Simon Dávid a Föld körül

Utolsó írásom Vietnamból - legalábbis egy darabig. Két nap alatt lezavartam 82 km-t, így elértem az utolsó várost, Dien Bien Phu-t, ami azon kívül, hogy egy gyorsan fejlődő nagy település Laosz felé (és lakosságának nagy része laoszi, nem vietnami, akik a jobb megélhetés reményében költöztek ide), mi másról lenne nevezetes, mint a franciák, majd az amerikaiak elleni háborúban betöltött szerepéről. Az egyik elnevezés szerint ez volt Vietnam "kenyérkosara", ami az ellenálló csapatoknak a túlélést jelentő rizst szolgáltatta. Szóval innen már csak egynapi járás a határ, ami után egy újabb ország és újabb kihívások jönnek.

De boldogan várom őket. Ha valamiért nehéznek tűnik Laosz, akkor az a logisztikai háttér. Vietnam bár viszonylag nagy (olyan 3-4-szerese lehet Magyarországnak), nagyon sűrűn lakott, lakossága mára talán nagyobb, mint Németországé. Ebből fakadóan mindig mindenhol találtam embereket, ami sokat segített. Laosz ehhez képest nagyon gyéren lakott, bár előre nem akarok semmit sem mondani. Ha ehhez hozzáteszem, hogy mire ezeket a sorokat olvassátok, én már valószínűleg valahol a dzsungelben járok, és életem első igazi őserdő-kalandja elé nézek, az még izgalmasabbá teszi a közeljövőt. Ez persze még nem biztos, azt mondtam magamnak, hogy a szerencsepénzem fogja eldönteni a kérdést, hogy az utolsó településről balra az őserdőnek, vagy jobbra - úgy 200 km-t kerülve - az egyetlen utat követve indulok.

De hadd nézzek vissza egy pár gondolat erejéig erre a számomra oly kedves országra. Nagy tanulság volt, különösen a külföldiekkel, igazi turistákkal eltöltött beszélgetéseim után, hogy nekem miért volt más, mint nekik. A legtöbb ember, legyen az „backpacker”, biciklista, üzletember inkább panaszkodott a helyiekre, mint dicsérte őket. Miért van ez? Mert nem voltak hajlandóak a helyiek szemével nézni a világot, és így nem lehet azonosulni, netalán megérteni őket. Engem nem zavart, hogy túrják az orrukat (az elején le kellett győznöm az ellenérzéseimet, de a vége felé már tudtam, nekik nem volt, aki elmondja, hogy ez nem szép dolog). Nem zavart, ha egy hotelben nem volt meleg víz vagy tiszta ágynemű, nem volt baj, ha az étel hideg volt vagy bogár volt benne (hálát adtam inkább, hogy volt mit ennem), és nem jelentett problémát, ha úgy éreztem, hogy nem volt valaki barátságos (ilyen alig akadt), tovább mentem, és a következő háznál már biztos, hogy mosolyogtak.

Viszont imádtam, ahogy a lányok félénken rám köszöntek, a gyerekek hangosan hellóztak, vagy az öregek karon ülőt tartva integettek és szinte mindig mosolyogtak. Azt is megszoktam a végére, hogy egyesek nevetnek - megint emlékeztetnem kellett magam, hogy nem rajtam, hanem velem nevetnek. Nem tudok elég hálás lenni a sok asztali invitációért, az ingyen ágyakért, padlókért (nem sátorban kellett dideregnem az esőben) vagy a sakkpartikért, ahol megtanultam, hogy azért, mert valakinek koszos a körme és iskolázatlan, attól még lehet nagyon okos, csak neki nem jutott az, ami nekünk. Az, hogy meseszép egy ország, az egy adottság, nekem a legfontosabb, hogy milyenek az emberek, ez teszi azzá, ami!

Egyszóval itthon voltam, jól éreztem magam, és sokat tanultam. Köszönöm Vietnam!

Szürke reggel, kényelmes ágy, készséges személyzet, finom ételek és ingyen internet. Ez mind-mind amellett szólt, hogy maradjak még egy napot, de valahogy csak rászántam magam az indulásra, összepakoltam a felszerelésemet, miközben legalább egy biztató jelet vártam valahonnan, de nem jött. Mégsem kellett sokáig várnom rá, elég volt a recepcióig megtennem a két emeletet lefelé. A fizetéskor kiderült, hogy első éjszakámat kifizették barátaim, így csak a külön töltött két napot számolták fel.

Az úton leginkább azzal voltam elfoglalva, hogy a fogamat összeszorítva a kilométereket számolgassam, mert bokámba és lábfejembe ugyanúgy visszatért a fájdalom, mintha nem pihentettem volna két napot. A célváros előtt olyan 6 km-rel egy nagyobb község következett, ahol, amint megtudtam, hogy van egy kis vendégház, nem voltam hajlandó aznap már továbbmenni, és ott töltöttem az éjszakát. Este kínai sakkban kenték el a számat nem is tudom hányszor egymás után a helyi motorszerelők, de nem bántam, szeretek nagyon játszani. Amikor az ágyamhoz tartottam, a folyosó első szobája nyitva volt, ahol egy nő - elég volt ránéznem - szenvedett nagyon. Magam se tudom miért, de bementem, megkérdeztem, mi a baja. Fájt a feje, épp amikor leültem az ágya mellé, hogy megmasszírozzam, a lábam közé hányt. Erőt vettem magamon, és hosszasan próbáltam zsibbasztani feji idegvégződéseit, még a korábban szerzett csoda balzsamomból is kentem rá, sőt, adtam neki egyet a még Kínában vett fájdalomcsillapítóim közül. Hogy mennyit használt a dolog, nem tudom, csak azt, hogy reggel, amikor fizetni akartam, nem fogadtak el pénzt. Utólag visszagondolva talán épp a tulajdonos felesége lehetett a nő.

Alig indultam neki a reggeli utáni első szakasznak, amikor egy szőke, nagy darab szakállas férfi, egy igazi „backpacker” lépett mellém. Vitalij és társa, Gyima - merthogy ketten voltak - üdítő élmény és élvezetes társaságnak bizonyultak a következő együtt töltött másfél órában. Egy órácska együttgyaloglás után megálltunk egy kis boltnál, ott leültünk, hogy kicseréljük elérhetőségeinket és tapasztalatainkat. Itt ittunk egy-két kis kupica eredeti vodkát, lőttünk pár közös képet, majd elbúcsúztunk, mert én gyalog folytattam, ők pedig stoppal mentek tovább, estig el kellett érniük a határhoz közeli várost.

Későn kezdtem a napot, lazára vettem az első felét, de ahogy az ilyenkor lenni szokott, délutánra elkezdtem szaporázni lépteimet. Így lett, hogy az utolsó falu is mögöttem maradt, én meg egyre csak másztam magasabbra, fel megint a hegyekbe. A táj kissé morconára váltott, nem volt már messze a szürkület, és azon törtem a fejem, hogy akkor ma sátorban alszom, csak egy valami nem stimmelt. Nem volt vizem. Márpedig anélkül nem lehet sátorozni sem. És csak nem láttam hegyi patakot, vízesést, semmi olyan helyet, ahol használható vízre lelnek. Így csak mentem egyre feljebb, vagyis inkább sántikáltam, míg végre egy kis kunyhóra lettem figyelmes az egyik útkanyarulattól nem messze. Itt a nem éppen barátságos asszonyság ugyan vízzel feltöltötte a kulacsom (azt is csak félig), de arra a kérdésemre, hogy a ház előtti füves részen felverhetem-e a sátram, határozottan nemet mondott.

Már tényleg alkonyodott, így gyorsan kellett egy helyet találnom, ahol felverhetem Menedéket. Alig egy bő fél km-nyire kis csapásra lettem figyelmes, ami egy ócska kis kunyhóhoz vezetett. Addig köszöngettem, amíg egy idősebb férfi elő nem bújt, majd megkérdezvén, hogy a letáborozhatok-e ott éjszakára, úgy vettem ki a szavaiból, hogy igennel felel. Épphogy nekikezdtem volna a begyakorlott mozdulataimnak, amikor az öreg odajött hozzám, és mutatta, hogy menjek vele. Először azt hittem, hogy a kunyhóhoz közelebb fogja megengedni, hogy tábort üssek. De nem, a házba invitált.

A ház kifejezés erős túlzás, cölöpökön álló bambuszkunyhó volt inkább. Belépve a tenyérnyi teraszról, az első félelmem az volt, hogy a vékony és erősen hézagos bambusz lécecskék beszakadnak alattam, nem bírják ki a súlyomat. A benti félhomályban a felesége a helyiség túlsó felében lévő ágyról viszonozta köszönésem. A szobányi helyiség nem lehetett nagyobb 15 nm-nél, és egyszerre szolgált nappaliként, hálóként, konyhaként és éléskamraként, amint azt az egyik sarokban szunnyadó kis tűzből vettem ki. Emellé telepedtünk le, ahol elmagyaráztam, hogy mi járatban vagyok, és bizony hiányos nyelvtudásom sokat segített, hogy elnyerjem szimpátiájukat. Közben kinn sötétbe borult a világ, áram nem lévén, a parázs vöröse és egy kis olajmécses szolgáltatta az összes fényt. Még egy darabon elhümmögtünk a tűzhely felett, majd a fogalmam sincs honnan kerített plusz nyoszolyára, mely egy bambuszgyékényből, egy vastagabb matracféléből (na nem műanyagból!) és valami dunnaszerűségből állt, odafeküdtem átmeneti nagyszüleim lábaihoz. Bizony szükség is volt a vastag takaróra: a féltenyérnyi réseken támadott a hideg hegyi fuvallat. Alattunk, a cölöpök között tyúkok, kecskék és kutyák szöszöltek, vagy a bivalyok löktek akkorát a cölöpökön, hogy azt hittem, mindjárt köztük kötök ki. Korom, állati alom és friss hegyi levegő keveréke az utolsó emlékem erről a csodálatos napról.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

A Son La-ban eltöltött két napot leginkább arra próbáltam használni, hogy egy kis pihenőt adjak kizsigerelt testemnek. Megérkezésünk estéjén egy szobán osztozkodtam a vietnami-kínai sofőrpárosommal, akik másnap reggel továbbálltak. Egy másik, gyönyörű szobába raktak át, volt internet géppel együtt a hotelben, így kora délutánig ki se mozdultam. Csak korgó gyomrom figyelmeztetett, hogy ideje lenne felállni a képernyő elől, ahol - sajnos - megint egyre több időt töltök, hogy vállalt kötelezettségeimnek eleget tegyek.

Ahogy lebaktattam a főutcára, egy kis utcai sütödénél álltam meg a sültrizs hívogatóan finom illata csábításának engedve. Itt egy szimpatikus arcú férfi telepedett az asztalomhoz, aki Laoszból érkezett (és a környéken dolgozik), és mint ilyen, az első ember az életemben. Az ebéd után meghívott egy kávéra, amit a városkát körülölelő dombok-hegyek egyikének oldalában szürcsölgettünk, miközben életem első laoszi nyelvleckéjét vettem félig angolul, félig vietnamiul. Még az este az egyébként meglepően nagy forgalmat lebonyolító szállodám egyik termében valami helyi táncdalfesztiválra tévedtem be, ahol kitörő taps fogadott, amikor felmentem a színpadra két mondatot mondani az amúgy is jókedvű helyieknek.

Másnap épp a rajzolásba feledkeztem bele, amikor fölém hajolt egy pár középiskolás lány, akik valahogy kiszúrtak az amúgy sokáig keresett meglehetősen félreeső helyemen. Épp a rajzom vége felé jártam, így megvárták, hogy befejezzem, és felajánlották, hogy végigkalauzolnak a város hírességeként számontartott börtönön. Annyit hallottam róla előzetesben, hogy a franciák építtették a helyiekkel, hogy aztán oda zárják be sokukat. A 20. század első felében politikai foglyok börtöneként szolgált, amit valamikor az 50-es években lebombáztak, mert a helyi ellenállás egyik kiképző bástyája lett. Embertelen körülmények, olyan kis méretű cellák, ahol a rab se fekve, se állva nem tudta kinyújtani magát, és egyáltalán a legszörnyűbb dolgok színhelye lett ez a ma is komor épületegyüttes. Pár éve - a túlélők és helyiek elmondása alapján - építették egy részét újjá, hogy demonstrálják, milyen élete lehetett az ide bezárt értelmiségi vagy hős hazafi nemzedék jeles képviselőinek. Az emlékmúzeumból pár perc után kifordultam, nem bírtam tovább látni, hogy az európai hódítók milyen módszerekkel éltek az elnyomott népekkel szemben. Nem büszke európaiként jöttem ki a kapun.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Amikor még a térkép felett töprengtem a fővárosban, melyik útvonalon eredjek Luang Prabangnak, úgy döntöttem, hogy a kockázatosabb kis utak mentén haladok egy jó darabon, és csak utána fordulok rá a forgalmasabb főútra. Döntésem így visszatekintve több, mint jónak bizonyult. Láttam az igazi, romlatlan Vietnamot, mely után megint át kellett értékelnem kissé elhamarkodottan hozott ítéleteimet. Még az indulás reggelén Hanoiban gyorsan felírtam egy tenyérnyi cetlire a nagyobb falvak, kisebb városok nevét a kinézett útvonal mentén, melyet százszor és százszor elővettem az elmúlt bő egy hét során. Szeretem a váratlan kihívásokat, így nem szoktam a részleteket előre megtervezni, és azt is megtanultam, hogy az útnak van egy felülírhatatlan ritmusa, ringása, mint a tengernek, csak rá kell bíznom magam, és visz előre. No, azért néha evezni is kell. Olyankor kemény, de ez meg olyan, hogy ha nem evezel, akkor sosem érsz ki a partra, úgyhogy inkább evezel.

Így volt ez az elmúlt pár napban is. Utam meseszép vadregényes vidékeken vezetett keresztül, ami mindig élvezetesebbé teszi a dolgot, nem beszélve arról, hogy ilyen helyeken mindig úgy érzem, hogy életem legjobb döntése volt nekivágni az egésznek. Persze a hegyes vidéknek is megvan a maga hátulütője. Aki sokat kirándult, tudja, hogy nem a hegyre fel, hanem a lefelé a kegyetlen. Felfelé a tüdő és a sziv dolgozik igazán, lefelé azok pihennek, viszont a lábak vannak igazán igénybe véve. Olyan 20-30 km-nyi szintkülönbséget tehettem meg mióta elhagytam Hanoit, és ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy olyannyira kivagyok.

Viszont végre sorstársakra is leltem olyan értelemben, hogy végre olyan emberekkel is találkoztam, akiknek nincs mobiltelefonjuk és órájuk. Őszinte döbbenet ül az arcukon, mikor ártatlan szemeikkel végigpásztáznak: „Ennek mi baja, hogy nem ül fel legalább egy biciklire?!” Az se semmi érzés, amikor elhaladok egy falu általános iskolája előtt, és az udvaron játszó gyerekhad utánam rohan, de amint előveszem a fényképezőm, spriccelnek takarásba, mint a nyulak. Vagy a lányok, akik csoportban bringáznak felém (megbeszélik, hogy jelre köszönnek oda egyszerre, mert egyedül nem mernek), és amikor elmosolyodom, akkor sikongatva gyorsítanak el mellettem. Többször invitáltak asztalukhoz (ne asztalt tessék elképzelni, hanem inkább egy kendőt a földre leterítve, amit körbeülnek) különböző családok, parasztasszonyok, még egy halotti megemlékezésre is betoppantam, addig kurjongattak nekem.

Tegnapelőtt este óta viszont egy dolog miatt főtt a fejem: elfogyott a pénzem, a hegyek között meg nincsen minden kanyar után ATM. Így esett, hogy az út ismét csak olyan megoldást tálalt elém, amit nem tudtam visszautasítani. Napnyugtakor, épp karnyújtásnyira a napi céltól megállt egy kis platós teherautó, és bevárt az út szélén. Belső megérzésemre hallgatva ezúttal nem hajtottam el a szokásos szöveggel, hogy menjen csak tovább, mert én gyalogolok, hanem elfogadtam a fuvart a hátralévő 2-3 km-re. A csöppnyi városkába beérvén kisült, hogy nincs se bank (legalábbis ahol pénzt tudnék felvenni), se hotel, legalábbis nem láttuk a koszos szélvédőn keresztül a feliratot. Így a két fiatal srác (egy vietnami és egy kínai), akik felvettek, felajánlották, hogy menjek velük Son La-ig, ami a az egyetlen igazi város Dien Bien Phu, utolsó nagy állomásom előtt Vietnamban. Nem haboztam sokáig, igent mondtam az ingyen fuvarra. Így vagy jó két és fél órát zötyögve, és legalább 3, de inkább 4 napi gyaloglást megspórolva, jóval a tervezett idő előtt értem el Son La-t.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Amikor fölkeltem, sajgott mindenem, és bár viszonylag korán indultam (a reggeli friss levegővel a legjobb menni), az első 5 km-en kétszer is megálltam. Előbb reggelizni – a szokásos „pho bo”-t, tésztalevest marhahússal és zöldhagymával, amit citrommal, chilivel, fokhagymával és borssal szoktam dúsítani –, majd kora délelőtt a nagy zöld közepén egy kis kunyhónál, ahol aznap az első házassági ajánlatot kaptam. Egy helyi gazda körbevezetett a szokásos banán- és bambuszfák szegélyezte talpalatnyi rizsföldjén, amit akár háztűznézésnek is vehettem. Azt hiszem, akkor győztem meg az öreget végképp, hogy megfelelő parti vagyok, amikor kétszer egymás után is megvertem a még Hanoiban szerzett kínaisakk-készletemmel, miközben persze nem maradhatott el az elengedhetetlen borozgatás sem. Ebédre marasztaltak, majd még tovább is, de „társaim” (a felszerelésem, élén Villámmal, a mindig útra éhes vándorbottal) már toporogtak, hogy induljunk.

A nap is kisütött, mutogatva erejét, hogy bizony még vissza fogom sírni az esőt, és egy hosszabb menet után egy olyan kisvárosba értem, ahol mindenki mosolygott, és bár szívem szerint maradtam volna éjszakára, az út ismét szólított. Még a városka szélén belefutottam egy olyasvalamibe. melyet már százszor hallottam, de még sohasem láttam. Egy kakasviadalba. Arra lettem figyelmes, hogy férfiak egy pár méter átmérőjű földdarabot guggoltak körbe az út szélén. A kör közepén két szerencsétlen madár begytől felfelé már teljesen lekopaszította egymást, rondábban néztek ki, mint egy pulyka. Amikor a kör szélére terelték egymást a nagy csipkedésben, a legközelebbi ember mindig visszaterelte/-tolta őket középre, ahol folytatták a szemmel láthatóan csak végkimerülésben véget érő harcot. Én egy jó fél órát bambultam, hol a madárkát, hol a félkedvűen guggoló-pöfékelő közönséget. Közben két dolgon merengtem: mi az, ami a kakasokat újra és újra egymás ellen hajtja, és mi az, ami az egyre csak gyűlő emberek érdeklődését inkább fokozza, mint lankasztja. Kérdéseimre a választ nem vártam meg, újra nekiindultam.

Késő délután úgy hagytam magam mögött a – mint később megtudtam egyetlen – hotelt, hogy majd csak elérem valahogy a következőt, de ezúttal számításom csalt, ám a sors megint kegyes volt hozzám. Amikor elkezdtem afelől kérdezősködni, hogy merrefelé verhetném fel a sátramat (miután megtudtam, hogy a következő hotel túl messze esik), az egyik szebb ház portáján egy mosolygó család felajánlotta, hogy felverhetem Menedéket, a sátramat a ház kertjében. Már akkor szemet szúrt a sokaság között egy mosolygós olyan 18 éves forma leányzó. No, alig telt el 10 perc, és a falu apraja-nagyja ott sereglett körülöttem. A sátrat mintegy bemutatóként alig pár perc alatt feldobtam, úgy kellett kivennem az emberek kezéből a különböző részeket, mert mindenki részese akart lenni a falu nyugodt életet szemmel láthatóan felbolygató eseménynek. A rendőrprefektustól, aki tüzetesen végigvizsgált minden egyes pecsétet az útlevelemben, a faluorvoson át a jegyzőig, mindenki, aki számított, látni akarta az idegent, aki gyalog érkezett! Újabb nem várt fordulat következett. Talán a szomszéd ténsasszony, talán valamelyik rokon egyszer csak megfogta a kezem, majd megfogta a kislány kezét, akit még korábban kiszúrtam, és valahogy mindig ott volt körülöttem, majd egymásra tette, amit helyeslő moraj, majd üdvrivalgás követett a majd száz fős tömegből. A dolog pikantériája az volt, hogy mögöttünk állt – ahogy én azt korábban kivettem – a lányka udvarlója. Hát ha több életem volna, bizony nem tétovázom, és azonnal igent mondok, de hát csak egy van. Így csak a gondolattal játszottam el, amikor már persze a házban – mert hogy is hagyhattak volna, hogy kint aludjak a kertben – jóval éjfél után nyugovóra tértem. Ez volt a története a napnak, amikor kétszer is majdnem házasember lettem.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!