Amikor két nap alatt lenyomsz majd' 70 km-t, és abban az illúzióban ringatod magad, hogy az utad során körülbelül hetedszer, biztos menedék vár, majd elérve a célt megtudod, hogy szó sincs ilyesmiről, na, az nagyon oda tud vágni. Illetve oda tudna, ha nem lenne a hátam mögött a sok ezer km és a számtalan pozitív csalódás, úgyhogy majd valahogy lesz itt is. Ja, hogy nem mondtam? Megérkeztem Hanoiba, Vietnam fővárosába.

Talán három napja délelőtt lehetett, hogy az út túloldalán egy nagyobb csoportosulásra lettem figyelmes, gondoltam egyet, és átlavíroztam a szüntelenül dudáló és száguldó autók és motorok között, hogy megnézzem mi az. Első ránézésre nem annak tűnt, mint ami valójában. A legtöbb emberen a „Karate kid”-ből ismert fehér fejpánt volt, és kellemesen diskuráltak. Csak ahogy közelebb értem, és átnéztem a viszonylag nagyobb csoport felett, pillantottam meg egy idősebb férfi fényképét egy keretben, mellette gyertyák és füstölök égtek. Hát egy temetési szertartás volt: mindjárt más szemmel néztem a körülöttem álldogálókra. Amikor elővettem egyet a saját füstölőim közül, meggyújtottam és elhelyeztem a többi mellé, mögülem helyeslő morajt hallottam.

Egész más. Nagyon sűrűn futok bele patkányokba, méretük időnként eléri egy kisebb macskáét, bár ezen nem csodálkozom. A párás, szubtropikus klíma, de legfőképpen az undorító és bűzlő szeméthegyek, -telepek, -feldolgozó üzemek, melyek időnként több száz méter hosszan húzódnak az út mentén, tökéletes körülményeket teremtenek az amúgy teljesen ártatlan kis teremtményeknek, akiket rendszeresen megugrasztok, amikor az út mellé lehúzódok könnyíteni magamon.

Végül egy apróság a szó szoros és átvitt értelmében. Immáron betéve fújom, hogy mit várhatok az olcsó kis hotelekben, ahova jobbára betérek késő délutánonként ledobni mocskos ruhámat és egy felüdítő zuhanyt venni. A törülközők mérete átlagban olyan 18x18 és 25x25 cm között mozog, így mire megtörlöm bal hónaljamat, a vállamat már csak újravizezem vele. Valószínűleg ez is, vagy a 4 és fél perc után véget érő meleg víz is a takarékoskodás jegyében központilag szabályozott. Egyébként egyet is értek vele.

Szóval elértem Hanoit, bár az első benyomásaim roppant vegyesek, ha őszinte vagyok, inkább negatívak. Amikor egy nagy hidat elértem, egy közlekedési rendőr rám szólt, odajött hozzám, majd elkezdett bökdösni, pedig csak afelől érdeklődtem, mi akkor a megoldás, hogy átjussak a túlpartra. Így hátat fordítottam neki, koppantottam egy nagyot botommal, majd továbbálltam.

A kisebb híd (legalább egy jó km hosszú), amit északra találtam a nagytól, újabb érdekes perceket tartogatott számomra, többen kekeckedtek, poénkodtak, ahogy elhaladtam mellettük, vagy ők mellettem motoron, de én csak fásultan lépkedtem a túlpart felé. Végre elértem a város szívét, ahol - ahogy lenni szokott - ismét csak felfedeztem a fehér ember „lába nyomát”, annak összes, számomra kártékony és hasznos jelével együtt.

Meglátjuk, mit hoz az újabb nagyváros. Mit mondjak? Illúzióim most már tényleg nincsenek...

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!