Amikor még a térkép felett töprengtem a fővárosban, melyik útvonalon eredjek Luang Prabangnak, úgy döntöttem, hogy a kockázatosabb kis utak mentén haladok egy jó darabon, és csak utána fordulok rá a forgalmasabb főútra. Döntésem így visszatekintve több, mint jónak bizonyult. Láttam az igazi, romlatlan Vietnamot, mely után megint át kellett értékelnem kissé elhamarkodottan hozott ítéleteimet. Még az indulás reggelén Hanoiban gyorsan felírtam egy tenyérnyi cetlire a nagyobb falvak, kisebb városok nevét a kinézett útvonal mentén, melyet százszor és százszor elővettem az elmúlt bő egy hét során. Szeretem a váratlan kihívásokat, így nem szoktam a részleteket előre megtervezni, és azt is megtanultam, hogy az útnak van egy felülírhatatlan ritmusa, ringása, mint a tengernek, csak rá kell bíznom magam, és visz előre. No, azért néha evezni is kell. Olyankor kemény, de ez meg olyan, hogy ha nem evezel, akkor sosem érsz ki a partra, úgyhogy inkább evezel.

Így volt ez az elmúlt pár napban is. Utam meseszép vadregényes vidékeken vezetett keresztül, ami mindig élvezetesebbé teszi a dolgot, nem beszélve arról, hogy ilyen helyeken mindig úgy érzem, hogy életem legjobb döntése volt nekivágni az egésznek. Persze a hegyes vidéknek is megvan a maga hátulütője. Aki sokat kirándult, tudja, hogy nem a hegyre fel, hanem a lefelé a kegyetlen. Felfelé a tüdő és a sziv dolgozik igazán, lefelé azok pihennek, viszont a lábak vannak igazán igénybe véve. Olyan 20-30 km-nyi szintkülönbséget tehettem meg mióta elhagytam Hanoit, és ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy olyannyira kivagyok.


Viszont végre sorstársakra is leltem olyan értelemben, hogy végre olyan emberekkel is találkoztam, akiknek nincs mobiltelefonjuk és órájuk. Őszinte döbbenet ül az arcukon, mikor ártatlan szemeikkel végigpásztáznak: „Ennek mi baja, hogy nem ül fel legalább egy biciklire?!” Az se semmi érzés, amikor elhaladok egy falu általános iskolája előtt, és az udvaron játszó gyerekhad utánam rohan, de amint előveszem a fényképezőm, spriccelnek takarásba, mint a nyulak. Vagy a lányok, akik csoportban bringáznak felém (megbeszélik, hogy jelre köszönnek oda egyszerre, mert egyedül nem mernek), és amikor elmosolyodom, akkor sikongatva gyorsítanak el mellettem. Többször invitáltak asztalukhoz (ne asztalt tessék elképzelni, hanem inkább egy kendőt a földre leterítve, amit körbeülnek) különböző családok, parasztasszonyok, még egy halotti megemlékezésre is betoppantam, addig kurjongattak nekem.


Tegnapelőtt este óta viszont egy dolog miatt főtt a fejem: elfogyott a pénzem, a hegyek között meg nincsen minden kanyar után ATM. Így esett, hogy az út ismét csak olyan megoldást tálalt elém, amit nem tudtam visszautasítani. Napnyugtakor, épp karnyújtásnyira a napi céltól megállt egy kis platós teherautó, és bevárt az út szélén. Belső megérzésemre hallgatva ezúttal nem hajtottam el a szokásos szöveggel, hogy menjen csak tovább, mert én gyalogolok, hanem elfogadtam a fuvart a hátralévő 2-3 km-re. A csöppnyi városkába beérvén kisült, hogy nincs se bank (legalábbis ahol pénzt tudnék felvenni), se hotel, legalábbis nem láttuk a koszos szélvédőn keresztül a feliratot. Így a két fiatal srác (egy vietnami és egy kínai), akik felvettek, felajánlották, hogy menjek velük Son La-ig, ami a az egyetlen igazi város Dien Bien Phu, utolsó nagy állomásom előtt Vietnamban. Nem haboztam sokáig, igent mondtam az ingyen fuvarra. Így vagy jó két és fél órát zötyögve, és legalább 3, de inkább 4 napi gyaloglást megspórolva, jóval a tervezett idő előtt értem el Son La-t.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!