„A természet a tanítónk” - Minang Kabao bölcsesség.

Nyugat Szumátra több szempontból is különleges hely. Az itt élők magukat és a a földjüket egyaránt Minang Kabaónak hívják. Az építészetük (engem kissé emlékeztet a laoszi-kambodzsai összetett háztetős buddhista stílusjegyekre), az itt található fauna és flóra, a klíma mind-mind különleges, még Indonézián, ill. Szumátrán belül is. Amire nagyon büszkék, hogy matrilineális, azaz anyai ágon való (vagyon)öröklödést tartanak számon. A magyarázatuk a fenti szállóigéjük jelentésében rejlik. Amikor rákérdeztem, hogy ez mit is jelent, egy egyszerű példát hoztak fel nekem. A feltett kérdés így szólt: mi a különbség a tyúk és a kakas között? A válasz: a tyúk védi, neveli a csibéket, mig a kakas tudni sem akar róluk, csak kapirgálja a szemetet. Hmm, van benne valami.

Minang Kabao, ez a mára sok milliós indonéz törzsi csoport neve azt jelenti, hogy győztes bivaly. A legenda szerint, nem sokkal a királyság alapítása után a szomszéd uralkodóval és annak népével vitába keveredtek. A fölösleges vérontás elkerülése végett abban állapodtak meg, hogy egy bivalyviadallal fogják eldönteni, kinek van igaza. A szomszéd nép egy bősz, erős és hatalmas bivalyt állítottak ki, míg a helyiek cselhez folyamodtak: egy fiatal bivalyborjút hoztak elő, aminek kis szarvait szúrós-élesre kihegyezték. A párbaj helyszínének kinevezett mezőn a büszke állat rá se hederített az apró borjúra, aki tejre éhesen szaladt oda a nagy állathoz, és ahogy fejével utat keresett a nála jóval nagyobb bivaly hasán, felvágta azt, mély sebeket ejtett éles szarvaival, s amaz szegény pára kilehelte a lelkét.

A falu, ahol két napot és három éjszakát töltöttem, alig kétórányi járásra fekszik Bukittinggi, a híres hegyiváros belvárosától. Bukittinggi hegyi klímája kifejezetten kellemes, persze nagyon messze esik a hidegtől. Egy-két koloniális épület, ami a holland uralomból maradt fenn, és viszonylag számos, helyi stílusban, azaz elkeskenyedő, csúcsíves dupla- vagy akár triplatetővel diszített épület jellemzi a várost. Lélekszáma több mint százezer fő. Ezek mégis lényegtelennek tűnnek amellett, hogy újfent milyen szerencsém volt. Magában a városban egy röpke délutánt, estét és egy éjszakát töltöttem, mégis megható volt látni, ahogy Ricky, egy helyi srác, akihez az utolsó utáni pillanatban irányítottak a CS-en keresztül, egyszerre milyen vendégszerető és önzetlen, ugyanakkor mennyire nagy szeretetben él együtt az alig húsz négyzetméteres háromlyukas garzonkában idős édesanyjával. Legkisebb gyerekként a kilencből, kutya kötelessége, hogy ne hagyja magára az idős asszonyt, annak ellenére, hogy szíve elvágyik máshová a kilátástalannak tűnő helyzete miatt.


A szerény vacsora közben. amit a csöppnyi hálóként és nappaliként funkcionáló szoba szőnyegén fogyasztottunk, merült fel az ötlet, hogy mi lenne, ha másnap velem tartana a következő szakaszig, kipróbálandó, milyen is egy napot gyalogolni. Az ötletből terv, a tervből valóság lett, így a másnap kora reggeli indulást követően együtt vágtunk át a híres kanyonon, ami a Singgalang lábainál fekszik. Hogy mi az a Singgalang? Hát egy működő vulkán! Az első az életemben, ami alatt elhaladtam. Legutóbb valamikor a múlt század közepén tört ki. Amikor már a völgyből felfelé kapaszkodva néztünk vissza az egyik kanyarból, bámulatos látvány fogadott: „az öreg sárkány” fekete füstfelhőt eregetett, miközben a derekánál szoknyaként ülte körbe a fehér felhővé összeálló pára. Sajnos, még pár nappal korábban befuccsolt a fényképezőm - az ötödik az út során - így ezekről a csodálatos élményekről képi emlékem nincsen. Illetve itt, a fejemben, csak le kell hunynom a szemem.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!