Simon Dávid a Föld körül

“Tourists don’t know where they’ve been, travelers don’t know where they’re going” – Paul Theroux.

Elértem azt a hosszúsági fokot, ahol már nem bújhatok olyan kifogások mögé, hogy maradok egy napot, mert a ruháknak meg kell száradniuk. Így annak ellenére, hogy este kimostam a ruhaimat - a short, amiben gyalogolok 6 hete nem látott csapvizet, világos színe teljesen szokatlan volt - nem maradtam még egy napot lazsálni, hanem reggel még gyorsan megírtam egy cikket, és elindultam.

A nap magasan járt, felhők bodrozódtak az égen, és megörültem, hogy India és Nepál után végre igazi vándorszerzetest pillantottam meg pár száz méterrel előttem. Ma már a buddhista szerzetesek is csak halovány utánzatai elődeiknek, nem gyalog járnak, nem csak naponta egyszer esznek, és lehetőleg kerülik a testi megpróbáltatásokat (mobiltelefon, szúnyogháló, ventillátor, légkondi, stb. emeli anyagi és csökkenti spirituális életük színvonalát). Ebből a szempontból (is) Indiát és a hinduizmust tartom a legautentikusabb helynek eddigi tapasztalataim alapján. A szerzetest hamar beértem, egy-két percig mögötte haladva olyan jó volt kívülről látni magamat: egy picit átélni, milyen gondolatok merülnek fel az átlagemberben, amikor velem találkozik, és felteszi teljesen jogos kérdéseit. Miért gyalog? Nincs túl meleg? Honnan-hova? Etc. Közelebb érve, azt is észrevettem, hogy ő mezítláb lépked a jó negyven fokos aszfalton... Persze hogy megszólítottam, és megkérdeztem hová tart? Ha jól értettem, egy 180 km-re eső szent templomba. Több kérdésem nem volt: a miértre maga az odavezető út adja meg a választ.

Az ebédemet meglepetés-társaságban töltöttem: gondolataimba feledkezve slattyogtam a kissé ragadós aszfalton, amikor egy nő kifutott elém az útra, és olyan meggyőzően állított meg, hogy vele mentem az útszéli bolt-házhoz. Csak pár perc után esett le a tantusz, hogy a nő az egyik utasa volt az előző napi pickupnak, ami felvett, csak ő az utaskabinban ült, én meg a csomagtéren, ráadásul esett. A nagy adag sültrizs ebéd, a sok jó szó és mosoly, a kíváncsi szomszédok mind-mind eltörpültek amellett, hogy hozzájutottam egy képes angol-thai szótárhoz, amit ez egyik asszonyság kapott elő a köténye alól. Volt egy pont, amikor majdnem engedtem a csábításnak, hogy ott aludjak, de aztán csak továbbálltam.

Viszonylag későn, nagy esőben értem el a célt, Chatturat-ot, egy eresz alá húzódtam be szárítkozni, amíg a vízözön lecsendesedett, és közben azon morfondíroztam, akkor ma hotel vagy templom vagy esetleg egyéb. Örökké nem várhatok, így kérdezősködni kezdtem, és mindenki a nem messze levő resortot ajánlotta. Az esti piac felé vettem az irányt, majd egy esküvőbe botlottam. Volt egy ellenérzésem a resorttal szemben, így az alapból kiesett, sőt, a közeli watban sem jártam szerencsével, a szerzetes kitessékelt, miközben a kutyája vicsorgott, de legalább annyit megtett, hogy egy szomszédos nagy épületre mutatott a falakon túl. A városi rendőrség épülete volt, ahol engedélyt kértem és kaptam Menedék felverésére. Így mondhatom, hogy Bulgária után Thaiföldön is egy éjszakát a rendőrségen töltöttem, de nem azért, mert rossz fát tettem a tűzre.

 Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Amikor helyiekkel alszom, mindig megvan az az előnye, hogy korán kelek, lehetőségem sincs még egyet fordulni, ahogy az például lenni szokott, amikor sátorban töltöm az éjszakát. Ekképpen jött is az ébresztő egy idősebb baráttól, gyorsan pakoltam össze kinn heverő felszerelésem, mert egyre több szerzetes és korán kelő asszonyság gyűlt a teremben. Megköszöntem a vendéglátást, miután válaszoltam egy-két kötelező kérdésre, és már úton is voltam.

"Bangkokig valószínűleg az utolsó háborítatlan mellékút, nagyon élvezem, szakítom a kilométereket, 3 körülre 30 fölött járok" – áll naplómban. Az egyetlen említésre méltó intermezzo kora délután esett, amikor megálltam egy kicsiny boltnál frissítőt venni. Egy jóindulatú és egyszerű parasztembernek segítettem faszenes zsákokat pakolni a szemmel láthatóan gazdag vendéglős pickupjára, aki aztán átvágta az öreget, mert az nem tudott számolni, a boltban sertepertelő két kisiskolás lányunoka meg még nem volt abban a korban. Olyan szép volt látni, hogy az öreg nem káromkodik, nem mérgelődik, amikor rájött, hogy vesztett 100 bathot az üzleten, hanem mosolyog-nevet saját magán, a helyzetén, az egyszerűségén. Pótoltam a mintegy két és fél eurónyi veszteséget, hálát adtam magamban, hogy megtehettem, és alig bő fél óra múlva ott álltam abban a kereszteződésben, ahova egy nap sima gyaloglás helyett egy nagy vargabetű és 3 nap gyaloglás és utazgatás után jutottam el.

Még mindig korán volt, 2 km-rel előrébb volt ugyan egy resort, de korainak találtam megállni, így végre ismét délre fordulva nekiindultam. Az eső eleredt, és persze jött a „Deus ex machina”, mi más, mint egy család es egy pickup formájában. Igencsak barátságtalan színű felhők felé tartottunk, és nemsoká be is futottunk alájuk, még pont időben értük el a következő nagyobb várost, Chaiyaphumot. Így durván 35-ot saját lábon és ugyanennyit négy keréken abszolváltam aznap, ami azt jelentette, hogy elérhető közelségbe került Bangkok, akkor még nem tudtam, hogy mennyire is hamar el fogom érni.

Ahogy a városban kitettek az omló esőben, csak egy jelre vártam, nem akartam tovább nyújtani a napot, az első lehetőség jó lesz – gondoltam. Hát alig indultam el, amikor egy patikát vettem észre a saját monogramommal ellátva, és közvetlenül mellette a feliratot „Man U Apartments”. Kerül, amibe kerül, én ma itt megszállok, rám fér egy rendes ágy és rendes zuhany (ugye a szerzeteseknél dézsából öntöd magadra a vizet). Ha az ingyen internetet, a mosási lehetőséget és a luxus szamba menő általános felszereltséget nézem, akkor nem is csináltam rossz vásárt, csak azt sajnáltam, hogy a bájos mosolyú kisasszony nem vitt magával táncolni, amikor késő este a gép előtt ülve megkérdeztem tőle, hogy hová-hová?

Zárógondolatként annyit, hogy az Útnak milyen stílusérzéke van: mikor is szálltam volna meg ezen a helyen, ha nem aznap, amikor a névadó éppen bajnok lett...

 Itt olvashatsz a sajtóban megjelenő cikkeket Simon Dávidról!

Az a bizonyos sorozat ott folytatódott, ahol előző nap abbamaradt. Már rég a hátam mögött volt a város és a hírhedt királyi templom, a 'Wat Nong Wat' – amire a városból kivezető úton csak véletlenül akadtam rá –, amikor késő délelőtt az autópálya melletti egyik kis standnál hiába kértem inni, így csalódottan tovább lépkedtem. Alig tehettem meg 20 métert, amikor egy autó mellém húzódott, és sofőrje a lehúzott ablakon keresztül egy zacskóban átnyújtott két kispalackos vizet. Csak amikor jobban megnéztem a zacskót, vettem észre, hogy az alján pénz van.

Megint csak fél napot gyalogoltam, hiszen kissé sem bántam, hogy jött a menetrendszerinti ajánlat, és vele a kérdés, hogy akkor hová is tartok. Az autópálya mellett - mert azzal, hogy Khon Kaen-nek fordultam, visszatértem a főútra, amiről letérnem 2 napba tellett – amúgy is az járt a fejemben, hogy vissza kéne menni az eredetileg kinézett kevésbé forgalmas útra, és a fuvar révén egy óra tájban már el is értem a napi célt, egy nyugodt kis várost, Ban Pha-t. Este egy helyi táncos-zenés mulatságba bambultam, mielőtt eltettem magam másnapra.

Mennyire jó volt szem elől veszíteni a percenként 52 kamiont (egyszer ennyit számoltam) böfögő főutat, és újra faluról falura járni! A következő nap fénypontja kétségtelenül az a tábla volt, ami egy orchideakertre hívta fel a figyelmemet. A földút, ami egy templom bejáratához vezetett, egy csapat ugató kutyában végződött, és az ebek csak néhány lóbálás után értették meg, hogy nincsenek egy súlycsoportban Villámmal. Körbejártam a nem kis komplexumot, számtalan buddha–szentély, kisebb-nagyobb épület, de sehol egy lelek – a kutyákon kívül, akik időnként újra próbálkoztak - hasztalanul. Eképpen zavartalanul feledkezhettem bele a kétnyelvű táblák olvasásába, de leginkább a különböző színű orchideák szagízlelésébe. Mézédes aromájuk még most is itt van az orromban, a táblák tanúsága szerint olyan fákról van szó (igen, nem tévedés, nagy fákon nőnek), amiket a szerzetesek neveltek, és ez az alfaj csak itt található az egész világon. Biztos, ami biztos, azért egy pár lehullott virágot eltettem lepréselni a naplómba.

Még Luang Prabang előtt hallottam a tippet (ingyen van és biztonságos), és napok óta titkolt vágyam volt, hogy egy templomban, szerzetesekkel aludjak. Hát estére teljesült is: a naplemente előtti tésztaleves után afelől kérdezősködtem, hogy merre találom a legközelebbi 'Wat'-ot, azaz templomot (a szó khmer eredetű, lásd Angkor Wat), ami alig fél km-re esett. Mellesleg jegyzem meg, hogy Thaiföldön kb. 40 ezer működő templom és majdnem ötször ennyi szerzetes van jelenleg (nem is olyan rég ez a szám a többszöröse volt).

Jókora, kőfallal körbe kerített udvaron találtam magam, miután beléptem a kapun egy fohászt elmorzsolva a fogaim közt. Egy hatalmas, széjjel tetovált, félmeztelen, csak egy narancssárga leplet a dereka köré csavart szerzetes lépett oda hozzám, jobban el tudtam volna képzelni 'muay thai' harcosként, mint papként, mindenesetre rám szélesen mosolygott. Amikor szerényen megkérdeztem, hogy meghúzhatom-e magam náluk éjszakára, odafüttyentett két szerzetestanoncot, akik átvezettek a rangidős szerzeteshez, akinek a formális belegyezése kellett az ott tartózkodásomhoz. Innen vezettek át egy hatalmas épülethez, mely a lakórészekkel szemközti oldalon feküdt. Amikor magamra maradtam, fedeztem csak fel egy-két olyan árulkodó tárgyat, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy pont abban a csarnokban vagyok, ahova reggel a hívők hozni fogják a felajánlásokat. Buddha ide, buddha oda, a szúnyogoktól nem kímélt meg az esti ima sem, meditálni is próbáltam, de az ötödik lélegzésnél nem sikerült messzebb jutnom. És ez a harc így ment hajnalig.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Két fiatal tanárnővel és Chinnel ettem degeszre magam ideiglenes tanárkodásomat lezárandó, hogy másnap ismét a szerzeteseknél kezdjünk, akik egy külön 'puja'-t, azaz imát mormoltak el felettem, és megáldottak szerencsével. Eljött a búcsú ideje, Chin még elvitt egy fotósboltig, hogy új töltőt szerezzek be, aztán ment a dolgára. Töltő nem volt, az útiterv így kényszerűen változott, nem folytattam tovább délre, hanem keletnek fordultam a 80 km-re levő nagyváros, Khon Kaen felé.

Nem mondom, hogy különösebben élvezetes lett volna autópálya mellett gyalogolni, de jó edzés, az biztos. Abban biztos voltam, hogy lesz fuvarajánlat, és élni is fogok vele. Arról fogalmam sem volt, hogy egy másik, újfajta sorozat is kezdődik.

Persze, ahogy magamban fogalmazni szoktam, egy tucat megcsinálja napodat, azaz legalább 12 km-t kell gyalogolni minden „gyaloglós” napon, így le is zavartam a kötelezőt. Rövid szünet után kinéztem magamnak a pontot, ahol stoppolni fogok, odasétáltam majd elkezdtem fekvőtámaszozni, mert reggel kimaradt. Nem fejeztem be, és egy autó máris lefékezett, két perc múlva már egy pickup hátsó részén sirattam a tenyérnyi kis fehér törülközőm, amit még Törökországban kaptam, és kánikulában fejkendőként használom - mert az erős ellenszél letépte a fejemről.

És akkor az a bizonyos sorozat. Az út nagyon drága minden értelemben, de most az anyagiakról beszélek. Nyilván keresem a lehetőségeket, hogyan is tudnék legalább annyit megkeresni, hogy az út egy részét magam fizessem, de eddig minden próbálkozásom hasztalan (hivatalos támogatóm nincs, eleddig egy kicsiny magyar ruhagyártó cég volt az egyetlen-egyszeri szponzorom, még most is megvan a tőlük kapott sapka; ja, nem köt a médiatörvény, a Hippsyről van szó). Soha nem fogom elfelejteni az első es utolsó alkalmat, amikor pénzadományt kaptam: egy török hoteltulajdonos nem csak ingyen szobát, de egy komolyabb összeget (50 euró bizony az) is adott nekem. Azóta kétszer kérdezte meg fehér ember (egyszer Indiában, egyszer pedig a vietnami-laoszi határtól nem messze), hogy szükségem van-e pénzre, amire nyilván nemmel válaszoltam, mert megalázónak éreztem.

Nos, Thaiföldön ez is megváltozott. Az első két alkalommal - a határátlépés utáni első napokban - még határozottan visszautasítottam, de egy család megtörte a trendet. Felvettek, és én már azon voltam, hogy „lekanyarodtunk a főútról, rossz irányba tartunk, hova visznek ezek engem?”, amikor megérkeztünk egy kisváros buszpályaudvarára. Itt vettek nekem két szendvicset, egy üdítőt, és ragaszkodtak, hogy tegyem el a majdnem 200 bathot (a buszjegyre és valami ennivalóra), és ennek tetejébe még vártak velem majdnem másfél órát a buszra, ami Khon Kaen-be vitt. Alig helyezkedtem el a buszon, amikor jött a következő meglepetés. A középkorú házaspár, akik együtt vártak velünk - hallván a történetemet -, kifizette a buszjegyemet, amit úgy tudtam meg, hogy amikor oda akartam adni a pénzt a kalauznak, ő rájuk mutatott, hogy már nem szükséges. Az eső eleredt, én küzdöttem az álmossággal, de mindhiába: már a buszvégállomáson horkantam nagyot, amikor megböktek, hogy megérkeztünk. Az nyilván megint fentről érkezett segítség volt, hogy a töltőt - amiért az egész kitérő volt - pár perc utánajárásba tellett megvennem, és kevesebbe került, mint a napi adományom.

Csak mert mi magyarok szeretjük a meséket és a hármas számot, muszáj volt történnie még valaminek. Este, gondoltam sétálok egyet még lefekvés előtt, amikor egy olasz pizzéria előtt vitt el az utam. Az alig pár nappal korábban nyitott Ristorante Stellában VIP–vendég lettem aznap estére, a nápolyi tulajdonos és olasz személyzete olyan ízekkel díjazta a történeteimet, hogy visszahozták az egyetemi évek emlékeit. Nekik fogalmuk sem volt arról, hogy ez milyen tökéletes záróakkordja volt ennek a napnak.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

"You should be the change you want to see in the world" – Gandhi.

Mielőtt elindultam, elképzelni sem tudtam, hogy mi lesz a legnagyobb kihívás az útban. Közeledve az 500. nap felé, egyre világosabban látom: ellenállni a világ csábításának, hogy visszatérjek a - helytelen - főcsapásra, kitartsak a valódi értékek mellett a pénz és az önzés világában, és legyen erőm így élni – talán példaként mások számára is. Már rég nem magamat keresem, nem keresek semmit, mindenem megvan, nem kapni akarok, hanem adni.

Hányszor ülök a gép előtt úgy, hogy felteszem a kérdést, most akkor miért is írok (leveleket, cikkeket, megkereséseket), miért nem állok fel - önző módon -, és csak élvezem a napsütést meg a szellőt? Nem tudok elég hálás lenni azoknak (Nektek), akik szintén kitartóak, és plusz erőt és okot adnak folytatni – csupán azzal, hogy visszalátogatnak ide, és olvassák ezeket a sorokat. Köszönöm.

Ennyit akartam mondani, mielőtt visszakanyarodok Si Chumphae, egy thai kisváros egyik kis előfalujába, egy rózsaszínű iskolába, ami előtt bivaly legeli a füvet a focipályán, és sárga pólós gyerkőcök rohangálnak gondtalanul belefeledkezve a játékukba.

Kilenc körül érkeztünk meg, és én, ahogy megegyeztünk Chinnel, egy angolórával kezdtem a legnagyobbak számára. Chint követve felszaladtam a falépcsőn a kétszintes főépület első emeletére, ahol kb. 20 diák ült az egyszemélyes padokban. Egy pillanatig nem értették, hogy mit csinál ez a 'fahlang' (jelentése idegen, a 'fahlangse' francia szóból jön) az osztályban, amikor ők az angoltanárnőt várták, aki csak pár perccel később toppant be. Addig Chin bemutatott, és elmagyarázta nekik, hogy ma én tartom az angolórát. A kezdeti megszeppentség akkor kezdett elillanni, amikor mintegy negyedóra múlva azzal álltam elő, hogy játsszunk egyet. A padokat félretoltuk, és a székeket egy nagy körbe raktuk. Mindenkinek egy állatnevet kellett kitalálnia, és elismételni az előtte ülőkét szép sorban mind. A következő két óra elrepült, egyik játék következett a másik után, a gyerekek is felbátorodtak, és élvezték a dolgot.

Ebédszünet következett, egy melléképületnél sorban állva vették el a kis tálcájukat, rizzsel és valami főzelékfélével rajta. Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy a gyerekeknek saját maguknak kell elmosniuk az edényeket használat után a közös mosogató vályúnál. Amikor lebattyogtam az emeletről a letóduló gyerekek után, a szememmel Chint kerestem, de elsőre nem találtam. A bokrok között leltem rá, egy fűnyíróval babrált, egy pillanatig nem is értettem a szituációt, hiszen még reggel bemutatott a kertész-gondnoknak. Szeretném látni azt a magyar iskolaigazgatót, aki saját maga vágja a füvet az iskolájában, amikor - ráadásul - van erre külön valaki... Hogy tovább növelje szememben az általa kiváltott tiszteletet, csak le kellett telepednünk a nagy bambuszasztalra (ugye itt nincs külön szék, hanem az asztal szélét üljük körbe), ahol egy tálból eszik az igazgató, a tanárok és a gondnok. Nem győztem csodálkozni Chin közvetlen és roppant barátságos stílusán, ahogy ebédje közben tartott eligazítást a tanároknak, rögtönzött fogadóórát adott az egyik szülőnek, és közben rólam sem feledkezett el, helyenként fordítva, hogy miről is van szó.

A hosszabb szünet után - a gyerekek kérésére - felmentünk a focipályára, ahol rövid bemelegítés után két csapatra osztottuk magunkat, és már rúgtuk is a bőrt. A tűző nap hamar kitikkasztotta a srácokat, így bő fél óra után kérték, hogy tartsunk ivószünetet, de persze már nem folytattuk utána. Ezután rajzóra következett a nagyoknak, én hagytam is őket dolgozni, kihasználtam az időt, és rendesen körbejártam az iskolát. Egy kisebb épületben foglalt helyet az óvoda, kis- és nagycsoporttal, ott éppen csendespihenő volt, az első es második osztálynak pedig az ábécét kellett másolniuk. Nagy derültséget okozott, ahogy velük ismételtem az egyes betűkhöz tartozó példaszavakat. Amikor Chinnek jutott egy kis ideje (közben szemetet égetett az iskolaépület mögött...) válaszolt minden technikai kérdésemre, végigmutogatta az egyes helyiségeket, kikérte a véleményemet. A délután közepe felé – ajánlatomra - egy összevont matekversenyt rendeztünk. Három csoportra osztottam a mintegy 45 kisdiákot, egy fehér mobiltáblára felírtam 7+1 megoldandó egyenletet, mindenkinek bő 10 perc állt rendelkezésére. Mielőtt hazaindultak volna a gyerkőcök, még egyet énekeltünk közösen. Hárman zártuk az iskolát – előbb persze összeszedtük a szemetet és az egyéb ottfelejtett holmikat -, Chin, Sak, a kertész és jómagam.

Hogy mennyi mindent tanultam egy nap alatt, arra itt kevés a hely. Ami a legjobban megragadt, az a szellemiség, aminek jegyében telik az iskola élete: a legfontosabb, hogy mindenki szeressen ide járni, úgyis mindenkire - igaz ez felnőttre, gyerekre - annyi ragad, amennyi fenn el van rendelve.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!