Simon Dávid a Föld körül

You are not a man until you give your love, truly and freely, to a child. And you are not a good man until you earn the love, truly and freely, of a child in return – pastu közmondás.

Egy érdekes családba csöppentem. A majdnem hetvenéves papa egykori úszóbajnok, alias „nagyhal” az egész családot megfertőzte a medencéhez való elkötelezettségével, és így mind a hat gyereke, illetve unokái a medence mellett nőttek fel. Akkor még elmerengtem rajta, hogy miért nem az óceán, miért a mesterséges medence, és csak napokkal később, mikor lesétáltam a szürke víztömeg partjára, értettem meg a hatalmas hullámokat szemlélve. A mama egy nagyon közvetlen asszony, azt hiszem hamar elnyertük egymás szimpatiáját, amikor, bár többen beszélnek angolul a családban, de ő csak egy-két szót, az ő nyelvén próbáltam előadni, ki vagyok, vagy éppen válaszolni egy-két kérdésére. Három lányuk él velük együtt, ebből a középső Ine, a legidősebb közülük pedig két gyönyörűséges kisangyal anyukája. A nagyobbik, az ötéves Caca (ejtsd: Csacsa) egy bátor, nagy, melegbarna szemű kislány, hamar levetkőzte kezdeti félszét, és kíváncsian ácsorgott a szakállas idegen mellett. A kisebbik félénken bújt nagymamája szoknyája mögé, de azért ki-kilesett onnan. Ardi és Arun szinte családtagoknak számítanak, sokszor ott alszanak a házban.

Rögtön az első nap, Inét kiváltva kötelezettsége alól, akinek az egyetemen volt dolga, egy óvodába mentem tanítani. Tanításnak inkább mégsem nevezném, mert a 3-4 éves gyerkőcök figyelmét nem igazán sikerült lekötnöm, ahogy az udvaron próbáltam ismételtetni velük a színeket indonézül és angolul. Csak amikor rákérdeztem, hogy akad-e egy tábla, amire rajzolhatnék, sikerült megtörnöm némiképp a jeget. Próbáltam összeszedni magam, hogy olyan állatokat rajzoljak a táblára, amiket ők is ismernek, én is tudom az indonéz megfelelőjét, és még jól is mutassanak. A foglalkozás végére talán két kisgyerek tudta hibátlanul elmondani az elefántot, a macskát, a kutyát és a kacsát mindkét nyelven. Mégis ez nekem legalább akkora sikerélmény volt, mint nekik.

Caca, az egészen más tészta. Négyévesen a Harry Potter kedvéért tanult meg olvasni, és hatalmas tudásszomjához páratlan éleseszűség is társul. A harmadik nap végére már szinte minden egyszerűbb mondatomat értette, amikor angolul beszéltem hozzá. Doktorosat játszottunk, miután egy váratlan pillanatban előállt a család vérnyomásmérőjével és sztetoszkopjával, vagy éppen tanított congkatozni. Ez az egyik nemzeti játék (épp úgy, mint Malajziában), amiben babszemeket vagy kis köveket kell rakosgatni egy 16 lyukú fadarabban bizonyos szabályokat követve. A második naptól kezdve elválaszthatatlanok lettünk, amikor otthon voltam, de ha a piacra vagy a boltba mentem, akkor is engedélyt kért az éppen ott tartózkodó felnőttől, hogy velem jöhessen. Amikor a számítógép előtt ültem, türelmesen várakozott, mire reggelente felébredtem, ott várt a szoba előtt.

Azt elfelejtettem megemlíteni, hogy a viszonylag nagy lakás az egy középiskola oldalában van, a bejárati ajtóhoz kétféleképpen lehet eljutni: vagy a középiskola udvarán keresztül, vagy a hátsó ösvényen, ami meg a szomszédos általános iskola udvarára vezet. Ennek fényében gyerekzsibongással telt meg minden reggel és minden délután. Az egyik korai kelést követően kimentem a középiskola udvarára, ami tulajdonképpen egy lerobbant, de teljesen kihasznált kosárlabdapálya, szereztem egy labdát a gondnoktól, és elkezdtem a gyűrűre dobálni. Kisebb fennakadást okoztam ezzel, mert az éppen iskolába érkező kisdiákok, ahelyett hogy az osztálytermekbe mentek volna, ott ragadtak nézni, hogyan szakadt rólam az izzadtság a második perctől kezdve. Az sem okozott kisebb csődületet, amikor Ardival és Arunnal a piacon licitáltattam a henteseket, ki tud szebb és frissebb marhahúst előteremteni: a boltosok komolyan vették a feladatot, és a félig árvízben úszó átmeneti piac (az eredeti összedőlt két éve a földrengéskor) minden végéből szaladtak a legszebb marhafelsálokkal. Miután kiválasztottuk a legszebb darabot, otthon Mami egy pompás helyi specialitást, rendangot készített, ami marhahús kókusztejben, chilivel és mogyoróval izesítve. A különlegessege, amit őszintén szólva nem értek, hogyan lehetséges, hogy körülbelül egy hónapig fogyasztható ottani (!) szobahőmérsékleten tárolva.

Ezek a kis szösszenetek, egy a szomszédban porig égett ház, egy késeléses gyilkosság Ardi házától alig 20 méterre, az iszlámról való nyílt vita órákon keresztül, családi fotók nézegetése, a születésnapomon egy váratlan meglepetéstorta és éneklés, és még számtalan kisebb történés tette felejthetetlenné az itt eltöltött napokat. A búcsú a szokásosnál érzelmesebb és nehezebb volt, az öregek nem szégyelték az orcájukon legördülő könnycseppeket, amikor a negyedik reggel mindenkitől egyesével elköszöntem. Caca, aki a szomszédban lévő iskolából szaladt haza, hogy megöleljen, bánatában gyorsan vissza is szaladt, de még egyszer visszanézett azokkal a gyönyörű barna szemeivel. Soha nem fogom elfelejteni azt a tekintetet.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Csak egy napot töltöttem Pariamanban, ebből is három órát a rendőrségen. No, nem tettem semmi rossz fát a tűzre, csak amikor reggel elváltam Andrytól, ő dolgozni ment, egy fiatal férfit kérdeztem meg, merre találok egy internetkávézót. A férfi tört angolsággal kérdéseket kezdett el feltenni, majd alig egy perc múlva felfedte, hogy ő rendőr valójában, és mint ilyen személyes felelősséggel tartozik az ide látogató turisták biztonságáért. Ezért kérés formájában arra kötelezett, hogy tartsak vele a városi kapitányságra, ahol végtelennek tűnő vizsgálat alá vetették a már amúgy is sok ezer kezet megjárt útlevelemet. Közben válaszoltam a rendőrök újabb és újabb sablon kérdéseire. Tapasztalatom hasznomra vált: minél jobban idegesítettek, annál szélesebb mosollyal és nagyobb türelemmel reagáltam a „korrupció katonáinak” kérdezz-felelekére. Ebédre sikerült kiállítaniuk egy pársoros levelet, melyet szükség esetén felmutathatok állítólag bárhol Indonézia területén. Az este lényegesen kellemesebben, egy karaoke étteremben telt, Andry és kolléganői társaságában. Egyre inkább meggyőződésem, hogy errefelé mindenki egy született énekes, de legalábbis muzikális lélek.

Andry egy NGO-nak dolgozik, és amikor másnap reggel, indulásom előtt elvitt magával az irodába, az éppen a Padangba készülő főnöke nem hagyta, hogy gyalog keljek neki a jó 40 km-re eső városnak. Így az autóban odafelé az indiai eredetű Ananda Marga (az NGO) történetét és célkitűzéseit hallgattam egy másik, nagyon intelligens szingapúri nő előadásában. Padang belvárosában tettek ki, kérésemre egy kamerabolt előtt, ahol azt szándékoztam felmérni, mibe fog fájni egy új fényképező. A környéket körbeszaglásztam egy olcsóbb hotel reményében, de a szobaárak, ahogy előre figyelmeztettek, nagyon magasak voltak, átlagban 40-50 dollár körül mozogtak a standardszobák egy éjszakára. Persze ennek is megvan a magyarázata: a 2009-es pusztító földrengésben a város jó fele elpusztult, több ezer ház dőlt össze vagy rongálódott meg komolyabban. `Gondoltam, spontán szerencsét próbálok ingyen szállás reményében a CouchSurfingen, ehhez csak internetre volt szükségem. Szerencsém volt. Ardi, Arun és Ine két motorral nemsokára értem jöttek.

Meglepetésemre nem Ardi - akinek írtam -, hanem Ine, hármuk közül az egyetlen lány házához mentünk alig pár percre onnan, ahol felvettek. Rögtön feltűnt, hogy az anyuka és a lányok nem viselnek fejkendőt. Ezt jó jelnek tekintettem; ha valamit nem szeretek az iszlámban, akkor az a fejkendő.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Benne járunk az esős évszakban, és ez az esős évszak nekem különösen hosszúra nyúlik. Még jó fél évvel ezelőtt kezdődött Indokínában, és ahogy egyre közelebb jutottam az Egyenlítőhöz, úgy tolódott ki a monszun. Ha valaki kiismeri a természetét a trópusi klímának, akkor sok kellemetlenséget meg tud spórolni magának. Az egyik legfontosabb, hogy a monszun későn kelő típus, ritkán jön reggel, viszont annál aktívabb a nap második felében. Olyan, mint egy hisztis gyerek: amíg ki nem tör, nem nyugszik. Tehát nincs olyan monszuneső, ami legalább egy-két percig ne akarná megmutatni az erejét. Ha nem egyből ömlik rád, akkor bizton számíthatsz rá, hogy lesz ennél erősebb is. Ugyanakkor ha hirtelen nagy erővel esik, akkor általában hamar le is csendesedik. Volt olyan eset is, hogy egyszerűen értetlenul álltam a kambodzsai pusztaságban, verőfényes napsütésben, felhő egy szál se, mégis esett. Jött és ment.

Ezeknek a tapasztalatoknak a fényében erős tempót diktáltam, amikor Rickyvel a nyomomban még kora reggel magunk mögött hagytuk Bukittinggit. Az első 5 kilométeren a fiú még ugrált, sokszor előttem ficánkolt, mint egy bakkecske, én szóltam neki, hogy spóroljon az erejével, mert mindig az utolsó 5 km számít. Délre már többször be kellett várnom, és biztató szavakkal próbáltam extra erőt önteni belé. Mire elértük a tervezett ebédszünettel szolgáló kis falut, alig poroszkált szegény fiú. Az ebéd újra feltöltötte, ahogy engem is, és a hátralevő jó 15 km-t - aminek az első fele a híres 44 hajtűkanyarral büszkélkedő szerpentin, a Kelok 44 - a délután közepére abszolváltuk. Még a hágó tetejéről megpillantottuk a napi célt, a Maninjau tavat, aminek a túlsó partján lakott Ricky barátja, annak családja, és biztos menedék várt minket. A menet végére az eső is elkapott minket, milyen jó, hogy csak a végére, így lemondtam arról az ötletről, hogy a koszos vízű tóban mossam le magamról az izzadtságot.

Ricky barátja, a családfő, amúgy egy 19 gyerekes család legifjabbja, nagy megtiszteltetésnek vette a látogatást: csak hosszas tiltakozás után sikerült rábeszélnem őket, hogy jó nekünk a nappaliban leterített gyékény, nem fogadhatjuk el, hogy átadják szerény hálószobájukat akár erre az egy éjszakára is. Ricky hézagos tolmácsolásának segítségével hallgattam az öregek meséit, legendáit, Minang Kabaóról, azaz Nyugat-Szumátráról, a tóból szerzett halvacsora után. Maga a tó egyébként egy hatalmas beszakadt vulkánkráter, és mint ilyen, a négy híres tó egyike egész Szumátrán. Jóleső érzéssel terültünk el a fárasztó nap után, és bizony fél tíz felé el is aludtam. Pirkadatkor keltem, és a szomszédok furcsáló tekintete által kísérve végeztem el néhány jógagyakorlatot. Hamar indulni akartam, kihasználandó a körülöttem tornyosuló hegyek jótékonyan hűvös reggeli levegőjét. Gyorsan el is búcsúztam Rickyéktől.

A cél a mintegy kétnapi járásra lévő Pariaman városka volt, kinn az Indiai-óceán partján. Természetesen a rövidebb utat választottam a két lehetséges közül. A körülbelül 80 kilométeres út első fele keresztülvág a hegyeken, hogy elérvén a parti sávot délnek forduljon a tartomány székhelye, azaz Padang felé. Az ebédemért, lontong (banánlevélben kifőzött rizs), kenyérfa éretlen gyümölcsével csípős szószban, plusz sült banán, összesen fizettem kb. 50 forintot. Amikor a nagyvárosban később meséltem a barátaimnak a vidéki árakról, sokszor nem hitték el, úgy érveltek, hogy a helyiek valamiért kedveltek engem, és külön kedvezményt adtak.

Egészen késő délutánig azt hittem, hogy a nap újdonsága az marad számomra, hogy végre láttam élőben kakaóültetvényt, kakaótermést és kakaóbabot. Bármilyen furcsa, a kakaó az egy nagy, mondjuk formájában a papayához hasonló gyümölcs, amit eredetileg egy kőhöz ütve kettényitnak, és a vastag, akár centis kéreg alatti, a magok (kakaóbab) körüli édes, rostos gyümölcshúst szopogatják. Mára a legfontosabb édességalapanyagként akár félig éretten is leszedik a gyümölcstermést a fákról, felnyitják őket, egy-két napig a héjban hagyják, hogy a mag körüli édes gyümölcshús összeaszalódjon, majd a magokat kirázva a napon szárítják azokat. A még mindig nyers magokat üzemekbe szállítják, ahol a tévesen kakaóbabként ismert magot megpörkölik, előállítván a csokoládé alapanyagát.

Ahogy emlitettem, azt hittem, ez lesz a nap legfontosabb emléke, de tévedtem. Délután egy fiatal férfi azzal állított meg, hogy menjek vele a közeli község iskolájába, ahol ő angolt tanít. Úgy érvelt, hogy a gyerekeknek nagy élményt jelentene. Beleegyeztem, gondolván arra is, hogy ez, mint sokszor, megoldaná az éjszakai szállás problémáját, de másképpen lett. Az iskolában volt egy igen lassan működő számítógép, amin sikerült megnyitnom a leveleimet, és ebből kiderült, hogy Ricky egyik barátja már vár Pariamanban. Miután ezt közöltem, a fiatal angoltanár azonnal felajánlotta, hogy elvisz engem motorján. Az eső megint nekieredt, és alig 10 km után a szemünk láttára ütközött egy motor és egy autó. A motoron két fiatal egyetemista lány ült - sisak nélkül. Azonnal megálltunk.

Látván a helyiek teljes hozzá nem értését, azonnal a kezembe vettem a helyzetet, rákérdeztem, mentőt nem is hívtak. Az egyik lány csúnyán beütötte a feját, az állán hosszú vágás tátongott, felső ajka felszakadt, és a szája alatt a bőr leégett. A másik lánynak nagyobb szerencséje volt, ő az egyik térdénél kapta a legnagyobb ütést. Mérlegelve a helyzetet, az első lányt vettem először kezelésbe. A fiatal tanár tolmácsolásával kikérdeztem, hogy hol fáj, mit érez. Miután úgy láttam, hogy talán megúszta egy agyrázkodással és külső sérülésekkel, vízszintesbe fektettük, adtam neki kettőt a legerősebb fájdalomcsillaptóimból, vizet, kendőket és párnát kértem az alig pár méterre lévő házból kitóduló helyiektől. A sebeket lefertőtlenítettem, és a vágást összekapcsoltam. Miután végeztem, bevitettem a házba, és a lelkére kötöttem, hogy ne üljün fel, ne mocorogjon, hanem próbáljon nyugodtan feküdni. Majd a másik lánynak a gyorsan dagadó lábát vizsgáltam meg, persze minden hozzáértés nélkül. Neki is adtam egyet a nyugtató-fájdalomcsillapító tabletták közül, és egy hidegvizes borogatást fásliztam a térde köré. Egy cetlire felírtam az orvosnak, hogy milyen gyógyszert adtam a lányoknak, majd elbúcsúztam a háziaktól, és az addigra a helyszínre érkező fiútestvérektől.

Már sötét volt, mire végeztünk, és a következő jó 45 kilométeres esőben motorozás nem volt egy leányálom, különösen a húszkilós Manival a hátamon. A városközpontba érkezvén elkértem az angoltanár telefonját, és felhívtam Andryt, aki alig 20 perc múlva fel is vett az autójával a még mindig enyhén szitáló esőben. A közelben lévő szobájában ledobtam a csomagomat, vettem egy megváltással felérő zuhanyt, és elmentünk vacsorázni. A sültrizs és tea felett hamar megbarátkoztam a nagyon barátságos és értelmes Andryval, majd később pillanatok alatt aludtam el a hosszú nap végén.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

„A természet a tanítónk” - Minang Kabao bölcsesség.

Nyugat Szumátra több szempontból is különleges hely. Az itt élők magukat és a a földjüket egyaránt Minang Kabaónak hívják. Az építészetük (engem kissé emlékeztet a laoszi-kambodzsai összetett háztetős buddhista stílusjegyekre), az itt található fauna és flóra, a klíma mind-mind különleges, még Indonézián, ill. Szumátrán belül is. Amire nagyon büszkék, hogy matrilineális, azaz anyai ágon való (vagyon)öröklödést tartanak számon. A magyarázatuk a fenti szállóigéjük jelentésében rejlik. Amikor rákérdeztem, hogy ez mit is jelent, egy egyszerű példát hoztak fel nekem. A feltett kérdés így szólt: mi a különbség a tyúk és a kakas között? A válasz: a tyúk védi, neveli a csibéket, mig a kakas tudni sem akar róluk, csak kapirgálja a szemetet. Hmm, van benne valami.

Minang Kabao, ez a mára sok milliós indonéz törzsi csoport neve azt jelenti, hogy győztes bivaly. A legenda szerint, nem sokkal a királyság alapítása után a szomszéd uralkodóval és annak népével vitába keveredtek. A fölösleges vérontás elkerülése végett abban állapodtak meg, hogy egy bivalyviadallal fogják eldönteni, kinek van igaza. A szomszéd nép egy bősz, erős és hatalmas bivalyt állítottak ki, míg a helyiek cselhez folyamodtak: egy fiatal bivalyborjút hoztak elő, aminek kis szarvait szúrós-élesre kihegyezték. A párbaj helyszínének kinevezett mezőn a büszke állat rá se hederített az apró borjúra, aki tejre éhesen szaladt oda a nagy állathoz, és ahogy fejével utat keresett a nála jóval nagyobb bivaly hasán, felvágta azt, mély sebeket ejtett éles szarvaival, s amaz szegény pára kilehelte a lelkét.

A falu, ahol két napot és három éjszakát töltöttem, alig kétórányi járásra fekszik Bukittinggi, a híres hegyiváros belvárosától. Bukittinggi hegyi klímája kifejezetten kellemes, persze nagyon messze esik a hidegtől. Egy-két koloniális épület, ami a holland uralomból maradt fenn, és viszonylag számos, helyi stílusban, azaz elkeskenyedő, csúcsíves dupla- vagy akár triplatetővel diszített épület jellemzi a várost. Lélekszáma több mint százezer fő. Ezek mégis lényegtelennek tűnnek amellett, hogy újfent milyen szerencsém volt. Magában a városban egy röpke délutánt, estét és egy éjszakát töltöttem, mégis megható volt látni, ahogy Ricky, egy helyi srác, akihez az utolsó utáni pillanatban irányítottak a CS-en keresztül, egyszerre milyen vendégszerető és önzetlen, ugyanakkor mennyire nagy szeretetben él együtt az alig húsz négyzetméteres háromlyukas garzonkában idős édesanyjával. Legkisebb gyerekként a kilencből, kutya kötelessége, hogy ne hagyja magára az idős asszonyt, annak ellenére, hogy szíve elvágyik máshová a kilátástalannak tűnő helyzete miatt.

A szerény vacsora közben. amit a csöppnyi hálóként és nappaliként funkcionáló szoba szőnyegén fogyasztottunk, merült fel az ötlet, hogy mi lenne, ha másnap velem tartana a következő szakaszig, kipróbálandó, milyen is egy napot gyalogolni. Az ötletből terv, a tervből valóság lett, így a másnap kora reggeli indulást követően együtt vágtunk át a híres kanyonon, ami a Singgalang lábainál fekszik. Hogy mi az a Singgalang? Hát egy működő vulkán! Az első az életemben, ami alatt elhaladtam. Legutóbb valamikor a múlt század közepén tört ki. Amikor már a völgyből felfelé kapaszkodva néztünk vissza az egyik kanyarból, bámulatos látvány fogadott: „az öreg sárkány” fekete füstfelhőt eregetett, miközben a derekánál szoknyaként ülte körbe a fehér felhővé összeálló pára. Sajnos, még pár nappal korábban befuccsolt a fényképezőm - az ötödik az út során - így ezekről a csodálatos élményekről képi emlékem nincsen. Illetve itt, a fejemben, csak le kell hunynom a szemem.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Szép lassan megismerkedem Indonézia állatvilágával. Az előző éjjel skorpió, most meg kígyó. Persze elgázolva sokat látok az út mellett haladva, de élőben egészen más. Különösen akkor, amikor letérsz a főcsapásról, hogy tíz méterre az erdő szélétől elvégezzed a kisdolgodat, és valamivel a fejed fölött, olyan két méterre tőled szembenéz veled egy piton. Oké, nem volt nagy, talán ha kétméteres lehetett, és ebből fakadóan különösebb veszélyt nem is jelentett, de azért nagyot dobbant a szívem.

Még hajnalban hátra maradt a falucska, fél hatkor keltem a család férfi tagjaival, akik a nagyvárosba vitték az éppen esedékes szárítotthal-szállítmányt, és így visszadobtak a főútra.

Kanyarogtam az úttal együtt, éreztem, hogy a dombokból szép lassan hegyek lesznek, azoknak jótékony klimatikus hatásaival együtt. A szembejövő vagy éppen mellettem elhaladó járművek egyre sűrűbben dudáltak rám, és lelkesen köszöngettem nekik. A dudálásnak egyébként alapvetően két funkciója van. Az első és legfontosabb, az az előzés előtti, amikor is a nagyobb sebességgel haladó (bármilyen) jármű jelez a lassabbnak, hogy jövök, illetve hogy már melletted vagyok. Ez leginkább csak egy rövid dudaszó. A másik, ami már inkább variálódik, az a köszönés-üdvözlés tülkszava.

Benn jártam a hegyekben, Pekanbaru már majdnem egy százassal volt mögöttem, amikor a még mindig tikkasztó késő délutáni hőségben megálltam egy jegesteára. No persze, errefelé a jegestea valóban az, aminek mondja magát: frissen forralt tea, amibe hatalmas jégdarabokat tesznek. Így, közvetlenül szervírozás után, attól függően hogy milyen mélyre dugod a szívószálat, végigmehetsz a tea hőmérsékleti skáláján a jéghidegtől egészen a forróig. A teaszünet alkalmával tudtam meg, hogy hiába az erős tempó, még nagyon messze vagyok a következő várostól, Payakumbuhtól.Valószínűleg még másnap estére sem értem el volna odáig, ha gyalogosan folytatom, így nekiálltam stoppolni. Ekkor tudtam meg azt is, ahogy az egyik lebzselő férfi odajött hozzám kíváncsiságból, hogy nem felfelé tartott hüvelykujjal kell ezt itt csinálni, mert az valami bántó dolgot jelent, hanem a tenyeremet lefelé tartva legyezgetve.

Szűk fél óra alatt egy mangófa árnyékából sikerült leintenem egy rozoga Mitsubishi kisbuszt, amiben két férfi ült. Útirányunk egyezett, így minden további nélkül felajánlották, hogy elvisznek Payakumbuhig. Az egyik férfi félúton kiszállt, a másikkal tovább folyt a diskurzus a politika korrupciójától kezdve egészen a hegyek klimatikus jellemzőiig. Valahogy hamar sikerült megnyernem Andi, a sofőr szimpátiáját, aki addig győzködött, kicsit haza is beszélve, hogy Payakumbuh meleg, míg Bukittinggi, a következő híres város kellemesen hűvös, meg hogy szívesen lát vendégül a saját házában, hogy engedtem a csábításnak.

Természetesen magáról csak az utolsó 50 kilométerről is egy kisregényt lehetne írni. Életemben nem láttam még olyan fantasztikus szerpentint, mint ami közvetlenül a várost befogadó fennsíkra ereszkedik. Olyan végetérhetetlen kígyóként gyűrűzik le a hegy alatt mélyen ülő kanyonba, amit számítógéppel sem lehet utánozni. Utólag az már csak így részlet, hogy nem sokon múlott, hogy sohasem láthattam volna meg a hegy túloldálat. Még felfelé, az út mellett szabadon prédáló majmokat bambulva estem ki majdnem az autóból. Már éppen kezdtem hozzászokni a folyamatos hajtűkanyarokhoz, amikor az egyikben magától kinyílt az ajtó az én oldalamon. Csak az utolsó utáni pillanatban találtam valahogy fogást az ajtókereten, teljes testtel kilógva a tátongó mélység fölött. Megijedni sem volt időm, túlélési ösztönöm mentett meg.

Nem egészen a városban, hanem annak egyik kis előfalujában lakik Andi szüleivel, második feleségével és a két csodálatosan szép kislányával. A következő két napra ebben az idilli világban ragadtam, ahol nem számított az idő, mindenki szívből mosolygott, minden étel ízletes volt, és én végtelen nyugalomban pihentem. Andival barlangot másztunk, ahol denevérek százai súrolták szárnyaikat ruhánkhoz, fejünkhöz, bivalyt fejtünk, vagy éppen azt tanultam, hogyan kell egy hosszú bambuszrúdra gumizott késsel lenyesni a kenyérfa többkilós gyümölcseit a több tízméter magasan lévő lombkoronából.

Mégsem ez, hanem az őserdő tette rám a legnagyobb hatást. Egészen addig azt hittem, hogy tudom mi az az igazi dzsungel vagy más néven esőerdő. Rá kellett jönnöm, hogy nem. Andi motorján elmentünk a völgy végébe, ahol az anyatermészet húzott olyan erős falat, amit míg saját bőrödön nem tapasztalsz meg, nem hiszed el, hogy létezik. Egyszerűen képtelen voltam beljebb hatolni 5-10 méternél. Olyan buja és erős növényzet él teljes szimbiózisban, hogy rájöttem, az teljesen valótlan, amit eddig annak képzeltem. Többszöri nekifutás után fel is adtam, addig Andi türelmesen és bölcsen várakozott egy farönkön ülve. Miután reménytelennek találtam a dolgot, leültem mellé, hogy gyönyörködjek a vadon növő pirosananász-bokrokban, hallgassam a majmok és a madarak egybefolyó hangversenyét, és a történeket az erdőben még szabadon élő tigrisekről. Volt egy pillanat, amikor nem bírtam visszatartani magam, és hangosan felnevettem: Andi mobiltelefonján elkezdett lejátszani egy német szerelmes dalt. Ez a vicces szösszenet, és az ezerszínű pillangók repkedése a szumátrai őserdő szélén eszembe juttatta: pont ezekért a pillanatokért indultam el.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!