Simon Dávid a Föld körül

Legutóbbi bejegyzésemet szinte pontosan egy éve Nicaraguából írtam, s most ismét nekifogok az írásnak. Az elmúlt 5 hétben nem nagyon jártam 2000 méter alatt. Ez nem is csoda, hiszen benn járok az Andok mélyén. Néhány napja hagytam el Quitót, Ecuador fővárosát. És már majdnem másfél éve koptatom a pánamerikai highway-t, rövidebb-hosszabb megállókkal.

Hosszú hónapokat töltöttem Costa Ricában, majd jött Panama és Kolumbia. Costa Rica eddig talán az egyetlen ország, amely sokkal kevésbé tetszett a végén, mint az elején. Igaz, az első hónapot utaztam, ráadásul nem is egyedül, hanem egy jó barátommal. Aztán egy nyelvintézetben dolgoztam a fővárosban, San Joséban, ahol rá kellett jönnöm, hogy nyelvet tanítani csak az tud, aki már tanult is meg idegen nyelvet. Nos, világszínvonalú gimnáziumi és magántanáraimnak nagyon sokat köszönhetek, mert én bár a legtöbb nyelvet kisebb hibákkal beszélem, de beszélem és tanítani is tudom. Panamában, ami tulajdonkeppen egy modern amerikai kolónia és nem különösebben ízlett, egy francia festővel kötött barátságom, illetve David városának az elérése a két említésre méltó eset.

Kolumbia minden kétséget kizáróan a világ egyik legszórakoztatóbb és gyönyörökben legteljesebb országa. Még sohasem jártam olyan helyen, ahol a szexualitás és a „fiesta” ennyire mindennapos része lenne az életnek, mint itt. És bizony a nyugati és keleti (ázsiai) társadalmakban elfojtott szexualitás bizony vissza is üt ránk rendesen, látva őket, akik olyan könnyedén és természetesen kezelik ezt a kérdést. Persze, mint mindennek, ennek a világnak is megvan az árnyoldala. A lépten-nyomon jelenlevő erőszak, a kultúra részleges hiánya, a nem vagy alig létező munkamorál (legalábbis európai szemmel), a korrupció, a narkó keményen bilincsben tartják a harmadik világot. No, én ennek a világnak lettem némiképp ismerőjévé, miközben szép lassan elcseréltem olasz akcentusomat kolumbiaira a spanyolban, kicsit belekóstoltam a merenguébe, a bachatába, a reggeatonba és sok, nagyon sok lányt fájó szívvel hagytam a hátam mögött.

Gyorsan visszapörgetem a dolgokat a határtól. Ami leginkább feltűnt Kolumbia után, az etnikum(ok) hirtelen változása. Dél-Kolumbiában még nagyon jelentős az afroamerikai népesség (pl.: Cali), ám alighogy átléptem a határt, eltűntek a feketék, hogy az indiánoknak adják át a helyüket. Tulcan, Julio Andrade, San Gabriel, La Paz (nyilván nem a bolíviai) mind 2500 és 3000 méter között fekszenek, így bizony éjjelenként jól jött a plusz-plusz takaró átmeneti szállásaimon.

Szép lassan elkezdtem ereszkedni, hogy elérkezzek a híres Chota völgyébe, ahol hirtelen mindenki ismét fekete, szénfekete lett. Komolyan Afrikában éreztem magam, a nyomor, a rekkenő hőség és az utcán lézengő feketék teljesen összezavartak. Utólag tudtam meg a történetét a majd félévezrede a cartagenai rabszolgapiacról idehurcolt maroknyi feketének, akik történelmüket kicsit kiszínezve hajótörött, majd sokáig vándorolt ősöktől származtatják magukat. Itt ettem életemben először cuy-t, az egyik híres ecuadori különlegességet, ami elsőre egy patkány kinézetű és nagyságú, de valójában növényevő emlős. És roppant ízletes. Ambuqui, a völgy központi települése egy hosteriával (értsd: resort), azaz medencével és teljes luxussal fogadott, ahol bizony jó volt egy fél napot lazítani, és a tulajt kifaggatni mindenféléről, mert másnap egy nagyon komoly szakasz várt rám.

Nem tudom, hogy előtte vajon hegymeneteltem-e már egyben 15 km-t, de jóval 2 ezer méter fölött egy 20 kilós hátizsákkal bizony minden rutinomra és erőmre szükségem volt, hogy ne álljak meg stoppolni vagy csak egyszerűen beállni egy útmenti fűszálnak. Megváltásként értem el Ibarra, az első nagyobb város szélét, ahol már vártak. Öt napot töltöttem egy családnál, napközben a háztól fél sarokra levő sportpályán loholtam a fáradhatatlan fiatalok nyomában, esténként pedig együtt főztünk-mulattunk a népes családdal és barátaikkal. Egy fontos megjegyzés: nem ismert likőrt vagy bármilyen más - házilag készített - alkoholt (sör kivétel, bor csak importált van, a pulque-ról majd később) TILOS INNI ECUADORBAN, mert etilalkoholból készülnek, és szó szerint mérgezőek. Saját bőrömön tapasztaltam, bárki bármi mást mond, nem állit igazat.

Haladni kellett, így hátrahagytam átmeneti szállásomat, hogy elinduljak a „vulkánok ösvényén”, a következő nagy állomás már Quito volt. És ezen a szakaszon kezdtem el ismerkedni a kecsua nyelvvel, amely végig fog kísérni egészen a kontinens belsejéig, Bolíviáig. Az első állomás Otavalo volt, az otavalók központja, ahol a férfiak kötelezően hosszú hajat és kalapot, a nők folklór ruházatot, sok aranynyakláncot és kalapot viselnek. A kézműves piacáról is ismert település volt az első, ahol Kolumbia után gringóval, azaz külföldivel találkoztam. Aztán jött Cayambe és a tőle délkeletre húzódó vulkán, a Cayambe, ami a maga jó 5500 méteres magasságával az ország harmadik legmagasabb pontja, és déli lejtőjén áthalad az Egyenlítő. Innen már csak egy ugrás volt, és jöhetett az újabb főváros.

Valamelyik nap olvastam Müller Péter heti írását a magányról és az egyedüllétről. Minden tiszteletem Mülleré, nagy rajongója vagyok, és sokszor rácsodálkozom, milyen gyönyörűen önti szavakba az érzéseket, amik olyan fontosak nekünk. Egy szó mint száz, az ő értelmezésében a magány az egy pozitív, kiegyensúlyozott állapot, míg az egyedüllét az, ami a hétköznapi értelemben a magányt jelenti minden hátrányával együtt.

Egy biztos: mostanra érkeztem el arra a pontra, amikor kínoz és deprimál a magány. Őszintén mondom, hogy alig tudom élvezni Utam mostani szakaszát, hiányzik minden, ami az otthont jelenti, míg a másik oldalon alig kapok valamit cserébe. Nagyképűen hangzik, de mostanában kevés újat tartogat számomra egy újabb ország, és az a kevés is gyakran negatív. Most kezdem igazán megérteni, hogy szinte mindent feltettem egy lapra, és persze ebből fakadóan nincs is más választásom, mint menni előre.

Nem kellett vexillológusnak lennem ahhoz, hogy már El Salvadorban feltűnjön a hasonlóság a nemzeti zászló és a guatemalai lobogó között. Aztán jött Honduras és Nicaragua. Mind a négy országnak kék-fehér a nemzeti színe, ha jól emlékszem hármójuknál pedig az is egyezik, hogy két kék sáv fog közre egy fehéret. A közös gyökerek ebben is megmutatkoznak. A fehér amellett, hogy a békét is szimbolizálja, a közép-amerikai földnyelvet jelenti, míg a két kék a két oldalon az óceánt.

Azért nem megyek tovább a hasonlóságok ecsetelésében, mert jót nem igen tudnék írni, annál több rosszat. Sokat gondolkodtam azon, hogy mennyiben van köze ehhez annak, hogy szinte egész Közép-Amerika egy újkori USA kolónia, illetve mennyit ront a helyzeten az elmúlt időszakban számtalanszor első kézből tapasztalt buta amerikai turista vakációzása, vagy ami még rosszabb, az ’expat’, aki általában a sárga földig szidja a népet, az országot, ahol - legtöbbször anyagi megfontolásból vagy az otthoni sikertelenségből fakadóan - él.

Jellemző, hogy Leon - a régi főváros, ahonnan újból elkezdtem gyalogolni - kevésbé vonzza a kigyúrt, tetkós, Ipodos jenkiket, sokkal többet nyújt, mint az utóbbi időben felkapott Granada, amit teljesen jogtalanul hasonlítgatnak a mexikói San Cristobal de las Casashoz. De említhetném a másik oldalon a szexturizmus kevésbé hangsúlyozott oldalát is: a csoportosan érkező buta amerikai tyúkokat, akiknek túlnyomó része azzal a feltett szándékkal érkezik ezekbe az országokba, hogy átmeneti szexuális örömökben részesüljön, amit a szintén kigyúrt és szintén primitív helyi macsók örömmel nyújtanak, akár ingyen is.

Leon a múzeumaival, a romantikus templomaival, a barátságos piacával sokkal inkább árulkodik arról, milyen is lehetett Nicaragua, mondjuk 80 évvel ezelőtt. A történelmi figurák, úgy mint Sandino vagy Dario és tevékenységük is ide, Leonhoz köthetők.

Négy napi kőkemény menetelésbe telt, amíg a többek között La Pazon, Nagarotén, Managuán és Masayán keresztülhaladva eljutottam Granadáig, ami viszont a mai Nicaraguát tükrözi hűen, és mint ilyen (jó)szóra sem érdemes. Azért nem térek ki Managuára, a fővárosra - ami egyébként a két régi politikai központ, Leon és Granada rivalizálása miatt és a kettő között körülbelül félúton lett főváros -, mert nincs miről írnom, hacsak nem a hasonlóan félelmet keltő hangulatáról, ami Tegusra vagy San Miguelre emlékeztetett.

Granada a Nicaragua-tó (eredeti nevén Lago Cocibolca), az ország legnagyobb állóvízének ÉNY-i partján fekszik, és uralja azt. Ez a tó rejti, vagyis inkább hivalkodóan tárja az utazó elé a joggal Nicaragua ékköveként emlegetett Ometepe szigetet. A sziget nem más, mint egy nyolcast formázó dupla vulkán. A magasabb (Concepcion) az aktív, az alacsonyabb (Maderas) a kihunyt. Granadai tartózkodásom olyannyira elmélyítette bennem a „nem ízlik ez az ország sem, mégpedig az emberek miatt” érzését, hogy úgy döntöttem másztam én meg már ennél sokkal különb vulkánokat is, így mégsem szálltam fel a Granadából hetenként kétszer induló hajóra, hanem inkább nyakamba vettem az Utat.

Azért elmesélek egy mondát, ami Ometepéhez kapcsolódik. A régiek hiedelme szerint nem volt itt mindig tó, hanem a helyén egy hatalmas erdő terült el. Itt élt négy törzs, akik állandó harcban álltak egymással. Az egyik törzsből egy ifjú harcos beleszeretett a másik törzs főnökének a lányába, aki viszonozta az ifjú érzelmeit. Tudván, hogy sohasem lehetnek egymáséi, elmenekültek az erdő mélyére a lány apjának a haragja és harcosai elől, ahol egymáshoz kötötték kezeiket, és felvágták az ereiket együtt utazva a másvilágra. A kibuggyanó vérükből lett a tó, ami vízbe fojtotta az őket üldöző harcosokat, és az ifjú ara két kebléből nőtt a két vulkán, míg egy másik, kisebb sziget őrzi a fiatal harcos emlékét.

A Rivasba vezető főutat követve sokszor és hosszasan feledkezett rajta a tekintetem a felhőkbe takaródzó két vulkánon, majd Rivast elhagyva és a Costa Rica-i határhoz közeledve még mindig sokáig gyönyörködhettem bennük, míg végleg el nem tűntek a szemem elől. Rivasból nem kanyarodtam a Csendes-óceán felé, a híres San Juan del Sur turista paradicsomához, hanem saját fizikai határaimat feszegetve minél előbb el akartam hagyni Nicaraguát, azt az országot, ahol nemcsak a belépéskor, hanem kilépéskor is fizetni kell.

A 861. napomon így érkeztem meg a 25. országba, Costa Ricába.

A hivatalos verzió szerint Kolumbusz volt az első európai, aki 1502-ben a lábát a mai Nicaragua területére tette. Én magam jó ötszáz évvel később azzal a reménnyel érkeztem meg Honduras és Nicaragua határára, hogy magam mögött hagyom a bűn és a legszebb nők hazáját. A Teremtő igazságossága végtelen: az eddigi legszörnyűbb országban láttam a legtöbb gyönyörű asszonyt-lányt (ugye itt 20-22 évesen a legtöbben már asszonyok). A határállomás előtt ácsorgó olcsó kurva is simán versenyre kelne egy hivatalos szépségkirálynővel.

De érdekelt is engem! Csak kinn akartam lenni Hondurasból, magam mögött hagyni a lidércnyomást, ami az előző két hétben eluralkodott rajtam. Ahogy megkaptam a kilépő pecsétet, és átsétáltam a pénzváltók kéretlen hadán, megváltozott a levegő. Nem viccelek, a nap is másképp sütött, a határőrök határozott kézfogása egy kis bizalmat öntött belém, no, azért nem annyit, hogy egyből gyalogosan folytassam. Merthogy a gyaloglásról is lemondtam San Salvador külvárosai után, és csak egy héttel ezelőtt mertem újrakezdeni. Egy helyi buszjárattal keveredtem el az első komolyabb településig, Esteliig, ahol csak egy cél lebegett előttem: találni egy biztonságos és kényelmes szállást. Esteli egy álmos kisváros, és ezzel azt hiszem mindent el is mondtam róla, bár akkor ezt megváltásként éltem meg. Mégis volt egy meglepő dolog megérkezésem estéjén: olyan égszakadás csapott le a városra, amit Délkelet-Ázsia óta nem tapasztaltam, az utcákon úgy hömpölygött a víz, hogy helyenként a térdemet súrolta, ahogy megfelelő szállás után kutattam. Megérkezett az esős évszak.

Sandino, Flor de Caña és Lada.

Ezzel a 3 fogalommal tudnám a legtömörebben visszaadni Nicaraguát. Az első kettőt minden bizonnyal kevesen ismeritek, a harmadikat meg mindannyian.

Augusto César Sandino a nicaraguaiak Che Guevarája, a nemzeti identitás újrateremtője, majd később, a 20. század második harmadában regnáló Somoza diktatúra elleni forradalom jelképe. A sandinisták - hathatós szovjet és némi amerikai segítséggel - 1979 -ben meg is döntötték az utolsó Somoza rendszerét, hogy 11 évvel később megtartsák az első szabad választásokat az ország történelmében. Nicaragua mindig is kilógott egy kicsit az itteni gyarmatok közül. Iparilag és szellemileg (számos jeles írót és gondolkodót adott a világnak, például Ruben Dariót) is fejlettebb volt a szomszédainál, majd amikor a 1972-es tragikus földrengés szinte teljesen lenullázta a gazdaságot, már tudni lehetett, hogy nagy változások elé néz az ország. Itt választották meg például Közép-Amerika első női elnökét, Violeta Barriost 1990-ben, a forradalmat lezárandó.

Latin-Amerika a szieszta és a fieszta hazája, az utóbbi elengedhetetlen kelléke a nemzeti rum, a Flor de Caña, minden bizonnyal a legismertebb nicaraguai termék.

A hidegháború tényleg egy globális játszma volt. Az csak az utóbbi időszakban tudatosodott bennem, hogy a kubai szovjet befolyás nem egyedi volt a világnak ezen a táján sem. Ahova nem fértek be az amerikaiak, oda jöttek a szovjetek. Minden kontinensen akadtak szovjetbarát államok, Nicaragua csak beállt a sorba. Erről ma már csak egyetlen dolog árulkodik: a meglepően nagy számban előforduló és számunkra olyan jól ismert 2107-esek.

Nagymamámtól tanultam, hogy egy úriembernek a kilétéről a körme, a nyakkendője és a cipője árulkodik. Az úriember még a szokásosnál is ritkább errefelé, így inkább egy másik állatfajtáról írok. A rossz szándékú emberekről és szokásaikról.

Merthogy az elmúlt hónapok alatt négyszer is részese voltam különféle történéseknek, ami köztem és e nagyon veszélyes állatfajta között történt. Kétszer időben reagáltam, egyszer szerencsém volt, és egyszer megkaptam a leckét. Legelőször Mexikóban, fenn a hegyekben próbált meg egy férfi közel kerülni a felszerelésemhez az éjszaka leple alatt, de időben felriadtam a szúnyoghálóm alól (kinn aludtam a szabadban), és elkergettem. Másodszor egy vulkánról ereszkedtünk alá, amikor négyfős társaságunk pár száz méterrel előrébb tartó két tagját pisztollyal kényszerítették a hátizsákuk átadására. Harmadszor hatalmas mázlival előre megéreztem a két gyanús figuráról, hogy rosszban sántikálnak, és nem vártam meg, amíg közelebb érnek, kirántottam a késem, és megfenyegettem őket, mire ők elinaltak. A legutóbbi, a negyedik eset volt az igazi trauma számomra. Nem azért, mert 27 és fél hónap alatt először raboltak ki sikeresen. Tulajdonképpen a veszteségem nem is volt nagy: a fényképezőmön és némi készpénzen kívül csak egy hónap fotóit vesztettem el. A tény, hogy fényes nappal, egy főváros főutcáján a főtértől 10 perc sétára, 2 ácsorgó rendőrtől 80 méterre és más emberektől rezzenéstelen arccal végignézve valakit meg lehet verni és kirabolni, az fájt. A véraláfutások és púpok hamar leapadtak, de az élmény, amire lélekben ráadásul elvben fel is voltam készülve, sokkolt. Már az ezt megelőző 10 napban többször is írtam családomnak, hogy a bűn uralja az utcákat, amik kihalnak még sötétedés előtt, és mindenki menekül a rácsok és szögesdrótok biztonságába. Ráadásul először még egy másik országból írtam ezeket, El Salvadorból. Akkor még nem tudtam, hogy van ennél is lejjebb. Honduras. A karibi oldalon, fenn északon lehet, hogy van 3-4 turistaparadicsom, ahol a bűnözés kevésbé gyakori, de én ilyen hátborzongató országban még soha nem jártam. Így utólag olcsón megúsztam, mert ahol megtámadtak (Tegucigalpa, Honduras fővárosa), az hivatalosan a világ egyik legveszélyesebb zónája, világelső rablógyilkosságok tekintetében. Hátulról kaptak el, és csak ütöttek, amíg ki nem halászták a zsebeimből a zsákmányt. Azt is utólag tudtam meg, ha ellenállok, akkor majdnem biztos, hogy lelőnek. Mert ez a szokás. Az a szokás, hogy lelőnek! A 21. században!

Mexikó minden híreszteléssel szemben sokkal, de sokkal biztonságosabb, mint bármelyik másik közép-amerikai ország, nyilván - számomra - irreleváns minden ennek ellentmondó turista-beszámoló ebből a szempontból. Salvadortól számítva volt 2 hét, amikor szó szerint félelemben éltem, folyton a késemet markoltam, és minden neszre, gyanús zajra egyből talpon voltam, minden mögém kerülő embernek megpördültem. Egy nagyon értelmes San Salvadorban élő olasz lánnyal és helyi, értelmiségi barátjával beszélgettem erről az egész biztonsági kérdésről, akik a politikát, a politikusok és a rendőrség korruptságát, az USA fegyverrel érvényesített érdekeit és a kábítószer-kereskedelmet hibáztatják. Ugyanmárkérem! Az, hogy az emberek félelemben élnek, a rablás, gyilkosság és bűnözés elfogadott - mert az! -, mindennapos dolog, az egy nép fejlett(len)ségéről árulkodik csak. Az emberek errefelé elképesztő módon lusták és persze vidámak, könnyelműek. A munka büdös, de a gringo pénze kell nekik, ha már erre jár. „Ha meg nem adja, akkor elveszem.” Az meg sem fordul a fejükben, hogy az a gringo talán megdolgozott azért a pénzért. A gringo persze minden külföldit takar, ebből a szempontból nincs extrán hátrányos megkülönböztetés.

Tehát mik azok a jellemzők, ami alapján kivétel nélkül (és ez nagyon fontos) rostálom az embereket. Meggyőződésem, hogy nem előítéletről van szó. A kézfogás. A kis Kárpát-medencénkben sokkal ritkább az olyan férfi, aki nem tudja, hogy a kézfogás sok mindent elárul valakinek a jelleméről. Errefelé a tenyérpacsizós majd ökölpacsizós köszönés dívik, és talán pont ezért kifejezetten ajánlom a Latin-Amerikába utazóknak, hogy próbálják a hagyományos kézfogást, mert amikor szivacsba nyúlunk, akkor tudjuk, kivel állunk szemben. Aki nem a szemembe néz. Ázsiában ez még elmehet a tisztelet jeleként (bár igen ritka), de ezeknél a macsóknál biztosan lehet tudni, hogy a fószer bűzlik. Aki egyből ráveti a tekintetét a pénztárcámra vagy a pénzre, ha fizetek (ez egy tipikus jele annak, hogy legyél résen). Előszeretettel próbálnak meg (szinte) mindenhol átverni, mondván a gringónak semmi sem drága. Mindig visszakérdezni az egyes tételekről, és fejben gyorsan összeadni azokat, ami egyébként gyorsabb lesz, mint kivárni, hogy megtalálják a számokat a számológépen. Különösen vigyázni a kövér fiatal lányokkal és asszonyokkal, akik - nem tudok másra gondolni, mint kisebbségi komplexusból - (szinte) mindig megpróbálnak átvágni.

Sokkal kevesebb önzetlen emberrel találkoztam, a vándor ingyenebéde már csak a múlté. Mindenki mindenkivel bizalmatlan, akit nem ismer, ebből a szempontból sokkal európaibb a mentalitás, hol van az oly sokszor visszasírt - és bánom is én, hogy különféle dogmáktól támogatott - ázsiai vendégszeretet. Igaz, van az éremnek másik oldala is: tűzön-vízen keresztül kitartanak a család és a barátok mellett. Ha valaki itt megszeret téged, akkor sokáig „üldöz” a szeretete, még ha számodra kissé terhes is az.

„I haven't been to everywhere but it's on my list” - Susan Sonntag.

Egyedül maradtam, illetve mégsem, mert Cun Eytnek es Ahmetnek még egy pár nap volt hátra a szabadságából. Még egy kis turistáskodás nekem is belefért, így hát maradtam. De azután repülőre ültem, és újra Jakartában voltam. Eredetileg nagyon nem így terveztem, de amiért végül is így döntöttem, az egy nagyon is banális ok volt: egyszerűen betelt az útlevelem, és újra volt szükségem. Megint csak hathatós otthoni segítség kellett, hogy ne egy átmeneti, hanem egy normális útlevelet igényeljek. Talán már említettem korábban, hogy jobban viszolygok a magyar külképviseleti szervektől és az ott dolgozó magyaroktól, mint a kórházaktól és a hullaházaktól. Eddigi tapasztalataim mindig azt mondatták velem, hogy a magyar adófizetők pénzén ezek az öltönyös-kiskosztümos jóemberek elég jól nyaralnak, viszont semmi alázat és empátia nincsen bennük azok iránt (a külföldre vetődött magyarokra gondolok), akikért dolgozniuk kellene.

Első benyomásom ezúttal sem különbözött ettől, az egyetlen magyar férfi, akivel találkoztam, kijött ugyan az üvegablak mögül a váróterembe bekapcsolni azt a masinát, ami a digitális fényképet és ujjlenyomatokat kellett, hogy rögzítse, de valahogy elfelejtett megállni két másodpercre bokros teendői között, rám nézni és kezet nyújtani hangos köszönésemre. Ezek után indonézül (!) kellett végigbeszélnem a procedúrát az amúgy kedves titkársági alkalmazottal - jóllehet magyarként, magyar útlevelet igenyeltem egy magyar nagykövetségen, ill. főkonzulátuson. „Mindegy - mondtam magamban -, a lényeg, hogy legalább ezzel is megvolnánk”, és mentem is volna, amikor előbb egy szimpatikus fiatalember, végül a konzul is (vele álltam levelezésben) megjelent, és „mentette a helyzetet”. Legalább normálisak és nem fölényeskedők voltak, amit úgy megszoktam a magyar diplomatáktól. Ez is valami, boldogan léptem ki a világ egyik leggyorsabban fejlődő városába.

Amúgy másodszorra, érdekes módon, kevesebb ellenérzésem volt Jakartával szemben, lehet, hogy csak azért, mert már nem éreztem magam teljesen idegennek? Viszont itt a következő 3 hetet kellett kihúznom. Két határidő szorított: az egyik hogy beleférjek a meghosszabbított vízumomba, és, hogy addig meg is érkezzen az új útlevél. Semmi dolgom nem volt, illetve egy. De az nagyon fontos.

Döntenem kellett, hogy merre és hogyan tovább. Többen mondták, hogy hibát követek el, ha kihagyom Ausztráliát, különben is egy ugrásra vagyok tőle. Szívem nem is titkos vágya volt, hogy eljussak a felkelő nap országába, Japánba. De ez messzinek és több mint költségesnek tűnt. És ott volt Hawaii, a különleges földdarab a semmi közepén, amiről mindenki csak szuperlatívuszokban beszél. Az már világosan látszott, hogy nem fér bele Polinézia, Mikronézia, de még csak a Fülöp-szigetek sem. Ez mind-mind nem fért bele, valahogy nem voltak benne ebben az Útban. De egyet biztosan tudtam: Amerika következik vagy egyből vagy kitérővel. Szívem szerint legalább annyiban tartottam volna magam az eredeti tervhez, hogy Los Angelesben kössek ki, de erről Apám beszélt le. Hogy jogosan vagy sem, már sohasem fogom megtudni. Így huszáros elhatározás következett, és hosszas töprengés és meditáció után egyre inkább elkezdtem megbarátkozni azzal a névvel, ami a világ egyik, ha nem a legnagyobb városát jelenti: Mexikóváros.

730. nap, 2012. január 31. Két éve vagyok Úton. És pár nap múlva repülök egy új kontinensre, hogy folytassam azt, amit elkezdtem. Nincsenek nagy szavak, vagy okos gondolatok a fejemben. Hálás vagyok Ázsiának, például azért, mert visszaadta az emberekbe és a jövőnkbe vetett hitem. Leborulok Allah, Lord Ganesha és Lord Buddha előtt - ha éppen Ő nem ugyanaz, csak több nevet használ -, és köszönöm ezt a két évet. Nincs kedvenc országom, nincs kedvenc ételem vagy kedvenc helyem. Rájöttem, hogy még sincs a monszunnak szabálya, helyenként változik. Gandhit nem mindenki szereti szülőföldjén, és igenis lehet lekvárt mustárral enni. Szerintem vécépapírral barbárság feneket törölni, és a rák gyógyítható gyümölccsel. Ha tehetném, kineveznék egy napot az évben, amikor nem lehet számítógépet és mobiltelefont használni. A tévé már amúgy is a múlté. Ázsia jó és szép, ne hagyjátok ki, ha tehetitek! Om Santi.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!