Szép lassan megismerkedem Indonézia állatvilágával. Az előző éjjel skorpió, most meg kígyó. Persze elgázolva sokat látok az út mellett haladva, de élőben egészen más. Különösen akkor, amikor letérsz a főcsapásról, hogy tíz méterre az erdő szélétől elvégezzed a kisdolgodat, és valamivel a fejed fölött, olyan két méterre tőled szembenéz veled egy piton. Oké, nem volt nagy, talán ha kétméteres lehetett, és ebből fakadóan különösebb veszélyt nem is jelentett, de azért nagyot dobbant a szívem.

Még hajnalban hátra maradt a falucska, fél hatkor keltem a család férfi tagjaival, akik a nagyvárosba vitték az éppen esedékes szárítotthal-szállítmányt, és így visszadobtak a főútra.

Kanyarogtam az úttal együtt, éreztem, hogy a dombokból szép lassan hegyek lesznek, azoknak jótékony klimatikus hatásaival együtt. A szembejövő vagy éppen mellettem elhaladó járművek egyre sűrűbben dudáltak rám, és lelkesen köszöngettem nekik. A dudálásnak egyébként alapvetően két funkciója van. Az első és legfontosabb, az az előzés előtti, amikor is a nagyobb sebességgel haladó (bármilyen) jármű jelez a lassabbnak, hogy jövök, illetve hogy már melletted vagyok. Ez leginkább csak egy rövid dudaszó. A másik, ami már inkább variálódik, az a köszönés-üdvözlés tülkszava.

Benn jártam a hegyekben, Pekanbaru már majdnem egy százassal volt mögöttem, amikor a még mindig tikkasztó késő délutáni hőségben megálltam egy jegesteára. No persze, errefelé a jegestea valóban az, aminek mondja magát: frissen forralt tea, amibe hatalmas jégdarabokat tesznek. Így, közvetlenül szervírozás után, attól függően hogy milyen mélyre dugod a szívószálat, végigmehetsz a tea hőmérsékleti skáláján a jéghidegtől egészen a forróig. A teaszünet alkalmával tudtam meg, hogy hiába az erős tempó, még nagyon messze vagyok a következő várostól, Payakumbuhtól.Valószínűleg még másnap estére sem értem el volna odáig, ha gyalogosan folytatom, így nekiálltam stoppolni. Ekkor tudtam meg azt is, ahogy az egyik lebzselő férfi odajött hozzám kíváncsiságból, hogy nem felfelé tartott hüvelykujjal kell ezt itt csinálni, mert az valami bántó dolgot jelent, hanem a tenyeremet lefelé tartva legyezgetve.

Szűk fél óra alatt egy mangófa árnyékából sikerült leintenem egy rozoga Mitsubishi kisbuszt, amiben két férfi ült. Útirányunk egyezett, így minden további nélkül felajánlották, hogy elvisznek Payakumbuhig. Az egyik férfi félúton kiszállt, a másikkal tovább folyt a diskurzus a politika korrupciójától kezdve egészen a hegyek klimatikus jellemzőiig. Valahogy hamar sikerült megnyernem Andi, a sofőr szimpátiáját, aki addig győzködött, kicsit haza is beszélve, hogy Payakumbuh meleg, míg Bukittinggi, a következő híres város kellemesen hűvös, meg hogy szívesen lát vendégül a saját házában, hogy engedtem a csábításnak.

Természetesen magáról csak az utolsó 50 kilométerről is egy kisregényt lehetne írni. Életemben nem láttam még olyan fantasztikus szerpentint, mint ami közvetlenül a várost befogadó fennsíkra ereszkedik. Olyan végetérhetetlen kígyóként gyűrűzik le a hegy alatt mélyen ülő kanyonba, amit számítógéppel sem lehet utánozni. Utólag az már csak így részlet, hogy nem sokon múlott, hogy sohasem láthattam volna meg a hegy túloldálat. Még felfelé, az út mellett szabadon prédáló majmokat bambulva estem ki majdnem az autóból. Már éppen kezdtem hozzászokni a folyamatos hajtűkanyarokhoz, amikor az egyikben magától kinyílt az ajtó az én oldalamon. Csak az utolsó utáni pillanatban találtam valahogy fogást az ajtókereten, teljes testtel kilógva a tátongó mélység fölött. Megijedni sem volt időm, túlélési ösztönöm mentett meg.

Nem egészen a városban, hanem annak egyik kis előfalujában lakik Andi szüleivel, második feleségével és a két csodálatosan szép kislányával. A következő két napra ebben az idilli világban ragadtam, ahol nem számított az idő, mindenki szívből mosolygott, minden étel ízletes volt, és én végtelen nyugalomban pihentem. Andival barlangot másztunk, ahol denevérek százai súrolták szárnyaikat ruhánkhoz, fejünkhöz, bivalyt fejtünk, vagy éppen azt tanultam, hogyan kell egy hosszú bambuszrúdra gumizott késsel lenyesni a kenyérfa többkilós gyümölcseit a több tízméter magasan lévő lombkoronából.

Mégsem ez, hanem az őserdő tette rám a legnagyobb hatást. Egészen addig azt hittem, hogy tudom mi az az igazi dzsungel vagy más néven esőerdő. Rá kellett jönnöm, hogy nem. Andi motorján elmentünk a völgy végébe, ahol az anyatermészet húzott olyan erős falat, amit míg saját bőrödön nem tapasztalsz meg, nem hiszed el, hogy létezik. Egyszerűen képtelen voltam beljebb hatolni 5-10 méternél. Olyan buja és erős növényzet él teljes szimbiózisban, hogy rájöttem, az teljesen valótlan, amit eddig annak képzeltem. Többszöri nekifutás után fel is adtam, addig Andi türelmesen és bölcsen várakozott egy farönkön ülve. Miután reménytelennek találtam a dolgot, leültem mellé, hogy gyönyörködjek a vadon növő pirosananász-bokrokban, hallgassam a majmok és a madarak egybefolyó hangversenyét, és a történeket az erdőben még szabadon élő tigrisekről. Volt egy pillanat, amikor nem bírtam visszatartani magam, és hangosan felnevettem: Andi mobiltelefonján elkezdett lejátszani egy német szerelmes dalt. Ez a vicces szösszenet, és az ezerszínű pillangók repkedése a szumátrai őserdő szélén eszembe juttatta: pont ezekért a pillanatokért indultam el.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!