Az a bizonyos sorozat ott folytatódott, ahol előző nap abbamaradt. Már rég a hátam mögött volt a város és a hírhedt királyi templom, a 'Wat Nong Wat' – amire a városból kivezető úton csak véletlenül akadtam rá –, amikor késő délelőtt az autópálya melletti egyik kis standnál hiába kértem inni, így csalódottan tovább lépkedtem. Alig tehettem meg 20 métert, amikor egy autó mellém húzódott, és sofőrje a lehúzott ablakon keresztül egy zacskóban átnyújtott két kispalackos vizet. Csak amikor jobban megnéztem a zacskót, vettem észre, hogy az alján pénz van.

Megint csak fél napot gyalogoltam, hiszen kissé sem bántam, hogy jött a menetrendszerinti ajánlat, és vele a kérdés, hogy akkor hová is tartok. Az autópálya mellett - mert azzal, hogy Khon Kaen-nek fordultam, visszatértem a főútra, amiről letérnem 2 napba tellett – amúgy is az járt a fejemben, hogy vissza kéne menni az eredetileg kinézett kevésbé forgalmas útra, és a fuvar révén egy óra tájban már el is értem a napi célt, egy nyugodt kis várost, Ban Pha-t. Este egy helyi táncos-zenés mulatságba bambultam, mielőtt eltettem magam másnapra.

Mennyire jó volt szem elől veszíteni a percenként 52 kamiont (egyszer ennyit számoltam) böfögő főutat, és újra faluról falura járni! A következő nap fénypontja kétségtelenül az a tábla volt, ami egy orchideakertre hívta fel a figyelmemet. A földút, ami egy templom bejáratához vezetett, egy csapat ugató kutyában végződött, és az ebek csak néhány lóbálás után értették meg, hogy nincsenek egy súlycsoportban Villámmal. Körbejártam a nem kis komplexumot, számtalan buddha–szentély, kisebb-nagyobb épület, de sehol egy lelek – a kutyákon kívül, akik időnként újra próbálkoztak - hasztalanul. Eképpen zavartalanul feledkezhettem bele a kétnyelvű táblák olvasásába, de leginkább a különböző színű orchideák szagízlelésébe. Mézédes aromájuk még most is itt van az orromban, a táblák tanúsága szerint olyan fákról van szó (igen, nem tévedés, nagy fákon nőnek), amiket a szerzetesek neveltek, és ez az alfaj csak itt található az egész világon. Biztos, ami biztos, azért egy pár lehullott virágot eltettem lepréselni a naplómba.

Még Luang Prabang előtt hallottam a tippet (ingyen van és biztonságos), és napok óta titkolt vágyam volt, hogy egy templomban, szerzetesekkel aludjak. Hát estére teljesült is: a naplemente előtti tésztaleves után afelől kérdezősködtem, hogy merre találom a legközelebbi 'Wat'-ot, azaz templomot (a szó khmer eredetű, lásd Angkor Wat), ami alig fél km-re esett. Mellesleg jegyzem meg, hogy Thaiföldön kb. 40 ezer működő templom és majdnem ötször ennyi szerzetes van jelenleg (nem is olyan rég ez a szám a többszöröse volt).

Jókora, kőfallal körbe kerített udvaron találtam magam, miután beléptem a kapun egy fohászt elmorzsolva a fogaim közt. Egy hatalmas, széjjel tetovált, félmeztelen, csak egy narancssárga leplet a dereka köré csavart szerzetes lépett oda hozzám, jobban el tudtam volna képzelni 'muay thai' harcosként, mint papként, mindenesetre rám szélesen mosolygott. Amikor szerényen megkérdeztem, hogy meghúzhatom-e magam náluk éjszakára, odafüttyentett két szerzetestanoncot, akik átvezettek a rangidős szerzeteshez, akinek a formális belegyezése kellett az ott tartózkodásomhoz. Innen vezettek át egy hatalmas épülethez, mely a lakórészekkel szemközti oldalon feküdt. Amikor magamra maradtam, fedeztem csak fel egy-két olyan árulkodó tárgyat, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy pont abban a csarnokban vagyok, ahova reggel a hívők hozni fogják a felajánlásokat. Buddha ide, buddha oda, a szúnyogoktól nem kímélt meg az esti ima sem, meditálni is próbáltam, de az ötödik lélegzésnél nem sikerült messzebb jutnom. És ez a harc így ment hajnalig.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!