Simon Dávid a Föld körül

Arra ébredtem, hogy egy mufti áll felettem. Egy amolyan fanatikus arab fizimiskát tessék elképzelni, de joviális vonásokkal. Mellette egy másik fiatalabb férfi állt zacskóval a kezében. A háttérben fiatal barátom mosolygott - bárgyún. A mufti barátságosan szólt hozzám, de ennél nagyobb megnyugvást jelentett, hogy a fájdalom tompábban, mint előtte felkúszott a gyomrom közepére, elmúlt a félelmem, hogy vakbél-operáció következik. A fiatal férfi közben elkezdte masszírozni a talpam és a sípcsontom - közben megtudtam, hogy Kínában tanult természetes gyógyászatot -, majd rövid konzultáció után közölték velem, hogy valamilyen mérgezésem van. Megitattak egy fertelmes ízű és zöld színű növénykivonatot, és magamra hagytak, hogy aludjak.

Legközelebb arra eszméltem, hogy hányingerem van. Kiszerencsétlenkedtem a vécére a még mindig bekötött infúzióval, majd kihánytam a zöld löttyöt valami fekete trutyi kíséretében. Egyből sokkal jobban lettem. Méregtelenített a csodaszer. Ekkor bukkant fel újból a korrupt mentős, aki arra hivatkozva, hogy az oxigénpalackot, amit még a mentőautóban kötöttek rám, de én két perc után kivettem, mert csak zavart, külön ki kell fizetnem. Úgy tereltem el fickót, hogy nincs készpénzem, majd bankba kell mennem, jöjjön vissza másnap.

Bár attól még messze voltam, hogy jól legyek, de a kórterem, ahova betoltak, legalább elterelte a figyelmem, ráadásul az ott levő betegek családtagjai fokozott érdeklődést mutattak irántam. Hajnal felé újból sikerült elaludnom, és reggel arra ébredtem, hogy jól vagyok. Meglepetésemre a barátom, aki még az éjjel hazamotorozott, reggel ismét beállított, de ezúttal Manival és Maculindával. Értetlenül álltam a helyzet előtt: miért hozta el a felszerelésem, ráadásul úgy, hogy nem én pakoltam össze. Amikor elkezdtem kikérdezni, hogy minden megvan-e, hamar kiderült, hogy baj van. Még a mentőautóba szállás előtt adtam oda neki egy nejlonzacskóban a jegyzetfüzetemet, hogy nagyon vigyázzon rá, a saját magam által készített négynyelvű (maláj, indonéz, jávai és szunda) szótárat és általában az összes munkámat, vázlataimat az elmúlt majdnem 3 hónapból. A fiú lesütött szemmel válaszolt, amikor rákérdeztem, hol vannak a jegyzeteim, azt mondta, hogy nem tudja, valahol elkeveredett. Ordítani tudtam volna tompa elkeseredettségemben. Az csak később derült ki, már egy hotelszobában, hogy a kis utazó Buddha szobrom is elveszett (illetve ott maradt a házában), előtte szoktam meditálni-imádkozni.

Egyből értettem a jelet: muszáj továbbhaladnom, és magam mögött hagyni a rosszemlékű helyet. Hosszas adminisztratív procedúra és újabb vastag köteg pénz kifizetése után végre újból a szabad ég alatt voltam. A sráctól elváltam, ő ment dolgozni, és bár én délután még valaki telefonjáról felhívtam, hogy esetleg előkerültek-e a számomra oly fontos iratok, miután csak szabadkozott és mellébeszélt, azonnali gyors döntést hoztam. Miután tudattam az otthoniakkal, hogy egyben vagyok, kiriksáztam - ahhoz túl gyenge voltam, hogy gyalog tegyem meg az amúgy alig két kilométeres utat - az állomásra, és vettem egy jegyet az esti vonatra Jogjakartába.

Már a vonat érkezése előtt feltűnt, hogy egyre több egyenruhás katona szivárog be a peronra, egyesek kamerát tartottak a kezükben, és próbafelvételeket készítettek, akkor még nem értettem, miről. Ahogy a vonat besiklott a vágányra, a peront fekete ruhás kommandósok árasztották el pár másodperc alatt, vaktölténnyel lőttek, és műkönnygázzal füstöltek. Két fickót ráncigáltak le a vonatról. Persze az egész kamu volt, de a döbbent utasok es jómagam is egy pillanatra rendesen betojtunk.

Végre felszálltam a vonatra, ami kellemesen - különösen amikor az előző estére gondoltam, hogy akkor most tényleg itt fognak megoperálni - zötyögött el Jogjakartáig. Leszállván a vagonomból, már késő éjszakára járt az idő, az első olcsóbb szállodáig vitettem magam, ahol hálát adva, hogy ezen is túl vagyok, terültem el az ágyamon.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Allah 1433. évének első napja volt. Ez nekem is csak akkor derült ki, amikor rákérdeztem. Merthogy kicsit kényelmesebbre fogva a tempót beszippantott egy hatalmas mecset, illetve az előtte-benne tolongó emberek, akik jobbára teherautón érkeztek. Miután felszínesen megismertem az iszlámot, mennek az alapmondatok és az ima rituáléja arabul, ezért mostanság, ha az a feltétele, hogy beengedjenek egy mecsetbe, azt szoktam füllenteni, hogy muszlim vagyok. Így jutottam be ezúttal is, bár maradásom nem volt, inkább csak körbeszaglásztam. Kora délután, durván másfél hónap után megengedtem magamnak a luxust, hogy kivegyek egy hotelszobát Ciamiban. Akkor még nem tudtam, hogy a következő napokban igencsak szükségem lesz energiáim legutolsó tartalékára is.

Merthogy másnap elérve Banjart, előbb egy fiatal lány, majd egy fiatal férfi ajánlkozott, hogy szálljak meg az ő családjuknál. Azért döntöttem a srác mellett, mert előrefelé tartott, míg a lány családjának a háza egy városkával visszább esett. Hiba volt, de ez csak később derült ki. Először is, nemsokára lekanyarodtunk a főútról dél felé, és esőben majdnem 40 km-t motoroztunk. Addig rendben is volt, hogy egy szokásos parasztcsaládhoz kerültem, ahol a földre terített gyékény felett kifeszített szúnyoghálóm megvédett éjszaka.

Másnap, amit pihenőnek szántam, bepillantást nyertem a falu egysíkú életébe, amit este a falu közepén lévő dagonyás réten egy gyerekfocimeccs tarkított. Itt kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot, hogy másnap látogassam meg az iskolát, a meccset az egyik angoltanár vezette. Hamar aktivizáltam magam, és a délelőtti tanítás után egy osztálykirándulást szerveztem a híres 'Green Canyonba', amit megérkezésünkig végig Grand Canyonnak értettem, csak akkor láttam a táblán, hogy itt valami másról van szó. A platós kisteherautó rendben elhozta a 24 gyereket, a tanárt, engem és egy útszéli kurvát. Igen, nem tévedés, a hosszas alkudozás után egy olyan árban egyeztek meg, ami annyira megérte a nem túl szimpatikus középkorú férfinak, hogy belefért egy mariskázás. Ezzel nem is lett volna gondom, ha nem egy osztálynyi tizenévest kísér éppen.

De a gondok nem itt kezdődtek. Az utolsó zökkenőnél, alig pár száz méterrel a cél előtt egyszer csak egy szúrást éreztem körülbelül a vakbelemnél. Még leszálltam, és éppen a pénztárnál érdeklődtem, hogy milyen kedvezményt kaphatnánk, amikor a fájdalom percről percre erősödött, arrébb kellett sétálnom, nem akartam, hogy a gyerekek, akikkel addig viccelődtem, a fájdalomtól eltorzult arcomat lássák. Körülbelül 20 perc alatt olyan rosszul lettem, hogy a földön vonaglottam, és szóltam, hogy muszáj egy orvoshoz eljutnom, kell valami erős fájdalomcsillapító. Az osztálykirándulás lefújva, megint fel a platósra, és irány a legközelebbi nagyobb falucska, ahol akadt egy orvosi rendelő. Na, és akkor innen érdemes figyelni. Nem voltak hajlandóak foglalkozni velem, amíg le nem diktáltam az adatokat, és nem biztosítottam a nővérkét - az orvos még tizenöt perc után sem volt jelen -, hogy van pénzem kifizetni a fájdalomcsillapító injekciót. Nagy nehezen beadták, miután felületesen meghallgatták a szívemet. Az orvos komótosan sétálva megjelent, majd két nyomogatás után kijelentette, hogy valószínűleg vakbélgyulladásom van. Én eközben - kemény gyerek vagyok, legalábbis megedződtem az elmúlt időszakban - szó szerint halálomon voltam. Nyöszörögve, zihálva kértem, hogy hívjanak egy mentőt, vigyenek egy kórházba. A mentő öröknek tűnő várakozás után megérkezett, a legviccesebb az egészben, hogy nem az orvos vagy a jelenlevő felnőttek, hanem az egyik értelmes kislány hívta ki. Ő nyugtatott meg, hogy úton van a mentőautó, a papájának szólt telefonon, ő meg elintézte.

A legfelháborítóbb az egészben, hogy mentőorvos nem érkezett, csak egy nővér és egy korrupt sofőr, de erről később - még az autó ajtaját sem volt hajlandó kinyitni, amíg előre ki nem fizettem jó félmillió rúpiát. Kínomban és mérgemben levágtam elé a kívánt összeget, és csak annyit préseltem ki a fogaim között, hogy olyan gyorsan menjen, ahogy tud. Közben bekötöttek egy infúziót - természetesen csak úgy, hogy előre fizettem -, ami az őrült vágta közben kiszakította a vénámat. Maga az infúzió előtte pár, több mint merész manővernél a fejemre vagy a mellkasomra esett. Amikor a kelletlen nővér (aki elöl ült, nem mellettem, így meg kellett állnunk) újra be akarta nyomni, nem engedtem, kitéptem, hogy magam szorítsam el a vérzést, és előreszóltam a sofőrnek, hogy hajtson tovább. A srác, akinél laktam, ott ült mellettem, és láttam rajta, hogy jobban be van tojva, mint én. Gondolom, hogy zöld-fehér fejem hogyan nézhetett ki. A kórház soha nem akart megérkezni. Három évezrednek tűnő száguldás után végre ott voltunk a bejáratánál. Nem vártam meg, hogy kitoljanak, lekászálódtam, és azonnal a nővérpulthoz siettem. Három injekciót erőszakoltam ki belőlük, és teljesen kimerülve elaludtam a folyosón hagyott betegágyamon.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Festékbolt, fabodega, parasztház, sátor. Ezek voltak szállásaim a Bandung utáni első négy napban. Az érzés nagyon is ismerős, mégis mindennap újdonsággal bír: reggel elindulni, és nem tudni, hol hajtom álomra a fejem aznap. Ellentétben régi életmódommal, nem az esték, hanem a reggelek szolgálnak a legnagyobb örömmel és lelkesedéssel. Olyankor még friss vagyok, fogalmam sincs, de nem is izgat, hogy meddig visz az Út aznap.

Így volt ez szerda reggel is, amikor Mitta egy darabon elkísért, hogy - talán nem végleg - megöleljük egymást. Az útszéli gyerekek jobban meglepődtek, amikor a 'bule'-zásukra (annyit tesz, hogy fehér külföldi és törvényszerűen azt jelenti, hogy gazdag) anyanyelvükön vagy éppen dialektusban szóltam-köszöntem vissza nekik, mint a felnőttek. Erős tempóm ellenére is csak a városi agglomeráció szélére keveredtem ki kora délutánra, mert megálltam késő délelőtt sakkozni. A sakk egyébként hihetetlen népszerűségnek örvend, eleddig csak a kínai sakk népszerűsége veszi fel a versenyt vele, hol máshol, mint egyik kedvenc vidékemen? Észak-Vietnamban.

Ami az esőt illeti, nem volt másképp, mint az előző napokban, iszonyatosan eleredt. Bár többen szólongattak-hívogattak az esőpányvák, ereszek alól, nem álltam meg, hanem küzdöttem, vagyis inkább eveztem egyre csak előre. Helyenként a bokámat is ellepte az úton hömpölygő víztömeg, olyan elemi erővel tombolt a monszun. Talán két órát gyalogoltam a kitartó esőben, amikor már nem bírtam tovább, és behúzódtam egy kisbolt előtti fedett rész alá. Bár vizes pólómat levettem, vacogtam és dideregtem, szó szerint bőrig áztam, víztől gyűrött ujjbegyeimen látszott és érződött a legjobban. Egy férfi, majd egy másik jött oda „kikérdezni”, aminek az lett a vége, hogy nemsokára egyikük - a szomszédos festékbolt tulaja - felajánlotta, hogy meghúzhatom a boltjában magam éjszakára, ő már úgyse megy haza aznap a nagy eső miatt. Érdekes dolgokról, például az Indonézián belüli népcsoportokhoz kötődő szakmai privilégiumokról beszélgettünk. Aznap este tudtam meg, hogy például a politikusok és ügyvédek zömében Észak-Szumátráról (az eddigi 6 elnökből 3, többek között Sukarno és Suharto is), Medánból és környékéről, míg például az éttermesek Nyugat-Szumátráról (Padang) kerülnek ki. A fizikai munkát, úgy mint útépítés, szinte az összes indonéz szigeten a jávaiak csinálják.

Nem sokkal napfelkelte után már úton is voltam, és délre kikeveredtem a sűrűbben lakott részekről, az út változatosan kanyargó és jobbára emelkedő, a növényzet bujább lett. Bár a térképen egy helyben toporogtam (ott mindig sokkal rövidebbnek tűnnek a távok, mint a valóságban), a következő napokban sokat haladtam. Késő délután elértem egy olyan részt, ahol kis falvak húzódtak az út két oldalán. Az egyik ilyennél éreztem azt, hogy aznapra elég volt, és szólítottam le egy maroknyi fiatal férfit. A faházikócska, ami méreteiben megegyezik a szüleim kertjében lévő szerszámoskamrával lett aznapra nyughelyem. Fürdeni az út mellett húzódó folyóban volt lehetőségem, mert bár volt vacsorára - mi más: hal és rizs némi zöldségkörettel - meginvitáltak az egyik házba. Érdekes volt, hogy az idősebb generáció még a hivatalos nemzeti nyelvet sem, csak a helyit, a szundanézt beszelte. Hát ebből nem sokat értettem. Sok jó ember kis helyen is elfér: a két és félszer két méteres vityillóban negyedmagammal osztozkodtam a földön, illetve a fal mentén húzódó bambuszpriccsen!

Meglepő módon viszonylag kipihentem ébredtem, annak ellenére, hogy éjszaka egy-két lábat vagy kart kellett lesöpörnöm magamról a szokásos bogarakon kívül. A harmadik nap nagyobb szerencsém volt, mert a szállás magától jött. Időben is, mert a talpam igencsak égett a több mint 100 km-től, amit 3 nap alatt magam mögött tudtam. Egy férfi, aki látta, hogy frissítőt veszek egy kisboltnál, jött oda hozzám, és nem teketóriázott, azonnal meghívott magához aludni a házába. A házikó, mely egy sorban állt egy jó pár másikkal, körülbelül akkora lehetett, mint egy kisebb nappali. Az egyetlen szobát, ahol normálisan a jóember alszik feleségével, rám tukmálták minden tiltakozásom ellenére. A fürdőszoba, a hegyoldalból lefolyó koszos-sárga, de elmondásuk szerint egészséges víz által kivájt földlyuk volt. De mégsem ez, hanem a ház előtt, láncon tartott, nagyon agresszív cerkófmajom mutatványai jelentették a legnagyobb attrakciót számomra aznap estére. Még a saját kislányuk is félve adta oda az út széléről letépett füvet, természetesen olyan távolságról, hogy meg ne haraphassa az állat. Ahogy kicsit is közelebb léptem, azonnal vicsorgott, és jelezte, hogy ez az ő felségterülete, és bármi áron megvédi. A majmok - Indiában harcoltam először majmokkal - mint oly sok más állat, sokkal barátságtalanabbak es veszélyesebbek a valóságban, mint ahogy mi azt képzeljük. Nem feszítettem túl a húrt, magára hagytuk a ház előtti fára láncolt állatot, és korán eltettem magam másnapra. Az újabb nap delére a hátam mögött volt Cikoneng is, estére Tasikmalayu, a nagyváros is. A legfontosabb tanulság, melyet pár nap múlva a saját bőrömön is megtapasztaltam, az volt, hogy ha Indonéziában nincs pénzed, akkor nincs egészséged sem. Egy férfi elfertőződött sebét kezeltem le egyszerű elsősegély-készletemmel, és amikor befejeztem a röpke műveletet, az egyik szemlélődő is odalépett, és megmutatta a kézfejet, amit egy hónappal korábban egy motorbalesetben tört el. A csont azóta összeforrt - rosszul, kérdésemre, hogy miért nem ment orvoshoz, csak annyit mondott, hogy nem volt pénze. No comment.

Aznap estére, az alkonyatkor éppen rákezdő esőben egy étterem hátsó kertjében került elő Menedék, öreg barátom, aki aznap éjjel a vérszomjas szúnyogoktól mentett meg. Az újabb nap reggelén harmadúton jártam Jogjakarta felé.

Mi az? Gyönyörű és szeszélyes, mint egy úriasszony; füstölög, de valójában ártalmatlan, mint egy piaci kofa; a felszínen nyugodt, de belül csak arra vár, hogy kitörhessen, mint egy feleség. A vulkán.

Már nem volt jegy az ekonomi osztályra, így maradt a business class, kényelmes ülésekkel és nem az indonéz átlagot képviselő utasokkal – ami leginkább közönyös arckifejezésükben jutott a felszínre. Az eső – ezúttal kivételesen délelőtt - szomorkásan esett, így kiváló választás volt a vonat, olyan vonatozós idő volt. Mivel cigizem, nem tudom eléggé áldani a jóféle indonéz, és általában a délkelet-ázsiai szokásjogot: dohányozni mindig, mindenhol lehet, a nyugati szlogen a dohányzás káros ártalmairól itt csak mese, a félvilág tudja, hogy számtalan sokkal ártalmasabb dolog van a világon, mindenekelőtt a nyugati elkényelmesedett életmód. Így amikor már untam az olvasást, átsétáltam a dohányzó szalonba, igen kérem, szalonba. Kényelmes ülések, két méretes, hosszúkás asztal körül egyharmad vagonnyi helyiségben.

Elfelejtettem megemlíteni azt a kis, lelket érintő szösszenet-sorozatot, amit a peronon ácsorogva szúrtam ki. Egy fiatal férfi egy karonülővel a karjában lehajolt a sínekre, ujjával megérintve a vasat, majd utána a csecsemő homlokát, a Mindenható áldását kérve a biztonságos útra. Ezt a ceremóniát nemsokára egy idős nő ismetelte meg, kosarait, szatyrait ideiglenesen a földre helyezve.

Egy barátságos, csupa zöld pályaudvaron szálltunk le, már Bandung nyugati végében, éles ellentéte volt a koszos fővárosi terminálnak. Egyszeri átszállással, helyi mikrobuszokkal (ezek alkotják a tulajdonképpeni tömegközlekedés gerincét) jutottunk el már Bandung keleti felébe, egy hangulatos kertvárosi részbe, ahol Mitta szülei és legfiatalabb testvére élnek. Még egy-két szó ezekről a kisbuszokról (gerbong). Körülbelül másfélszer-kétszer annyi ember képes bepréselni magát ezekbe, mint a gyári előírás. Mindig nyitott oldalajtóval és az út bal oldalára húzódva közlekednek. Mindegyik nagyon lepukkant. De működnek, nélkülük ma meghalna az élet Indonéziában. Természetesen itt is a motorkerékpár utána a második legfontosabb eleme a közlekedésnek, falun éppúgy, mint városban.

Bandung a sokadik érdektelen nagyváros (lakossága legalább másfélszerese Budapestének) utam során. Előzetesen annyit hallottam róla, hogy a legjelentősebb a textilipar, a mindenféle ruhanemű olcsó és jó. Amúgy meg Jakarta árnyékában él, túl közel a fővárosi agglomerációhoz, ezért identitását rohamosan elveszíti. Jáva szigetén a két legfontosabb etnikum a jávai és a szunda. Elméletileg a szunda nép központja Bandung, de egyfelől a nemzeti homogenizálás, másfelől a nemzetközi trendek gyorsan ölik ezt ki.

Az eltöltött két napból másfelet végigesett, az amúgy hegyekkel teljesen körülzárt fennsíkon, ahol a város nyúlik el hosszasan nyugat-keleti irányban. A második nap délelőttjén ragaszkodtam hozzá, hogy az amúgy egész nap otthon lebzselő, de nagyon barátságos papa elvigyen minket Lembangba, ahol egy működő tűzhányó van - ha már előző nap úgyis mesélt róla.

Micsoda élmény volt! Nem érdekelt, hogy roppant diszkriminatív módon nekem egyedül többet kellett fizetnem a belépőért, mint egy hatfős családnak, csak mert külföldi vagyok. Nem érdekelt a mindenféle árusok folyamatos tolakodó portékakínálgatása, amikor a felső parkolóban kiszálltunk az autóból. Csak az érdekelt, hogy ott füstölgött alattam a hatalmas katlanszerű kráter. Csak az érdekelt, hogy minél mélyebben lélegezzem be a kénes hegyi levegőt. Hogy végre közel érezzem magam Földanya lüktető szívéhez.

Remélem nem az utolsó vulkán volt az első, amihez közel kerülhettem. Indonézia a világ leggazdagabb országa aktív vulkánokban, ők maguk 129-et tartanak számon, amik az ausztrál és eurázsiai tektonikus lemezek találkozása mentén fekszenek. Arra az újra nekieredő eső sajnos nem adott már lehetőséget, hogy egy órás sétával lejussunk arra a helyre, ahol 98 fokos gőz tör elő, és a helyiek tojást szoktak főzni a gőzben. Így hazaindultunk, és másnap reggel búcsút intve elsősorban Mittának, a legédesebb lánynak, akivel két év alatt találkoztam, talpam alá vettem újra az Utat.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Ha azt mondod, hogy utazó vagy, és szereted a fővárosokat, akkor valamelyik állításod nem igaz.

Bár verőfényes idő volt, két okból nem láthattam a hírhedt Krakatau vulkánt, ahogy a habokat szeltük a Szunda-szorosban keleti irányban. Az egyik, hogy az egyik kamion tetején elköltött reggeli után (képzeljétek el, ahogy egy komp legalsó szintjen, egy kamion tetején hét indonéz teherautó-sofőrrel kézzel tömöm a rizst a számba, viccesen nézhetett ki) egyből az utasoknak fenntartott alvórészlegen kötöttünk ki, és senkit nem kellett ringatni. A másik, hogy a híres vulkáni szigetcsoport olyan jó 200 km-re déli irányba fekszik a útvonaltól, amit a kompok használnak.

Három és fél órával később simán partot értünk Jáván, Indonézia központi szigetén, melynek lakossága körülbelül Német- és Franciaországé együtt. Az első megálló egy reggelivel egybekötve egy benzinkútnál talált minket. Merthogy még mindig a teherautó-konvojjal tartottam, bár fogalmam sem volt, hogy hová tartanak, csak annyit tudtam, hogy Jakartába. Rutinos sofőrjeim amit elvesztettek a vámon, azt visszahozták a réven. Én szépen végignéztem, ahogy két üzemanyag-szállító teherautó beáll melléjük a benzinkút parkolójába, és szépen feltöltik a benzintankokat. Átcsurrant vagy 4-5 hektoliter benzin. Menet közben Antok megint csak annyit jegyzett meg vigyorogva: „korupszi”.

A következő megálló már a legutolsó volt, a széntelep, ahol a rakományt előbb lemérték, majd lelapátolta egy markológép. Kora délután már mehetnékem volt, érzésre meg mindig messze voltam magától a várostól, és miután szedtem magamnak kétmaroknyit az édes kisszemű ázsiai cseresznyéből, búcsút mondtam Antoknak és társainak. Battyogtam vagy két órát, mire rájöttem, hogy a város szíve még vagy 50 kilométer. Döntést kellett hoznom. Az anyagiakat szem előtt tartva úgy döntöttem, hogy amit hotelre elköltenék, inkább taxira fordítom, és megpróbálok elérni Septi, a lampungi barátom ismerőséhez, akinél legalábbis átmenetileg egy matrac várt.

Jakarta nem sok szót érdemel, mint ahogy előre sejtettem. Annyiban szerencsém volt, hogy a városon belül egy faluba csöppentem, ahol a következő 10 napban összeszedtem magam. Mit csináltam 10 napig? Szerencsére sok mindent lehetett, mert tulajdonképpen egy kis sportfaluba csöppentem bele. Sakkoztam az öregekkel, fociztam a fiatal srácokkal vagy éppen a pingpongklubba jártam le. Tióval, akivel időközben igencsak megkedveltük egymást (egyébként egy tehetséges zenészről van szó), egymást tanítottuk, amikor éppen ráért, és nem az 5 négyzetméteres szobában horkoltunk egymás mellett. Én leginkább a nyelvet tanultam, hogy úgy hagyjam magam mögött a fővárost, hogy viszonylag folyékonyan beszéljem az indonéz nyelvet.

Kétszer egy napra mozdultam ki „a városi faluból”, és annyi elég is volt. Láttam az - egyébként európai építész által tervezett, és véleményem szerint legízléstelenebb és legotrombább, hatalmas - Istiklal mecsetet és Monast, az égnek törő nemzeti emlékművet. Mindkettő a szabadságot és a függetlenséget hivatott hirdetni - hát egyiknek sem sikerült. Hasznosabban töltöttem az időm Szultánnal és a faluban lézengő férfiakkal, akik az alig méteres sikátorok szélén naphosszat semmit csinálnak a padokon, mintsem a város plázáiban és szórakozóhelyein lebzseljek. Merthogy Jakarta a drága éttermeken és a nyugati világot majmoló helyieken kívül körülbelül ezt nyújtja.

Csak egy barátomat és a jelet vártam, hogy indulhassak. 10 nap sok is volt, de kibírható a körülményekhez képest, különösen, hogyha azt veszem, hogy szinte végig esett, legalábbis minden délután és este. Újra találkoztam Mittával, az indonéz lánnyal még Malajziából, és vonatra szálltunk, hogy együtt menjünk Bandungba, ahol a családja már vár minket.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!