Szolgáltató adatai Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Az Isten háta mögött

Kicsit nehéz szívvel hagytam magam mögött a hamar megszokott új otthont, de az Út hívott. És az Út az úr, ez a következő pár napban ismét bebizonyosodott. Méghozzá milyen kegyes úr. Adi motorja hátulján elvitt az útig, ami a hegyek felé vezet. Igen, merthogy a terv változott, hallgattam a nyilvánvalo helyismerettel rendelkező barátaimra, és nem az eredetileg kinézett déli utat követtem, hanem ami nyugatra vezet, a hegyek felé. Egy jó fél órát tartott, amíg áthuszárkodtuk magunkat magán a városon, majd annak külső területein is, ezzel megspórolva legalább 20 kilométert. Egy félreeső helyen végül megálltunk, átöleltük egymást, és nekivágtam az ismeretlennek.

Piszkosul meleg volt, tulajdonképpen az Egyenlítő vonalát követtem, ahogy a mellettem elhúzó motorosok, autósok engem követtek vidám szemükkel. Az Egyenlítő. Egy mesterséges vonal a világtérképen. Az egy tévedés, hogy mindig meleg van alatta, a Szaharában például kifejezetten hideg van éjszakánként, és azt kell, hogy mondjam, hogy e nagy, egy napon belüli hőmérséklet-ingadozásnak a jótékony hatását a világnak ezen a felén is élvezem. Késő estére, de különösen hajnalra kellemesen lehűl a hőmérséklet.

Az egész nap zavartalan nyugalomban repült el, ahogy a jó negyven kilométer is, amivel elértem a következő városkát, Bankinangot. Olyan jó volt érezni, hogy újra vándor lettem. Nehezebb pillanataimban, még Kuala Lumpurban, a teljes elkeseredettség vett rajtam erőt, nem voltam benne biztos, hogy képes leszek újra a magam által választott életet folytatni. De valahogy megtisztítottam elmémet a kételyektől, összeszorítottam a fogam, és újból megtaláltam a helyes utat. A városkába beporoszkálva egy család segített nekem szállást találni. Az első „wisma”-ban, ami valahol az egykori munkásszálló fogalmának felel meg, szoba ugyan volt, de valami rendőrségi szabályzat értelmében csak és kizárólag helyieknek. A második tele volt, így nagy örömmel vettem, amikor a harmadiknál rábólintottak a kérdésemre, hogy akad-e egy ágy. Ez egy katonai szálló volt: egy ágy, egy szék, egy ventillátor és hátul egy török vécé, No meg a víztároló a sarokban.

A kényelmes matrac korán kidobott, és egy csodálatos szakasz kezdődött el. A sík tájat dombok, a pálmaligeteket erdők, az örökös napsütést árnyékos szakaszok váltották fel. A helyenként felbukkanó kilométerkövekről - amelyek lényegesen megbízhatóbbak, mint a helyiek távolságbecslései - még próbáltam nem tudomást venni, és csak menni, mert a következő városka reggel még vagy egy jó száz km-re esett. Magam is meglepődtem, hogy mennyit tanultam az indonéz nyelvből az első 10 nap alatt, és minden probléma nélkül szórakoztattam el a mindig kíváncsi helyieket egy-egy pihenő alkalmával. Már késő délutánra járt az idő, amikor egy platós kisteherautó állt meg, és kipattant belőle három fiatal férfi. Kérdésükre, hogy hová tartok, hol tervezem aludni, csak a vállamat vonogattam, és rámutattam a hátizsákra csatolt sátorra. Több se kellett az egyiküknek, azonnal felajánlotta a házát, ami elmondása szerint a közeli faluban, pár kilométerre esett. Amikor lekanyarodtunk az országútról, volt egy pillanat, amikor elbizonytalanodtam, vajon helyes döntés volt-e a három ismeretlen férfinak igent mondani, de elmorzsoltam egy fohászt, elhessegettem a rossz gondolatot. És lám: azon nyomban egy, az erdő mélyén rejtőző, álmos kis falucska tárult elém, aminek a szélén, az egyik háznál meg is álltunk. Két főtevékenységük van az ott élő embereknek: haltenyésztés, a halakat megfelelő tárolási és szállítási körülmények hiányában szárazra aszalják a napon, és a bivalyürülék, mint természetes trágya gyűjtése. Vettem egy dézsából mért zuhanyt, friss ruhába öltöztem, mert a fiatal gazda értésemre adta, hogy én bizony pihenni egyelőre nem fogok, megyünk a faluba. Azt látni kellett volna, hogyan dagadt a melle a büszkeségtől, hogy egy különleges vendéget, egy fehér embert lát ma vendégül saját házában, szinte minden háznál és szembejövő helyinek rövid dudaszóval jelezte a különleges eseményt. Nem csodálkoznék, ha én lennék az első európai, aki valaha is betette a lábát ebbe a neve sincs falucskába. Megálltunk a falu elöljárójánál, a fő bivalyizételepnél (a főnök a falu leggazdagabb és legfontosabb embere), ahol nagy csődület támadt, amikor elkezdtem fotózni.

Fáradt, hulla fáradt voltam, amikor elém tették a chilis hal és rizs vacsorát, ami kb. heti tizenötször jelenti az általános ételt. Aztán jöttek a rokonok szépen sorjában. Mindenki látni akarta a fehérbőrűt, még szerencse, hogy az indonéz nem egy ivósfajta, mi lett volna, ha minden férfival csak egyszer is kellett volna koccintanom.. Késő este volt, amikor a ház tornácán leterítettek egy pár gyékényszőnyeget, mert jeleztem, hogy nekem túl meleg van a fülledt szobában aludni. Mondták, hogy a szúnyogok miatt nem jó ötlet, mire én, hogy „sebaj, ezt nézzétek”, és elővettem a szúnyoghálómat. Ez egy egyszemélyes háló, amit Vietnam óta tartok magamnál, nem egyszer ennek köszönhettem, hogy kipihenten ébredtem másnap.

Hát a következő nap az nem egy ilyen másnap lett, mert mint kiderült, hárman, azaz még két fiatal férfivel osztoztunk rajta. Ennek megfelelően csak a fejünk és a felsőtestünk került a háló alá, hatalmas réseket nyitva egy-egy mocorgásnál, amit a vérszomjas rovarok azonnal ki is használtak, és így kb. ötpercenként léptek az „intimzónába” újabbak és újabbak. Lábainkat egy 'sarong'-ba, azaz imádkozó lepelbe csavartuk. A srácok hamar elkezdték húzni a lóbőrt, és a nagy helyezkedések miatt bő fél óra múlva az amúgy is csak névlegesen védő hálón kívül találtam magam. Felültem, és az égve hagyott villany fényénél elkezdtem olvasni a könyvemet. Alig húsz perc múlva, ahogy a hátamat a falnak támasztva faltam a sorokat, arra lettem figyelmes a szemem sarkából, hogy bal kéz felől valami komotósan közeleg a fal mentén. Egy húszcentis fekete skorpió cammogott lassan felém. Szépen visszafordítottam az ellenkező irányba (skorpió jegyében születtem, ezért kedvesen bántam vele), de elgondolkodtam azon, vajon akkor is ilyen nyugodt maradtam volna, amikor arra riadok fel az álmomból, hogy épp osztozkodni akar velem amúgy is szűkös nyoszolyámon?!

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

     

7 Tovább

A motorozás erotikája

Mindösszesen egy napot akartam maradni Pekanbaruban. Az egy napból lett kettő, három, végül egy hét. Felhozhatnám érvként a másodlagos dolgokat, hogy miért is maradtam, de a legfontosabb tényező az volt, hogy végre otthon éreztem magam. Egy alig több mint 30 négyzetméteres házrészen olyan kényelmesen osztoztam a három fiatal barátommal, Adival, Arival és Amannal, mintha évek óta együtt laknánk. A kosban (albérletben) két parányi szobában ketten-ketten aludtunk matracokon, ezen kívül volt egy nappali, amit a fal mellett négyen végigülve meg is töltöttünk, egy szúnyogtenyészettel felérő fürdőszoba és egy romokban heverő és nem-funkcionális főzőlyuk.

Villany hol volt, hol nem, a fürdőszobában egy koszos falu tározóba folyt a víz napi kétszer egy órában, és ebből mérve a vizet kellett minden higiéniai igényletet kielégíteni, mégis jobb volt, mint bármelyik szálloda, vagy általában más vendégeskedések.

Nem voltak elvárások velem szemben, egy szál alsónadrágban át lehetett vészelni a nap legizzóbb időszakát, nem kellett áludvariaskodni, sőt, az első napi közös ima után azt is megértették, illetve elfogadták, hogy nem vagyok muszlim, és nem fogom végighajlongani velük az esti solatot (ez a legfontosabb, az esti ima az iszlámban). Egy hét alatt annyit tanultunk egymástól (nem tudom eldönteni, ki többet), hogy igen magabiztosan várom a folytatást. Ők tanitottak a helyi nyelvre, a helyi kultúrára, a helyi konyhára, én őket angolra, az európai mentalitásra.

Indonézia egy „szigetszövetség”, amit egy láthatatlan, de annál erősebb szövet tart össze. Hasonlóképpen Indiához, ez a szövet a pozitív mentalitás, a vitalitás, az élet apró örömeinek szeretete. És a nehézségek elfogadása, a mértéktartás, az önzetlenség. És még valami, ami miatt még annyira emlékeztet Vietnamra: a praktikum. Mindent kihasználnak a végsőkig, legyen az hely, alapanyag vagy adottság. Vegyük például a közlekedést. Csak és kizárólag úgy tud működni, hogy alkalmazzák a „menni és menni hagyni” elvet, amit úgy kell elképzelni, ahogy a vörösvérsejtek áramlanak az erekben. Ha a főúton haladsz, akkor bal és jobb kéz felől egyszerre fognak kikanyarodni eléd, illetve nem is eléd, hanem melléd. És ez a lényeg. Aki balról jön, az az út, jobban mondva a sáv bal szélére kanyarodik, aki jobbról jön, az kívül marad, és ezáltal neked megmarad a középső rész, ergo nem kényszerülsz megállásra, sőt, sokszor még lassítanod sem kell. Hozzáteszem, hogy ehhez az átlagmotorosnak-autósnak teljesen természetes, hogy 10-20 centire van a közvetlenül mellette-előtte-mögötte lévő másik közlekedőtől. Az egyetlen aranyszabály, hogy nem szabad hirtelen irányt váltani, sőt lehetőleg még fékezni sem szabad hirtelen. Csak fokozatosan váltani mind irányt, mind sebességet. Hülyén hangzik, de ezt a közlekedési mentalitást alkalmazva, Európában ismeretlen lenne a dúgó fogalma, és nem hiszem, hogy megemelkedne a balesetek száma, de a halálos baleseteké biztosan lényegesen csökkenne (az átlagsebesség persze lényegesen alacsonyabb). Igaz, ehhez sok embernek át kellene nyergelnie motorra. Ezt a szép elméletet ugyanakkor keresztülhúzza a tény, hogy nálunk van tél és hideg. Úgyhogy maradnak a dúgók.

Egy érdekesség indonéz fiatalokról, amit sem a Lonely Planetet olvasva, sem Balira utazva nem tudtam volna meg soha, ha a srácok el nem mondják nekem. Fiatal párok természetesen vannak, sőt, nagyobb arányban és fiatalabb kortól, mint a nyugati társadalmakban (kevesebb a szingli). Miután a Korán tiltja a mindennemű, házasság előtti, szándékos testi érintkezést, ezért azt a kiskaput találták ki, hogy minél többet motorozzanak. Ilyenkor a lány hátulról szorosan átöleli a fiút, szigorúan biztonsági okokból! Nem véletlen, hogy Adi vagy Ari naponta ötször szalad el akár tíz percre is, hogy a barátnőjét, szigorúan csak családi jóváhagyással, bárhova eldobja. Az a romantikája a dolognak, hogy mikor leszállnak a motorról, akkor még egymás kezét sem foghatják meg. Ez hatványozottan igaz a kisebb településekre, kisebb városokra, a nagyobb városokban már lazábban veszik ezt is.

Azt egyelőre még nem sikerült eldöntenem, hogy mikor fedi kendővel a fejét egy lány, illetve mikor nem. Ezt úgy értem, hogy vannak lányok (és szerencsére egyre többen), akik az utcán fedetlen fővel, míg mások szigorúan „jilbabbal” járnak. De ígérem, ezt a titkot is megfejtem hamarosan.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

0 Tovább

Egyre beljebb Szumátrán

Minden vágyam az volt, hogy újra Úton legyek. Ezért minden nehézség ellenére boldogabb vagyok, mint az elmúlt három hónap bármelyik pillanatában. Ráadásul egy olyan országban, ami úgy érzem, hogy szeret.

Dictio causae, részlet. Két illúzióval kellett leszámolnom az elmúlt hosszú hónapok alatt, szűk 2 év alatt. Az egyik, hogy képes vagyok-e, vagy pontosabban akarok-e saját testi-lelki határaimat túlfeszítve csak gyalogolni. Nem, nem akarok, és ezért nem is vagyok képes. Így a kezdeti elképzelésem, hogy az út oroszlánrészét gyalog teszem meg, már rég szertefoszlott. Az út mammutrészét teszem meg gyalog, hiszen egynapi küzdelmes gyaloglás, ami a térképen nézve egyhelyben toporgást jelent, nem mérhető egy napi buszozáshoz. Mondjuk, 3 hónapi folytonos gyaloglás egyenlő egy egyórás repülőúttal. A másik, még nagyobb illúzióm pedig az volt, hogy egyrészt hagyatkozhatok az emberek anyagi ertelemben is vett jóindulatára, netalán számíthatok valami, a költségeimet csak részben fedő bevételre - cserebe az útért. Az utazás luxus dolog, nagyon sok pénzbe kerül, és anyagi forrásaim rohamosan apadnak. Éppen, ahogy ezeket a sorokat írom, pluszköltségeket képzek anélkül, hogy a másik oldalon egyetlen centet is látnék belőle: fizetem az intenetet.

Az egyik legszebb része a gyaloglásnak ugyanakkor, hogy abban a pillanatban, ahogy teszem egyik lábam a másik után, minden ilyen jellegű gondolatom, aggályom szertefoszlik, és csak elfogadom a dolgokat, ahogy vannak. Ez történt akkor is, amikor kíváncsi, de biztató tekintetek kíséretében magam mögött hagytam kényelmes hotelszobámat, és elindultam Duriból. Meglepően gyorsan rátaláltam a tempóra, és délutánig vagy egy jó huszas lehetett mögöttem, már benn jártam a sűrű pálmaligetekkel szegélyezett vidékben, amikor egy fiatal motoros állt meg mellettem, és egy műanyag csomagolt pohárban vízzel kínált. Megköszöntem, elfogadtam, és válaszoltam a kérdéseire, majd én csak annyit kérdeztem, hogy mennyi van még a nagyvárosig, és mennyi lehet az első hotelig. A srác csak a fejét csóválva válaszolt, elmondta, mennyibe kerül a jegy, ha mégis buszra szeretnék szállni, majd továbbállt.

Továbbállt, hogy 5 perc múlva visszatérjen, és addig győzködjön, hívja fel a figyelmem az előttem álló szakasz veszélyeire, hogy elfogadjam a segítséget. Felültem mögé a motorra, bár amikor közölte, hogy az előttünk álló cirka 120 km olyan jó két órás út lesz, kissé féltem, hogyan fogom bírni még a könnyitett hátizsákommal is. Hamar nagyobb félelem lett rajtam úrrá, amikor csak hápogva és az ellenszéltől hunyorogva lapítottam Adi mögött, aki soktonnás teherautók és buszok között játszott Valentino Rossit a nem éppen német minőségű úton. Valamikor késő délután félrehúzta a motort egy mecset előtt, ahová miután engedélyt kért tőlem, nem mintha kellett volna, betért egyet imádkozni.

Egész Riau tartomány egy szunnyadó, Isten háta mögötti régió volt, amíg a kapitalizmus mindent elsöprő uralma fel nem fedezte, ill. a föld alatt rejtőző hatalmas olajkészleteket. Pekanbaru, a tartomány székhelye, ahová tartottunk, egy poros kis városka lehetett nem is olyan régen, amíg a Chevron be nem tette a lábát. A város élete felpezsdült, repülőtér épült, megjelentek a világmárkák és azok képviseletei. Ezt még aznap este volt szerencsém látni, bár előtte a város északi szélén lévő „kos”-ba, azaz albérletbe mentünk, ahol Adi osztozkodik másik 2 sráccal egy ház egyik felén. Az olajos víz kádból, műanyag merítővel testre locsolása jelentette - szokás szerint - a nap fénypontját, amit egy szerény rizs-chilis halvacsora követett.

A másnapot végig pihegtem, tanulással töltöttem, naplemente előtt a város legnagyobb mecsete előtti réten fociztunk helyi kiskölkökkel. Este találkoztam pár helyi fiatallal, egyikük elméletileg szállással várt engem, de a biztos matracomat és Adi jófajta nyelvleckéit nem akartam elcserélni egy bizonytalanra, így csak végigkóstoltattak velem egy párat a helyi jellegzetes ételek-italok közül. A legérdekesebb a bandrek, egy tojással és tejjel kevert gyömbertea volt.

Indonézia közel sem olyan olcsó, mint ahogy arra számítottam, a jó 20 dolláros hotelszoba árak egy viszonylag elmaradott régióban lényegesen több, mint a valós értéke, bár egy komplett étkezés még mindig sokszor pár dollárbol bőven kifutja. Internet elég sok helyen van, bár az áramellátás a vidéken akadozik, az első estét pár óráig a sötétben beszélgetve töltöttük. Az ország méretei hatalmasak, négyszerese Franciaországnak. Eredeti szándékom szerint itt tervezem a karácsonyt és az újévet tölteni, de biztos, hogy nem egyszer igénybe fogok venni valami egyéb segítséget újra formába lendülő lábaimon és a botomon, Maculindán kívül. Indulok Szumátra belseje, a legelhagyatottabb régió felé, a legközelebbi város majd' 400 km-re esik. Hogy legközelebb mikor és honnan jelentkezem, azt éppen ezért nem is tudom.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

1 Tovább

Szumátrán vagyok!

"The first condition of understanding a country, is to smell it." - Rudyard Kipling.

Ahogy felmásztam a hajó gyomrából, és beleszippantottam a levegőbe, rögtön tudtam, hogy jó helyre érkeztem. A tenger sós aromája egy fülledt, perverz egyveleggé keveredett a partot meghódító civilizációval. A matrózokkal kezet ráztam, majd a partra léptem egy pallón keresztül. Épp úgy előre engedtek, ahogy a Malakai-szoros túloldalán a malajziai határőrök (ez azért nem meglepő, mert még a kompjegyre várva, belekukkanthattam a július óta vezetett vendégkönyvbe, és azt végiglapozva a túlnyomó részt indonéz utasokon kívül csak néhány malajziait véltem felfedezni). Partot érve leguggoltam, és elmormoltam a szokásos fohászomat, Szumátrán voltam!

Talán a könyv hatása alatt, amit még a hajón olvastam, egy kalandorról szól, és a főhős pont egy hasonló szituációba keveredett, fogadtam el egy idősebb férfi nyájas, de hamiskás mosolygásba burkolt ajánlkozását, hogy motorján elvigyen egy bankautomatáig, majd egy internetkávézóig. A helyi árakhoz képest bőkezűen jutalmaztam a fuvart, majd beléptem a helyiségbe, mint kiderült: elefántként. Az elefánt a porcelánboltban érzetét az keltette bennem, ahogy a számtalan ragyogó szemű kis csöppség kettesével-hármasával ült a földtől alig 30 centire lévő gépek monitorai előtt. Ahogy törökülésben letelepedtem az egyik gép elé, arra lettem figyelmes, hogy a kíváncsi gyerkőcök az alig méteres paravánok mögül leselkednek mindkét oldalamon, a bátrabbak majdhogynem az ölembe ülnek, pedig csak a klaviatúrát vertem, hogy életjelet adjak magamról.

Késő délután kerestem és találtam egy hotelt, és kivettem egy szobát. Este barangoltam egyet a főúton, ahol a triciklitaxisok számtalan fuvarajánlatában is volt egyfajta kedvesség, nem beszélve az előre-köszönésről, ami az út mindkét oldaláról érkezett menetrendszerűen. Az egyszerű vacsora után a szobámba húzódtam vissza, hogy lélekben készüljek a többedik újrakezdésre.

Másnap korán keltem, és bár volt bennem egy nagy adag félsz, hogy a még mindig gyulladásban lévő alhasi izmom meddig bírja, bírja-e egyáltalán, nekivágtam. Az irányok felől kérdezősködve hosszasan gyalogoltam kifelé a meglepő méretekkel rendelkező városkából, de amint megjelentek a Pekanbaru, az első nagyobb várost jelző táblák, azokra hagyatkoztam. Az első pihenőmet egy jó óra után ejtettem meg, amikor egy kis bodegánál, egy frissítőket árusító asszonynál álltam meg. Talán mégsem múlt el nyomtalanul a Malajziában eltöltött két hónap, mert bár akadozva, de megértettem magam vele, egyszerű kérdéseire legjobb tudásom szerint válaszolva. Félórás pihenő után újra felnyaláboltam Manit és Macut, hogy alig egy újabb óra után egy férfi fékezzen le mellettem motorjával, és érdeklődjön, merre is tartok. Mikor elmagyaráztam neki, hogy Pekanbaru, illetve Duri, az első városka a célom, ragaszkodott hozzá, hogy felejtsem el a gyaloglást, és leintett nekem egyet a helyi minibusz-taxik közül. Jelnek vettem, valamint úgy szólt az egyezség saját magammal, hogy szép fokozatosan próbálom felvenni a régi tempót, így nem tiltakoztam: az első kisbusz alig negyedóra alatt elrepített egy poros platzhoz, ahova tíz perc után egy újabb érkezett, s ez már Duriban dobott ki. Az utak minőségéről megjegyzendő, hogy a helyenként félméteres kátyúk, valamint az ellentmondást nem tűrően mindent és mindenkit leszórító teherautók és kamionok körülbelül két percenként megállásra kényszerítették a dugig tömött helyközi járatot, amit egyébként az út szélén ácsorgó utasok intenek le randomszerűen.

Boldogan és az új élményektől eltelve feküdtem le az újabb hotelszobában, hogy meghódítsam az előttem álló hatalmas szigetet, Szumatrát. Nem félek kimondani: Indonézia, beléd szerettem!

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

0 Tovább

Végeztem Malajziával!

Visszatérvén a földi paradicsomból, nem Kuala Lumpurba tartottam, hanem Cyberjayába, ahol néhány napot az egyetemi campus területén töltöttem. Cyberjaya egy újkeletű, mesterséges egyetemi városka, csatolmánya Putrajayának, egy szintén mesterséges városnak, ami a tulajdonképpeni közigazgatási fővárossá nőtte ki magát. A kormányépületek, minisztériumok jobbára már kiköltöztek ide, Bonn egy izgalmas hely ehhez képest.

Egyik este ennek ellenére körbevittek autóval, és az ún. új mecsetnél kértem, hogy várjanak meg, bekukkantok. Megfordultam egy pár mecsetben az elmúlt 2 évben, de ilyenben még nem. Több szempontból is tátva maradt a szám. Először is a méreteit illetően: mire a komplexum alá értem, olyan hangyának éreztem magam, mint amikor az ember Manhattanben sétál a felhőkarcolók között. Belépvén az egyik kapun, olyan érzésem támadt, mintha egy bevásárlóközpontban lennék. A modern világítás, a lift, a mozgólépcső (igen, kérem mozgólépcső) és a kétszintes parkoló a mecset alatt mind-mind ezt az érzést erősítette bennem. A főkupola alatti részben egyszerűen elvesztek az emberek, én nem is mentem a szélénél tovább, onnan fordultam vissza.

61 napos tartózkodásom után nyugodt szívvel jelenthetem ki, hogy egyetlen országot sem hagytam a hátam mögött olyan keserű szájízzel, mint Malajziát. Nyilvánvaló, hogy minden, amiről írok, az csak személyes tapasztalaton nyugszik, és szubjektív szemléletből fakad. Ezért, természetesen lehet vele egyet nem érteni. Bő két héttel ezelőtt egy hotelmenedzserrel beszélgetve fogalmazódott meg bennem konkrétan, ő is elismerte, hogy nem tudja megvédeni az ellenkező álláspontot, pedig Malajziában született es élt egész életében. Eszerint a társadalom három külső rétege a következő: az indonéz, az indiai és a kínai. Ha lehámozzuk őket, akkor igazán semmi sem marad. Valahogy én úgy voltam Malajziával: ha nincsenek az üde színfoltokat jelentő indonézek, indiaiak és kínaiak, akkor nagyítóval kell keresni olyan dolgot, ami nem „rohad” ebben az országban.

Tények. Az eredeti őslakosság, a baba-nyonyo épp olyan sikeresen „ki lett gyomlálva” és visszaszorítva, mint az aboriginek Ausztráliában. A nyelvük (bahasa) nem sajátjuk, hanem indonéz; a hivatalos vallás, az iszlám meg jó pár évszázad után is idegenként hat; az öltözködés mára a represszív közel-keleti és nyugati modern furcsa keveréke (volt szerencsém látni egy ősi falucskában a mára teljesen kihalt tradicionális öltözékeket), az étel-kultúra, ami oly híven tükröz egy országot, egy tájat, szörnyű csalódás, és még sorolhatnám.

Kuala Lumpur mindent felvonultat, amiért lehet nem szeretni egy nagyvárost, no de a másik oldal! Szingapúr, az utánzott és titkon gyűlölt példa minden léleknélkülisége megtalálható, de annak szofisztikált finomsága nélkül. Azt hiszem megedződtem Kairó, Delhi vagy Hanoi városokban, de sehol sem éreztem magam olyan veszélyben, mint Kuala Lumpurban. A múlt héten csak reflexeimnek köszönhettem, hogy egy autó nem ütött el, az utolsó pillanatban ugrottam félre az útjából. Az autók, buszok úgy közlekednek, mintha arra játszanának, hány gyalogost, motorost tudnak egy nap majdnem-elütni. Még a zászlójuk is majmolja az amerikait, és az hogy minden négyzetkilométerre 324 darab jut, ékes példája az identitás zavaruknak, illetve nem létező identitásuk felszínes kompenzálásának.

Tudom, könnyen a szememre lehet vetni, hogy ez nagyon negatív kép, s pusztán abból fakad, hogy a teljes tartózkodásomat tulajdonképpen végigbetegeskedem. És biztos van is benne valami. Meg hogy kényszerű pihenőre voltam ítélve.

Nem rágom tovább a csontot, Malajzia finoman szólva nem lett a szívem csücske, az első ország indulásom óta, ahová nem áll szándékomban visszatérni (itt most Nyugat-Malajziára gondolok, a borneói részt nem láttam és nem zárom ki, ahol az ország jó harmada terül el.) Ha másra nem, arra jó volt, hogy megtanuljam: az Úton tényleg csak magamra számíthatok. Még nem gyógyultam meg, de visszatért belém a tűz, vettem egy jegyet arra a kompra, mely Szumátrára, azaz Indonéziába repít, ahol a következő hónapokat szándékozom tölteni.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

0 Tovább

Simon Dávid a Föld körül

blogavatar

David's aim is to travel around the globe in five years, mostly walking. He started his blog in Kathmandu to share with all interested how an economist from Budapest fulfils the dream of his life.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek