Simon Dávid a Föld körül

Vietnam, mint oly sok más szempontból, kulinárisan is megannyi meglepetést tartogatott számomra. Először is megint teljesen átértékeltem az alapfogalmakat (például mit nevezek gyümölcsnek), másrészt és ez a legfontosabb, az ízpárosításokat. Létezik egy gyümölcs (magyar átirata „cu dau”), melynek állaga leginkább a karalábéhoz hasonlít, íze pedig a zöldborsóéra emlékeztet. Nos ezt a tengeri ételek mellé adják, chilis fűszersóba mártogatják, és úgy eszik. Aztán számtalan húsos ételt, húst apró, zöld mandarinlével lecsorgatott fűszersóba instant marinálják falatonként. És nagyon passzol a dolog!

Hogy milyen gyümölcskánaán van errefelé a flórából adódóan, azt mi sem árulja el jobban, hogy hetek óta, szinte minden nap egy eleddig ismeretlen gyümölcsöt próbálok ki. Vannak ún. dinógyümölcsök (én azért hívom így őket, mert hatalmasak, és kívülről olyanok, mint egy dinópáncél, rücskös és kemény), vannak olyanok, amiket a kezeddel kell puhítani, szinte verni, mielőtt kibontod, hogy kikanalazzad, vannak olyan gyümölcsök, amik csak úgy omlanak a szádban („dragon fruit”), és vannak olyanok, amiket fogmosás helyett esznek (a zöld szilvára emlékeztet). És majd mindegyikhez tartozik egy legenda. Az átírási nehézségek miatt most mellőzöm a neveket.

Nemcsak Vietnamra jellemző, hanem például a kantoni konyhára is, hogy négy növényt, ha úgy tetszik fűszert előszeretettel használnak. Ezek fontossági sorrendben: koriander, gyömbér, menta és kapor.

Tengerparti ország lévén persze a vízben élő összes dolog az asztalukra kerül. Az algából főzött leves (számunkra a sushi éttermekből lehet ismerős az íze, japánul „nori”), a mindenféle rák (olyanok is, amiknek 95 %-a páncél, és a húsát alig lehet élvezni), de leginkább a különböző formájú és nagyságú csigák mind-mind napi ételnek számítanak. A csigáknak alapvetően kétféle fogyasztási módja van: vagy egy biztosítótűvel (ami az „evőeszközök” egyik természetes darabja) felnyársalod a csigaház bejáratánál lévő darabkáját (általában rajta marad egy kemény réteg, amit el kell távolítani), vagy egy közönséges csípőfogóval lecsippented a csiga keskenyebbik végét (ez általában a hosszúkás csigáknál van így), és a másik oldalon kiszippantod a puha állatkát. A csigafőzelékek (én így hívom őket) sokszor gyömbérrel és petrezselyemmel vannak ízesítve, nekem nagyon ízlenek. Egy a baj velük: megeszel egy tányérral és éhesebb vagy utána, mint előtte, mert annyi a munka vele.

Említettem, hogy vannak bizony gyomorpróbáló ételek is errefelé, és amit én annak nevezek, azok tényleg azok. Tradicionális reggeli a félig alvadt vérbe (általában csirkevérbe) kevert porcogó egyveleg, mogyoróval megszórva. Na ez volt az egyetlen étel, amit félúton félretoltam, és addig is csak udvariasságból nyammogtam felette. A „semmit sem dobunk el” jegyében minden belsőség is fogyasztásra kerül, a gyomortól kezdve minden egyes szervig. A gyomordarabkák (melyek igen rágósak) külön ínyencségnek számítanak itt. A májat, a zúzát és hasonló belső szerveket alig pár percre dobják bele a fortyogó vízbe, én már megtanultam, hogy mindig egy kicsit tovább főzettem velük.

Zárásképpen egy érdekesség a tojásról. A tojás, az európai koncepcióval ellentétben bármely étkezésnél gyakran „bekukkant”, nemcsak a reggelinél. Vietnamban pár hete etettek meg velem valami egészen különleges tojást. Én úgy neveztem el hogy FFPS tojás (főtt-forrázott-párolt-sütött), mert egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy mit csináltak vele. Kibontás után úgy nézett ki mint az agyvelő, erekkel és különböző színű barnás-szürkés részekkel. Egyes részei puhák, mások kemények voltak, ízben meg leginkább a főtt májhoz hasonlított.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Az elmúlt hónapokban olyan intenzív kulináris élményben volt részem, hogy gondoltam külön részeket szentelek ennek a témának. Vannak praktikus tanácsaim a háziasszonyok (hölgyek, ne adj’isten konyhában járatos férfiak számára), amiket talán néhányan ismertek, néhányan gyakoroltok is, és néhány gyomorpróbáló ételről is szót ejtek majd. Végül, de nem utolsó sorban mesélek a miértekről és a hogyanokról.

Egy kicsit vissza kell nyúlnom az utazásom egy korábbi állomásához, ahol étrendem - ami alapvetően mindig a helyi tradicionális konyhán alapul - kezdett teljesen megváltozni. Ez pedig természetesen nem más, mint India. Az iszlám országaiban még sokkal több az egyezés az európai kontinentális konyhával,: alapvetően a búza a fő gabona, a húsok (a disznóhús kivételével) szinte megegyeznek, és nem utolsó szempont, hogy a főzési technikák (olajban sütés, lassú tűzön, víz-forrásponton vagy alatta főzés) szinte azonosak. Nagyon fontos, hogy a fűszerek is sokszor ugyanazok, és ami lényeges, hogy csak „csipetnyit” használnak.

Indiában már teljesen eltolódnak a hangsúlyok. Még jelen van ugyan a (lapos, szikkadt) kenyér, a „roti”, de már teret nyer a rizskultúra, ami Nepáltól kezdve abszolút főétellé válik. A 'Dhal-bad' (lencse leves formájában a rizzsel keverve) a mindennapi betevő. Érdekesség, hogy indiai eredetű ez a koncepció, de igazán Nepálban láttam kiteljesedni. Persze az indiai konyha nagyon gazdag, és régiónként változik: valószínűleg a legjobb és amilyennek mi ismerjük az leginkább az ottani déli (Kerala a leghíresebb) ízekhez áll a legközelebb. Ugyanakkor Rajastan dél-nyugati részén (Udaipur és környéke) szinte minden ételhez adagolnak egy kevés cukrot, úgy is becézik őket a szomszédok, hogy „édesszájúak”. Ugyanakkor a fűszerek túlhasználata az, ami az egyik, ha nem a legjellemzőbb. Nem egyszer merengtem el azon, hogy ugyan már, miért tesznek olyan töménytelen mennyiségű chilit (a zöldről tartják, hogy egészséges megenni, a pirosat mindig félretúrják a tányér szélére) az ételbe, mindenesetre én mindig megettem a napi chili adagomat. Így utólag visszanézve, milyen jól is tettem. A chili természetes gyomor és vérfertőtlenítő, nem is kaptam el semmilyen komolyabb nyavalyát majd' három hónap alatt. Ezt továbbgondolva állítom: az egy tévhit, hogy a sok erős ártalmas az egészségre, ellenkezőleg! A bizonyíték: százmilliók élnek így évezredek óta és ismeretlen számukra a sok, nyugaton gyakori gyomorbetegség...

Még annyit hozzáfűznék Indiához, hogy a főzést, sütést a fűszerek adagolásával kezdik, nem a vége felé kerülnek bele az ételbe, a só viszont mindig a legutolsó - tehát pont fordítva, mint odahaza.

Nepálban, ahogy talán egyszer már említettem, rizs reggel, rizs délben, rizs este. Ehhez jön az úgynevezett 'tharkali', ami az éppen rendelkezésre álló zöldségekből egy főzelékféle. Kedvencem, mely a tökéletes kiegészítője volt az egyébként igen egyhangú étkezéseknek, a „pickeled mango”, azaz savanyú, valami ecetfélével és citrommal eltett mangó, és ez egyébként szintén Indiából jön. Érdekes, hogy a savanyú íz sokkal kevésbé jelentős (sokak életében nem is létezik), mint nálunk, az alapvető ízpárosítás a sós-csípős. Tibeti kitérőm meghatározó kulináris élménye az ottani fő háziállat, a jak volt. A jakvajjal készült zsíros és jótékony tea éppúgy jellegzetes, ahogy a jakhúsból készült „steak” pompázatos íze - csak úgy omlott a számban a finom húsa. Olyannyira a jakra épül(t) minden a "világ tetején", hogy még a templomokban a számtalan gyertya és mécses is jakvajból van.

Kína az már teljesen más tészta. Egy kicsit a szó szoros értelmében is, merthogy - a rizs mellett -  a tészta a másik fő hozzávaló/alapanyag. Minden levesnek, ami nagy örömömre ismét felbukkant (Indiában szinte nem is létezik, Tibettől kezdve találkoztam vele újra, a tibeti verziót „thukpa”-nak hívják), a tészta a fő ingrediense. A fehér tészta (talán rizsből készül) abban különbözik a mi tésztánktól vagy az olasz pastától, hogy alig egy perc alatt megfő, és sokkal kevesebb tojás van benne, már ha van benne.

Kantoni kitérőm egyértelműen telitalálat volt a konyha terén, mert elképesztően jó dolgokat ettem. A paradicsomos tofutól kezdve, a édes-sós disznóbordán keresztül, a zseniális currys tengeri ételekig (ezek már recept ajánlások, inkább mondjuk azt, hogy ötletek). Egyszer például egy helyi háziasszony vendégeként az amúgy ránézésre szokásos halászlében „passion fruit” szeleteket véltem felfedezni, zseniális párosításnak tartom. Ugyanitt a fahéj adta meg a pikantériáját az amúgy is ízletes disznóhúslevesnek (tessék bátran belecsempészni a következő főzés alkalmával).

Térjünk ki egy kicsit arra is, hogy mi az, ami nincsen errefelé. A sajt szerelmesei bizony erős depresszióba esnének, merthogy az itt tulajdonképpen ismeretlen, ahogy általában véve a tejtermékek is majdnem teljesen visszaszorulnak. A magyar és kontinentális konyhában oly meghatározó hagyma nem létezik (ill. a vörösnek a kis változata időnként) eltűnik, és inkább a zöld-, vagyis újhagyma használata a jellemző, bár sokkal kevésbé fontos. Helyette a zöld zöldségfélék, különösen a káposzta- és salátafélék, plusz a petrezselyem szinte minden étkezésnél jelen van, főzött és nyers formában is. Ja, és majdnem elfelejtettem! Nincsen krumpli!

Még annyit Kínáról, hogy a csontos húsok  főzve sokszor kutyának valók (a nagyon rövid főzési idő miatt is), míg sütve pompás ízeket varázsolnak a szánkba.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Amikor két nap alatt lenyomsz majd' 70 km-t, és abban az illúzióban ringatod magad, hogy az utad során körülbelül hetedszer, biztos menedék vár, majd elérve a célt megtudod, hogy szó sincs ilyesmiről, na, az nagyon oda tud vágni. Illetve oda tudna, ha nem lenne a hátam mögött a sok ezer km és a számtalan pozitív csalódás, úgyhogy majd valahogy lesz itt is. Ja, hogy nem mondtam? Megérkeztem Hanoiba, Vietnam fővárosába.

Talán három napja délelőtt lehetett, hogy az út túloldalán egy nagyobb csoportosulásra lettem figyelmes, gondoltam egyet, és átlavíroztam a szüntelenül dudáló és száguldó autók és motorok között, hogy megnézzem mi az. Első ránézésre nem annak tűnt, mint ami valójában. A legtöbb emberen a „Karate kid”-ből ismert fehér fejpánt volt, és kellemesen diskuráltak. Csak ahogy közelebb értem, és átnéztem a viszonylag nagyobb csoport felett, pillantottam meg egy idősebb férfi fényképét egy keretben, mellette gyertyák és füstölök égtek. Hát egy temetési szertartás volt: mindjárt más szemmel néztem a körülöttem álldogálókra. Amikor elővettem egyet a saját füstölőim közül, meggyújtottam és elhelyeztem a többi mellé, mögülem helyeslő morajt hallottam.

Egész más. Nagyon sűrűn futok bele patkányokba, méretük időnként eléri egy kisebb macskáét, bár ezen nem csodálkozom. A párás, szubtropikus klíma, de legfőképpen az undorító és bűzlő szeméthegyek, -telepek, -feldolgozó üzemek, melyek időnként több száz méter hosszan húzódnak az út mentén, tökéletes körülményeket teremtenek az amúgy teljesen ártatlan kis teremtményeknek, akiket rendszeresen megugrasztok, amikor az út mellé lehúzódok könnyíteni magamon.

Végül egy apróság a szó szoros és átvitt értelmében. Immáron betéve fújom, hogy mit várhatok az olcsó kis hotelekben, ahova jobbára betérek késő délutánonként ledobni mocskos ruhámat és egy felüdítő zuhanyt venni. A törülközők mérete átlagban olyan 18x18 és 25x25 cm között mozog, így mire megtörlöm bal hónaljamat, a vállamat már csak újravizezem vele. Valószínűleg ez is, vagy a 4 és fél perc után véget érő meleg víz is a takarékoskodás jegyében központilag szabályozott. Egyébként egyet is értek vele.

Szóval elértem Hanoit, bár az első benyomásaim roppant vegyesek, ha őszinte vagyok, inkább negatívak. Amikor egy nagy hidat elértem, egy közlekedési rendőr rám szólt, odajött hozzám, majd elkezdett bökdösni, pedig csak afelől érdeklődtem, mi akkor a megoldás, hogy átjussak a túlpartra. Így hátat fordítottam neki, koppantottam egy nagyot botommal, majd továbbálltam.

A kisebb híd (legalább egy jó km hosszú), amit északra találtam a nagytól, újabb érdekes perceket tartogatott számomra, többen kekeckedtek, poénkodtak, ahogy elhaladtam mellettük, vagy ők mellettem motoron, de én csak fásultan lépkedtem a túlpart felé. Végre elértem a város szívét, ahol - ahogy lenni szokott - ismét csak felfedeztem a fehér ember „lába nyomát”, annak összes, számomra kártékony és hasznos jelével együtt.

Meglátjuk, mit hoz az újabb nagyváros. Mit mondjak? Illúzióim most már tényleg nincsenek...

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Érdemes volt lekalandoznom Hai Phong-ig, ha másért nem, akkor a jó társaságért, akikre rábukkantam, ezúttal is a Couchsurfing révén. Alighogy beértem a város szívébe, első dolgom volt, hogy eljussak egy internetkávézóba. Szerencsém volt, azonnal válaszolt az a német pár, akik egyúttal meg is invitáltak egy sör erejéig az otthonukba, mert Ernienek épp születésnapja volt. Itt a helyiek és külföldiek jóféle keveredésére akadtam. Olyannyira élveztük a beszélgetést, hogy hajnal lett, mire az utolsó vendégek távoztak, nekem pedig még egy ágy is jutott, no nem kellett ezúttal sem ringatni.

A másnap komótosra sikeredett, de annál jobban esett a délelőtti kávé fölött filozofálni, az útiélményeket megosztani, filmekről beszélgetni. Délután a javaslatomra elsétáltunk a közelben lévő híres Vörös templomba, amit a vietnami háborúban lebombáztak az amerikaiak, de azóta egy az egyben újjáépítették. A templom főhajója olyan érzést keltett az emberben, mintha egy nagyobb ház nappalijában lenne, asztalok székekkel, teáskészlettel rajtuk, egyszóval semmiképpen sem templomi hangulat volt. De egyszerre valahogy mégis. A galériára addig nem is mehettünk fel, amíg a szertartás tartott, később értettem meg miért. Éppúgy, ahogy korábban már Cẩm Phả-ban láttam:, amikor a közös imának vége lett, százasával jöttek le a kétoldali lépcsőkön, de csak és kizárólag nők. Ha férfi vagy, csak szerzetesként vehetsz részt rajta. És mindenki a tradicionális barna köpenybe volt öltözve.

Az este csendben és nyugodtan telt, én kicsit dolgoztam. Másnap korán keltem, és csak a gyaloglásnak, gondolataimnak szenteltem a napot, leszámítva azt a jó másfél órát, amikor megálltam új szenvedélyemnek, a kínai sakknak hódolni.
Majdnem 80 km-re közelítettem meg Hanoit, amit két napon belül remélek elérni.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Reggel összepakoltam, és elindultam, gondoltam egyszerű feladat vár rám, gyalogolok néhány kilométert a kikötőig, ill. a kompig. Merthogy még pár nappal korábban arra az elhatározásra jutottam, hogy hajóval jutok el Hai Phong-ig, a híres nagy északi kikötővárosig. El is jutottam,de milyen kalandok árán!

Nem sokkal ezelőtt hallottam a város történetét, és ha nem tévedek az első lesz életemben, melyet a hagyomány szerint egy nő alapított (bocsánat talán a második, ha Hatsepsut romvárosát is ideszámolom), egy híres amazon és szabadságharcos, Le Chan, olyan kétezer évvel ezelőtt. Aztán ez a negyedik legnagyobb város Vietnamban, nem beszélve az újkori történelméről. De talán a legfőbb indok az volt, hogy így megspórolok vagy háromnapi gyaloglást, mert bizony az idő fogy az egyhónapos vízumból.
Ám ilyen csúnyán nem nagyon szoktam összezavarodni, ahogy ma reggel. Az eredeti információm szerint továbbindultam nyugatnak, hogy alig másfél kilométer után visszafordítsanak a másik irányba. Aztán vagy egy jó órás további bolyongás és hasztalan kérdezősködés után abban a kikötőben találtam magam, ahonnan tegnap az öböl túrára indultam.
Innen nem indul hajó, legalábbis nem Hai Phong-ba, vagy csak borsos árért - tudtam meg. Végül találtam egy figurát, aki azt az opciót ajánlotta fel, hogy egy csónakkal jussak el a másik kompkikötőig. Kemény alkudozás után, bepattantam a kis motoros csónakba és már szeltük is a habokat, hogy alig félóra múlva kitegyenek egy jó pár kilométerrel arrébb. Megnyugodtam, hogy elérem a fél tizenkettes kompot, minden a terv szerint halad. Befizettem a gyanúsan olcsó jegyet, a komp meg is jött, és időben el is indult, csak akkor kezdett el bűzleni a dolog, amikor a szigetvilág közepén egy másik kompkikötőt pillantottam meg, de még ekkor is azt gondoltam, hogy útközi állomás. Ám hamar rá kellett jönnöm, hogy bizony nem, itt a vége a dolognak. Partra huppantam, elmondtam egy cifra mondatot, majd meggyorsítottam a lépteimet, magam mögött hagyva az utolsó embert és házat is. Gyönyörű, meseszép vidéken keresztül gyalogolhattam vagy egy órát, már rég elszállt minden bosszúm, amikor egy rozsdás-kopottas táblára lettem figyelmes, valami barlangfélét jelzett. Az elhagyatott ösvényre lekanyarodtam, és már szedtem is kettesével a lépcsőket, arrébb tolva az utamba kerülő növényeket. Egy ráccsal elzárt barlangbejáratnál álltam, de ez nem tántorított el attól, hogy átpréseljem magam a rács és a szikla közötti résen, miután feltettem fejemre barlangász-szerű lámpámat. No, hát ha csodálatos volt tegnap a nagy barlang, akkor ez csudálatos. A levegő sokkal nehezebb, párásabb volt, a lábam előtt elsiklott egy lilás gőte, denevérek suhogtak el a fejem felett, és a szemközti fal csillogott, mint egy ékszerbolt. Egyszóval érintetlen, az ember által még nem fertőzött helyre keveredtem.

Ahogy kijöttem a barlangból, a helyi pásztorkutyákat kellett leráznom magamról, ami persze azt is jelentette, hogy egy falu közelébe keveredtem. No, itt a régi Vietnam arca rémlett fel, ahogy a főutcán végigsétáltam, és végül engedtem a helyi fogadós invitálásának egy disznóleves erejéig. Itt realizálódott bennem, hogy valami szigeten rakott ki a komp, a túloldala jó pár kilométerre, szerintük negyvenre van. Nem kellett kétszer végiggondolnom a dolgot, maradhatok és sétálhatok, amit bizonyára nagyon élveznék, de akkor sok időt vesztek, úgyhogy egy újabb alku végén a kocsmáros mögé felpattantam a motorra, és már „vágtattunk” is a sziget túloldal felé. Így utólag jegyzem meg, tényleg volt vagy jó negyven km.
A délutáni menetrend szerinti gyorshajóra jegyet váltottam, hogy helyiek és külföldiek társaságában tényleg hajón érjem el Hai Phong kikötőjének keleti csücskét.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!