Mint az előző részben írtam, Tibetbe indulásom előtt az utóbbi heteket egy katmandui árvaházban  töltöttem. Úgy kerültem kapcsolatba az árvaházzal, hogy a Couchsurfing-en írtam egy fiatal lánynak, aki  egy háromgyerekes család legidősebb gyermeke, ő a 23 éves Eva (Laxmi az eredeti neve, de megkeresztelkedett és az árvaház is keresztény szellemben működik), s ők tartják fenn és üzemeltetik a 10 gyereket befogadott "intézményt". Miután két-háromszor kilátogattam, egyre jobban megkedveltem a gyerkőcöket (és láttam a mi szemünkkel nézve tragikus körülményeket), úgy gondoltam kiköltözök és megpróbálok átmenetileg színt vinni amúgy igen egyhangú és rideg életükbe. Csak lassan derült ki számomra, hogy a két szülőnek - ők az analfabéta 52 éves anyuka, Ama  és az apuka, Ba, aki bordatörésből próbált felépülni, miután összeverték, mert egy rokon nőt védelmébe vett -  nyomja egyedül a fenntartás terhe a vállát.

Leginkább szeretetet próbáltam adni, ami abban nyilvánult meg, hogy leültem leckét írni velük, játszottam velük, mutattam, hogy a különböző dolgokat hogyan kell csinálni (pl.: orrot fújni, cipőfűzőt kötni, és próbálom az alapvető dolgokra nevelni őket, ami az európai kultúrában természetes, de a világnak ezen a részén nem). . A körülmények voltak a legridegebbek, amikkel eddig utam során találkoztam, annak ellenére, hogy egy ház első két szintjén laktam tizenöt másik emberrel. Nem volt folyóvíz, tehát minden hajnalban, illetve este vödrökkel és kannákkal mentünk vízért a nagyobb gyerekekkel. Nem volt fűtés, így a fagyos éjszakákon alig egy pár fokkal lehetett melegebb a szobákban (a ház szinte nyitott volt, mert a nyílászárók vagy hiányoznak, vagy egyáltalán nem szigetelnek). Végül jobbára nem volt áram, és amikor mégis, akkor általában nem kellett.

Végül az is kiderült, hogy miután már korábban nem tudták fizetni a lakbért, január közepén el kell hagyniuk a házat. A kétségbeejtő helyzetet látva, írtam a Facebookon ismerőseimnek, s felhívásomra nagylelkű barátaim összedobtak annyi pénzt, hogy ki tudtunk bérelni egy valamivel jobb feltételekkel rendelkező másik épületet. Át is költöztünk, és azzal a tudattal folytathattam utamat, hogy legalább átmenetileg segítettem fedél alatt tartani az intézményt.

Itt olvashatsz cikkeket Dávidról!