"The first condition of understanding a country, is to smell it." - Rudyard Kipling.

Ahogy felmásztam a hajó gyomrából, és beleszippantottam a levegőbe, rögtön tudtam, hogy jó helyre érkeztem. A tenger sós aromája egy fülledt, perverz egyveleggé keveredett a partot meghódító civilizációval. A matrózokkal kezet ráztam, majd a partra léptem egy pallón keresztül. Épp úgy előre engedtek, ahogy a Malakai-szoros túloldalán a malajziai határőrök (ez azért nem meglepő, mert még a kompjegyre várva, belekukkanthattam a július óta vezetett vendégkönyvbe, és azt végiglapozva a túlnyomó részt indonéz utasokon kívül csak néhány malajziait véltem felfedezni). Partot érve leguggoltam, és elmormoltam a szokásos fohászomat, Szumátrán voltam!

Talán a könyv hatása alatt, amit még a hajón olvastam, egy kalandorról szól, és a főhős pont egy hasonló szituációba keveredett, fogadtam el egy idősebb férfi nyájas, de hamiskás mosolygásba burkolt ajánlkozását, hogy motorján elvigyen egy bankautomatáig, majd egy internetkávézóig. A helyi árakhoz képest bőkezűen jutalmaztam a fuvart, majd beléptem a helyiségbe, mint kiderült: elefántként. Az elefánt a porcelánboltban érzetét az keltette bennem, ahogy a számtalan ragyogó szemű kis csöppség kettesével-hármasával ült a földtől alig 30 centire lévő gépek monitorai előtt. Ahogy törökülésben letelepedtem az egyik gép elé, arra lettem figyelmes, hogy a kíváncsi gyerkőcök az alig méteres paravánok mögül leselkednek mindkét oldalamon, a bátrabbak majdhogynem az ölembe ülnek, pedig csak a klaviatúrát vertem, hogy életjelet adjak magamról.

Késő délután kerestem és találtam egy hotelt, és kivettem egy szobát. Este barangoltam egyet a főúton, ahol a triciklitaxisok számtalan fuvarajánlatában is volt egyfajta kedvesség, nem beszélve az előre-köszönésről, ami az út mindkét oldaláról érkezett menetrendszerűen. Az egyszerű vacsora után a szobámba húzódtam vissza, hogy lélekben készüljek a többedik újrakezdésre.

Másnap korán keltem, és bár volt bennem egy nagy adag félsz, hogy a még mindig gyulladásban lévő alhasi izmom meddig bírja, bírja-e egyáltalán, nekivágtam. Az irányok felől kérdezősködve hosszasan gyalogoltam kifelé a meglepő méretekkel rendelkező városkából, de amint megjelentek a Pekanbaru, az első nagyobb várost jelző táblák, azokra hagyatkoztam. Az első pihenőmet egy jó óra után ejtettem meg, amikor egy kis bodegánál, egy frissítőket árusító asszonynál álltam meg. Talán mégsem múlt el nyomtalanul a Malajziában eltöltött két hónap, mert bár akadozva, de megértettem magam vele, egyszerű kérdéseire legjobb tudásom szerint válaszolva. Félórás pihenő után újra felnyaláboltam Manit és Macut, hogy alig egy újabb óra után egy férfi fékezzen le mellettem motorjával, és érdeklődjön, merre is tartok. Mikor elmagyaráztam neki, hogy Pekanbaru, illetve Duri, az első városka a célom, ragaszkodott hozzá, hogy felejtsem el a gyaloglást, és leintett nekem egyet a helyi minibusz-taxik közül. Jelnek vettem, valamint úgy szólt az egyezség saját magammal, hogy szép fokozatosan próbálom felvenni a régi tempót, így nem tiltakoztam: az első kisbusz alig negyedóra alatt elrepített egy poros platzhoz, ahova tíz perc után egy újabb érkezett, s ez már Duriban dobott ki. Az utak minőségéről megjegyzendő, hogy a helyenként félméteres kátyúk, valamint az ellentmondást nem tűrően mindent és mindenkit leszórító teherautók és kamionok körülbelül két percenként megállásra kényszerítették a dugig tömött helyközi járatot, amit egyébként az út szélén ácsorgó utasok intenek le randomszerűen.

Boldogan és az új élményektől eltelve feküdtem le az újabb hotelszobában, hogy meghódítsam az előttem álló hatalmas szigetet, Szumatrát. Nem félek kimondani: Indonézia, beléd szerettem!

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!