Mindösszesen egy napot akartam maradni Pekanbaruban. Az egy napból lett kettő, három, végül egy hét. Felhozhatnám érvként a másodlagos dolgokat, hogy miért is maradtam, de a legfontosabb tényező az volt, hogy végre otthon éreztem magam. Egy alig több mint 30 négyzetméteres házrészen olyan kényelmesen osztoztam a három fiatal barátommal, Adival, Arival és Amannal, mintha évek óta együtt laknánk. A kosban (albérletben) két parányi szobában ketten-ketten aludtunk matracokon, ezen kívül volt egy nappali, amit a fal mellett négyen végigülve meg is töltöttünk, egy szúnyogtenyészettel felérő fürdőszoba és egy romokban heverő és nem-funkcionális főzőlyuk.

Villany hol volt, hol nem, a fürdőszobában egy koszos falu tározóba folyt a víz napi kétszer egy órában, és ebből mérve a vizet kellett minden higiéniai igényletet kielégíteni, mégis jobb volt, mint bármelyik szálloda, vagy általában más vendégeskedések.

Nem voltak elvárások velem szemben, egy szál alsónadrágban át lehetett vészelni a nap legizzóbb időszakát, nem kellett áludvariaskodni, sőt, az első napi közös ima után azt is megértették, illetve elfogadták, hogy nem vagyok muszlim, és nem fogom végighajlongani velük az esti solatot (ez a legfontosabb, az esti ima az iszlámban). Egy hét alatt annyit tanultunk egymástól (nem tudom eldönteni, ki többet), hogy igen magabiztosan várom a folytatást. Ők tanitottak a helyi nyelvre, a helyi kultúrára, a helyi konyhára, én őket angolra, az európai mentalitásra.

Indonézia egy „szigetszövetség”, amit egy láthatatlan, de annál erősebb szövet tart össze. Hasonlóképpen Indiához, ez a szövet a pozitív mentalitás, a vitalitás, az élet apró örömeinek szeretete. És a nehézségek elfogadása, a mértéktartás, az önzetlenség. És még valami, ami miatt még annyira emlékeztet Vietnamra: a praktikum. Mindent kihasználnak a végsőkig, legyen az hely, alapanyag vagy adottság. Vegyük például a közlekedést. Csak és kizárólag úgy tud működni, hogy alkalmazzák a „menni és menni hagyni” elvet, amit úgy kell elképzelni, ahogy a vörösvérsejtek áramlanak az erekben. Ha a főúton haladsz, akkor bal és jobb kéz felől egyszerre fognak kikanyarodni eléd, illetve nem is eléd, hanem melléd. És ez a lényeg. Aki balról jön, az az út, jobban mondva a sáv bal szélére kanyarodik, aki jobbról jön, az kívül marad, és ezáltal neked megmarad a középső rész, ergo nem kényszerülsz megállásra, sőt, sokszor még lassítanod sem kell. Hozzáteszem, hogy ehhez az átlagmotorosnak-autósnak teljesen természetes, hogy 10-20 centire van a közvetlenül mellette-előtte-mögötte lévő másik közlekedőtől. Az egyetlen aranyszabály, hogy nem szabad hirtelen irányt váltani, sőt lehetőleg még fékezni sem szabad hirtelen. Csak fokozatosan váltani mind irányt, mind sebességet. Hülyén hangzik, de ezt a közlekedési mentalitást alkalmazva, Európában ismeretlen lenne a dúgó fogalma, és nem hiszem, hogy megemelkedne a balesetek száma, de a halálos baleseteké biztosan lényegesen csökkenne (az átlagsebesség persze lényegesen alacsonyabb). Igaz, ehhez sok embernek át kellene nyergelnie motorra. Ezt a szép elméletet ugyanakkor keresztülhúzza a tény, hogy nálunk van tél és hideg. Úgyhogy maradnak a dúgók.

Egy érdekesség indonéz fiatalokról, amit sem a Lonely Planetet olvasva, sem Balira utazva nem tudtam volna meg soha, ha a srácok el nem mondják nekem. Fiatal párok természetesen vannak, sőt, nagyobb arányban és fiatalabb kortól, mint a nyugati társadalmakban (kevesebb a szingli). Miután a Korán tiltja a mindennemű, házasság előtti, szándékos testi érintkezést, ezért azt a kiskaput találták ki, hogy minél többet motorozzanak. Ilyenkor a lány hátulról szorosan átöleli a fiút, szigorúan biztonsági okokból! Nem véletlen, hogy Adi vagy Ari naponta ötször szalad el akár tíz percre is, hogy a barátnőjét, szigorúan csak családi jóváhagyással, bárhova eldobja. Az a romantikája a dolognak, hogy mikor leszállnak a motorról, akkor még egymás kezét sem foghatják meg. Ez hatványozottan igaz a kisebb településekre, kisebb városokra, a nagyobb városokban már lazábban veszik ezt is.

Azt egyelőre még nem sikerült eldöntenem, hogy mikor fedi kendővel a fejét egy lány, illetve mikor nem. Ezt úgy értem, hogy vannak lányok (és szerencsére egyre többen), akik az utcán fedetlen fővel, míg mások szigorúan „jilbabbal” járnak. De ígérem, ezt a titkot is megfejtem hamarosan.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!