a tűz fényében, ahogy sorban állva mindegyikük az újabb falat reményében jött ismét közelebb és közelebb. Ezen már csak ketten osztozkodtunk később: hamuban sült banán – ahogy van, bele kell dobni a parázsba - volt a pompázatos desszertünk.

Hosszasan ültünk a tábortűz mellett, a csillagok csak azért bújtak elő későn, mert a miénk volt a legkisebb tűz a környéken: az erdőégetések okozta füst a hegyek felett csak éjjelre oszladozik fel. Éjjel egy hatalmas vihar lepett meg minket, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is, megúsztam beázás nélkül. Mire kikecmeregtem a sátorból - pedig viszonylag korán volt – a gyerekek egy része ott ült a sátrak körül csendben, arra vártak, hogy előjöjjünk. Tom lyukas gumival kezdte a napot, ez egy olyan probléma, ami számomra ismeretlen, csendben hálát adtam, hogy azért nem is olyan rossz választás ez a gyaloglás. Úgy döntöttünk, hogy táborbontás után egyből indulunk, merthogy ugyanabba az irányba, Luang Prabangba tartunk. Tom mintegy 2-3 km-t csuroghatott velem a lefelé tartó úton, aztán gyorsabb lévén, továbbállt. Aznapi célom volt elérni Pak Mong-ot, a nagyobb települést, ahol a főút egyenesen délnek fordul LP irányába, innen alig egy százas a nagyváros. Harmadik nap lévén (amióta elhagytam Muang Xai-t) nem hogy nem jobb, hanem egyenesen rosszabb volt a helyzet a vízhólyagokat illetően, de egy pont után már nem érdekelt, csak mentem, és 3 óra tájban el is értem Pak Mong-ot, ahol tényleg találtam egy koszos kis vendégházat. Víz ugyan nem volt, csak estére jött meg, az sem érdekelt, kidőltem az ágyon, és vacsoráig hunytam egyet. Aztán víz is lett, teletömtem a bendőm, és úgy mentem aludni, mint máskor rendesen, akkor még nem tudtam, hogy hosszú ideig ez lesz az utolsó jó alvásom.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!