Simon Dávid a Föld körül

„...az esős évszakban majdnem többet nézem az eget, mint a tájat. És így sem lehetek eléggé elővigyázatos. Úgyis elkap, és akkor iszkolok-lapítok az első fedett rész alá, amit találok, illetve mégsem. Amióta tőlem alig ötven méterre csapott be egy villám – majd megállt a szívem, úgy betojtam -, a fákat és magasabb pontokat kerülöm. Inkább a víz és vihar, mint 10000 volt” – naplóbejegyzés.

Minden nehézsége ellenére már az első nap is - ráadásul az 500., amióta szüleim integető sziluettje összetöpörödött - igazi tisztulás volt. Talán 5 liter vizet izzadhattam ki, és ennek majd dupláját vittem be. Az indulás halogatásáért aztán persze fizetnem kellett: bal lábfejemben begyulladtak az inak, és visszatért az a nagyon kellemetlen fájdalom, amit még a vietnami hegyekben hagytam valahol hátra.

Fél 5 körülre elértem egy érintetlen kis falut, ahol betértem az egyik bolthoz, addigra már minden lépés külön szenvedés volt. A pozitív légkör, a szaladgáló gyerekek, a mosolygó lányok és asszonyok és a barátságos férfiak együtt éreztette velem, hogy itt szállást fogok kapni aznapra, így is lett. Bár - szinte természetesen - azt is felajánlották, hogy a házban aludjak, addigra már Menedéket a szokásos hatalmas érdeklődés közepette felvertem, és nekem jó volt. Mondanom sem kell, hogy a jóemberek megosztották szerény vacsorájukat, estére pedig megérkezett a napi esőadag. Menedék olyan, mint a jó bor, minél öregebb lesz, annál konzisztensebb. Simán állta a zuhét, majd védett meg az éjjel folyamán a nemkívánatos rovaroktól.

A másnap, ha lehet még keservesebb volt, az első méterektől kezdve nyilalt a lábam, a napom meg volt lőve, 2-3 km-eket araszoltam előre. A pihenők alatt a szemem rajtafeledkezett az asszonyokon, ahogy hasított bambuszlécekre kókuszpálmaleveleket varrnak - errefelé így készül a tradicionális cserép. A fájdalmat - stílszerűen - a Republic 'A 67-es úton' számát dúdolva próbáltam továbbhessegetni, ha már úgyis „nagy esők jönnek”. Ahogy jött is, az egyik roham csúnyán el is kapott, de szerencsére már megvan a rutin: én szarrá ázhatok, csak a felszerelés egyes darabjait kell kímélnem, a többi úgyis hamar kiszárad.

Épp kezdtem úrrá lenni a testemen, a fájdalmat a gyalogló-meditálás hatására egyre távolabbinak éreztem, amikor egy fiatal srác szaladt ki elém az útra, és könnyed angolsággal leszólított. Chon, egy értelmes, ambiciózus, Siem Reapben tanuló fiatal srác meginvitált az árnyékba. Meglepően jól elbeszélgettünk az első órácskában, mégis hosszabb időbe tellett, amíg elnyertem a bizalmukat. A 2 fő ok, amiért maradtam – és úgy döntöttem, hogy ezeknél az embereknél próbálom átvészelni az éjszakát - az az ingyen khmer nyelvlecke és a lábam pihentetése volt a stratégiai cél. A nagy ház, ami - mint később kiderült - Chon egyik nagynénjéé volt, nagy forgalmat generált, mert a falu akkumulátortöltő telepeként és motormosójaként szolgált együtt. Kivettem a részem a motormosásból és az akkumulátorcipelésből, ami - mármint azonosulni a helyiek mindennapi életével gyakorlati szinten is - már tapasztalatból tudom, mindig elnyeri az emberek szimpátiáját.

Vagy jó 3 óra is eltelhetett, mire vettem a bátorságot, hogy rákérdezzek a szálláslehetőségre, és bizonytalan választ kaptam, a fent emlitett ok miatt: a ház nem Chon családjáé volt. Chon édesapja is megérkezett, és jóváhagyta, hogy náluk aludjak, ám mielőtt együttesen átevickéltünk volna az ő házukhoz, megérkezett a falu polgarmesterénak a felesége a rendőrfőnök kíséretében. Az idegenekre nézve rossz közbiztonsag miatt hosszas győzködésbe került, amíg belementek, hogy Chonéknál aludjak - egy feltétellel. Az éjszaka rendőrök fogják őrizni a házat. Akkor még úgy gondoltam, hogy ez csak felhajtás, de alig 24 óra múlva megértettem, hogy talán van benne valami, és biza’ jobb az elővigyázatosság. Az este jó hangulatban telt, friss hagymás disznópörkölt került az asztalra, ami igen nagy megtiszteltetést jelent. Sakkozni tanítottam a fiatalokat, no nem az indiaira (amit mi ismerünk), nem is a kínaira, hanem az ún. délkelet-ázsiaira, amit még 2 héttel korábban tanultam meg saját magam is.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Így hívják: Dr. Beat Richner. A mai világ szégyene, hogy Barack Obamák és hasonló pitiáner karrierpolitikusok kapnak béke Nobel-díjakat, és például nem Ő. Kis túlzással állíthatom, hogy ma Kambodzsában neki köszönhető, hogy vannak egészséges gyerekek. Egy 14 milliós országról beszélek!!

Hogyan kapcsolódik ő az én kis történetemhez? Egy kedves és nagyon aranyos lánnyal kezdtem el beszélgetni, amikor már épp azon voltam, hogy másnap ismét útnak indulok. Egy koncertmeghívásra másnapra nem tudtam nemet mondani. És milyen jól tettem. Előzetesen csak annyit tudtam, hogy egy jótékonysági koncertről van szó, amit egy gyerekkórházban tartanak, és valaki csellón fog játszani klasszikusokat. Elő is vettem az „ünneplőmet”, és Nita - így hívják a kislányt - mögött ülve elrobogtunk a Siem Reap-i Kantha Bopha gyerekkórházba.

Azt hiszem megér egy külön bekezdést Beatocello (ez az úriember művészneve) története. A '70-es évek első felében fiatal gyerekorvosként tevékenykedett az akkori Kambodzsában. Aztán jött a vörös terror, és el kellett hagynia az országot, ahova 1991-ben tért vissza. Akkor már neves orvosként felkérték, hogy állítsa vissza a régi Kantha Bopha gyerekkórházat. Az ő vicces előadásában - mert nagyon jó humora is van az öregnek - hallottam először a történetet, aminek aztán utána is olvastam. Egy évre rá megnyitott az első kórház a fővárosban, amit további 4 követett a rákövetkező mintegy másfél évtizedben. Jelenleg a kambodzsai gyerekek 85 %-át (!!!) ez az 5 kórház menti meg a tuberkolózis, sárgaláz, malária, denghe-kór, AIDS és a többi szörnyű betegségtől. Az egész rendszer teljesen magánfinanszírozású, Richner személyesen kuncsorog az adományok után évente kétszer hazautazva a gazdag Svájcba. Több mint 2000 gyerekorvost nevelt ki, ma 1900 doktor főállásban látja el a mindennapi feladatokat, és ebből rajta kívül egyetlen külföldi van. Tehát nem csak empatikus, szociális szempontból felmérhetetlen munkát végző ember, hanem gondol a jövőre is.

Csodálom az ilyen embereket, büszke vagyok rá, hogy kezet rázhattam vele a koncert után. /Sajnos nem volt velem az egyébként mindig nálam hordott fényképezőm, így ez az este nincsen fotódokumentálva./

Hogy Nita bája, az időközben teljes erejében megérkezett monszun, vagy egyszerűen csak a lustaságom nem engedett a következő négy napban, már nem is tudom, talán mindez együtt. Sokat bicikliztem, rajzolgattam, vagy éppen csak ültem a félbehagyott verseim fölött, amikor jó egy héttel az érkezésem után már úgy feküdtem le az egyik nap, hogy muszáj tovább indulnom: az a bizonyos belső hang megszólalt.

Kényelmes ágyamat Menedékre, papucsomat szandálra és Siem Reap-et a 67-es útra cseréltem, hogy olyan 5 nap elé nézzek, amiről minden utazó álmodik. Merthogy még az első nap délutánján – miután reggel visszavittem kopottas, de jó szolgálatot tett biciklimet - lekanyarodtam a keletnek tartó 5-ös főútról, hogy északnak forduljak.

Milyen hálás is vagyok, hogy van egy bölcs Apám, aki még hetekkel ezelőtt lebeszélt arról, hogy ezen a blogon közzétegyem egy, magamnak és Istenemnek tett fogadalmamat: felsétálok a hírhedt Preah Vihear templomhoz, amiért Kambodzsa és Thaiföld immáron 50 éve hidegháborúban áll egymással egy, a thaiok által vitatott 1962-es hágai döntés értelmében (ami szerintem egyébként teljesen triviális és korrekt). A lövöldözést körülbelül egy hónapja abbahagyták, de így sem mondom, hogy minden félsz nélkül vágtam neki a következő részcélnak.

Angkor Wat. A világ legnagyobb temploma, Kambodzsa büszkesége és szimbóluma, egy valaha hatalmas civilizáció legszebb ékköve, Vishnu, a Szervező otthona - és egy turisztikai szemétdomb. Az UNESCO-nak és a nagy nemzetközi NGO-knak kellene magukra vállalni a felelősséget – karöltve a helyi vezetéssel –, hogy megóvják, és ne kiszipolyozzák ezeket a világörökségeket, de a pénzéhség és kapzsiság sajnos mindent legyűr.  Az egy napra szóló – amúgy alulértékelt – 20 dolláros belépőjegyért cserébe olyan élményt kap az ember, amit egy életen át hordoz. Ha képesek vagyunk túllépni a legyeknél pimaszabb folyton-folyvást pénzt hajhászó helyieken /gyakorlott utazóként (is) sokszor sok energiámba kerül ez/, akkor visszaugorhatunk az időben majdnem 9 évszázadot.

Angkor Wat - ami csak egy kis része az egész ókori fővárosnak, amit a 9-10. század fordulóján költöztetett ide I. Yasovarman, a négy nagy király egyike, egy jó négyzetkilométeres nagyjából négyzet alakú területen fekszik, magas fallal körbevéve. Kevés olyan monumentális épületegyüttes épült, és különösen maradt meg, mint Angkor Wat. Talán az Egyiptomban található karnaki templomrendszert tudnám hozza hasonlítani dimenziójában. Pár száz méteres kikövezett út, amit valaha kisebb templomok és egyéb épületek szegélyeztek, vezet a három részre tagolt főtemplomhoz, a híres Vishnu szentélyhez, mely valamikor a múlt évezred közepén lett átalakítva Buddha szentéllyé, a khmer birodalom bukása után. A cizellált falakat, falreliefeket nézve, azon merengtem, vajon hány tízezer ember munkája lehetett benne. Olyan momumentális, hogy nem találtam egyetlen olyan pontot sem, ahol akár fényképezővel, akár rajz formájában befoghattam volna az egészet. Késő délelőttig jártam és másoltam a szimbólumokat, hogy továbbálljak az Angkor Park további számtalan látványossága felé.

Ezekből két dolgot emelnék ki. Az egyik a méltán híres Bayon, azaz a későbbi, a 12. század végén alapított új főváros, Angkor Thom védtemploma, valamint az Angkor Thomot alapító utolsó nagy király, VII. Yayavarman palotája - ami jelenleg rekonstrukció alatt áll. A Bayon Vishnu képére olyan elgondolásban épült, hogy minden nagyobb kúp alakú torony, ami a legjellegzetesebb építészeti stílusjegye a khmer kultúrának, Vishnu négy arcát hivatott visszaadni. Ezért van az, hogy közelebb lépve egy-egy ilyen toronyhoz, mindig egy nagy kőóriás néz le ránk. Mind szemem, mind pedig elmém nehezen fogadta be a látottakat, talán ezért volt az, hogy a legkedvesebb nekem egy kis félreeső, sárgás-vöröses templom lett, csak úgy név nélkül.

Egész nap tekertem, templomot másztam, délutánra meguntam a fényképezést is, és így sem jutottam el mindenhova. Sok négyzetkilométeres területen vannak szétszórva az ikonikus templomok, mindegyiknek megvan a saját története. Már este lett, mire még mindig az élmény hatása alatt visszaértem a szállásra.

 Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Előbb Kralanh, majd egy nagyobb elővároska, Puok is a hátam mögött maradt, hogy végül hulla fáradtan, de mosollyal az arcomon bevánszorogjak Siem Reap centrumába. Már kilométerekkel korábban megjelentek a civilizáció - régi és új – jelei: a forgalom megsokszorozódott, egyre több nagy téglaépület, majd egészen modern szállodák, boltok következtek. A sültrizs–vacsorám árán is megmutatkozott a különbség, mint ahogy az emberek angoltudásán is.

Szóval Siem Reapben voltam, szállás után kellett néznem, fogalmam sem volt, hogyan válasszak a temérdek hotel és guesthouse közül. Egy barátságos tuktukos érkezett a megoldással: olcsó, de jó legyen - mondtam, mire ő egy cetlire írta fel a vendégház nevét, amit rövid keresgélés és kérdezősködés után meg is találtam egy, a főúttal párhuzamosan futó kisebb utcában. Eltettem magam másnapra, hogy még a hónapokkal ezelőtt hallott tippet követve másnap korán reggel egy biciklikölcsönzőben kezdjem a napot.

Egy kicsit elkalandozom Siem Reaptől, amikor ezt írom, de nem állom meg, hogy ne osszam meg őszinte és kissé védekező gondolatom, miután az utóbbi időben több észrevételt hallottam az utazásommal, és annak milyenségével kapcsolatban (hogy bizony időnként felpattanok egy felajánlott fuvarra). A következő egy hétben sokat bicikliztem, és bizton állíthatom: biciklivel járni a világot gyerekjáték ahhoz képest, amit én csinálok. Nagyobb a különbség a gyaloglás és a biciklizés között, mint a repülés és biciklizés között. Mondom ezt annak ellenére, hogy a biciklistákat tartom a legközelebbi „rokonnak”, és minden tiszteletem a biciklistáké.

Természetesen rögtön Angkor Wat felé vettem az irányt, ami olyan 8 km-re esik a várostól északi irányban. Alig húsz perc tekerés után aztán jött az első kellemetlen meglepetés: egy rendőrposzt mellett tekertem el, amikor az egyenruhás férfi visszafütyült, és a jegyemet kérte. Én értetlenül és kissé bosszúsan vettem tudomásul, hogy a jegyet valahol 4 km-rel korábban az egyetlen hivatalos helyen kellett volna megvennem. A turpisság az egészben, hogy én a sok közül az egyik mellékúton közelítettem meg a híres templomegyüttest, ahol még egy tábla sem jelezte, hogy a jegyet korábban kell beszerezni. Nem tehettem mást, elindultam visszafelé, és jobb híján elhalasztottam a fő attrakciót másnapra, mert a turistaáradat előtt szándékoztam elkezdeni az egész napot igénybe vevő túrát. Tulajdonképpen jól jártam, mert úton a város felé (ekkor már rátaláltam a főútra) a Nemzeti Múzeumot jelző táblára lettem figyelmes. Nem haboztam, bementem. A borsos 12 dolláros ár arányban áll a nyújtott szolgáltatással: egy nagyon színvonalas, rengeteg információval szolgáló állandó kiállítássorozatról van szó, ami minden lehetséges aspektust felölel. Ráadásul mindez hibátlan angolsággal. Azért sem volt mindegy nekem a múzeumban eltöltött négy óra, mert szinte minden kérdésem és hiányosságom megválaszolásra került Délkelet-Ázsia történelmével és kultúrájával kapcsolatban. Elnagyzolva megpróbálom elmesélni egy pár mondatban.

Délkelet–Ázsiát jogosan hívjuk másképpen Indokínának. A félszigeten a két legrégebbi civilizáció a khmer (a mai Kambodzsa), ősi kínai nevén Fu-Nan, illetve a viet (a mai Vietnam), ősi nevén Champa. Az előbbit a brahmanizmus (az állatok és a természet istenként való tisztelése) és a hinduizmus hódította meg, míg az utóbbit a sintoizmus. A buddhizmus csak egy „újkeletű” dolog, mindösszesen az elmúlt szűk ezer évben hódított teret. A mai Thaiföld, Laosz és Myanmar szintén újkori szubcivilizációs hajtások, évezredeken keresztül kínai és indiai befolyás és politikai-kulturális hódoltság alatt álltak. A meghatározó nyelvek a szanszkrit és az ősi kínai, minden mai nyelv ebből a kettőből, és az ősi törzsi nyelvek ötvözetéből alakult ki. Antropológiai szempontból is érdekes, hogy a mai kambodzsai emberek hasonlítanak a legjobban az indiai „nagy testvérekre”, míg a vietnamiak a kínaiakra. Ennyi nagyon madártávlatból és elnagyolva, de a lényeg benne van.

A múzeumból a legnagyobb hőségben jutottam ki, így hosszú idő után végre 'mezzogiorno't ejtettem, amit este a városban barangolás, biciklizés követett. Így tévedtem be egy árvaház dalos-táncos előadására, ami csak végtelen szomorúsággal töltött el. Kambodzsában az árvák, árvaházak a jelek szerint csak üzlet, amit a korlátolt helyiek és a még korlátoltabb fehér emberek generálnak. A nepáli árvákkal eltöltött bő két hónap után - elég volt körbejárnom az árvaházat, egyből kirajzolódott a helyzet: molinókra nyomtatott, - nyilvánvalóan fehér ember sugallta - százezer dollárokról beszélő 'business plan'-ek függtek a falakon, laptoppal felszerelt irodák, iskolákat megszégyenítő infrastruktúra. Közben valakik profitálnak belőle, a gyerekek pedig áldozatok maradnak. Jó tucat turista vagy éppen önkéntes (akik nagy valószínűséggel nem értik a khmer kultúrát, ezért sohasem lesznek képesek valós értékközvetítésre) fotózza a cirkuszi állatokat, azaz gyerekeket, hogy utána otthon mutogassa azokat. Erős ítéletet mondok itt komoly problémákról, de ki teszi meg helyettem?

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Hogy másnap korán keltem volna, az túlzás, de itt már a reggel 7 óra is késő - gyalogolni. Kutya meleg volt, és kicsit küzdős volt a délelőtt, de a délután közepére jó táv volt már a hátam mögött, pont kapóra jött a motorra épített standját megállító gyümölcsshake–árus. Kézzel reszelt jég és gyümölcsdarabok, valamint cukros víz a receptje ennek a gyerekek által igen kedvelt hűsítőnek. Az egyik közelben ácsorgó meztelen kiskölköt leptem meg magamon túl egy ilyen itallal, és - jó tett helyébe jót várj alapon – az Út hálás volt. Alig indultam el újra, egy fiatal srác mellém kanyarodott a motorján, és leszólított. Pár perc múlva felajánlotta, hogy szálljak meg a családja házában, mire én a szerencsepénzem tanácsát kértem: az ötlet jóvá lett hagyva.

Azt hiszem itt kezdődött igazi kambodzsai utazásom. Pár óra leforgása alatt megértettem, hogy miért tartozik Kambodzsa a világ 25 legszegényebb országa közé. Egy a főút melletti, inkább átlagos család mindennapjaiba pillantottam be azzal, hogy elfogadtam a meghívást. Az egy szál kendőt maga köré csavaró apuka, a valósnál 20 évvel idősebbnek kinéző, szinte kopaszra borotvált nagymama vagy a maszatos gyerekek visszarepítettek az időben. Hát akkor mekkorát ugrottam vissza az időben, amikor átrobogva a falun az egyetlen bolthoz mentünk, hogy jeget szerezzünk a vacsorához. A vityillók közös lakhelyül szolgálnak embernek-állatnak, áram nincs, mint ahogy egyetlen olyan, a kényelmet szolgáló adottság sem, ami már a nagyszüleinknek is természetes volt. Látván a nyomorúságot – nem találok erre jobb szót –, ragaszkodtam hozzá, hogy én álljam a gyümölcsök és a jég költségét, ami a szegényes hal-rizs vacsoránkat volt hivatott színesebbé tenni.

Hozzáteszem, az Út óhatatlanul alázatra nevel: talán az egyik legfontosabb szempont, hogy minden nap végén le tudjam mosni csutakos testemet, ma már rezignáltan veszem tudomásul, hogy ezt nem fürdőszobában teszem. A nagy dézsából egy öblös tállal magamra mért víz, aminek olyan színe van, mint az állott kávénak, olyan megváltás tud lenni a kambodzsai pusztaságban, amit nem lehet pénzben kifejezni. Áramforrásul a szomszédos országokban gyártott akkumulátorok szolgálnak, amire esténként rákötik a parányi tv-ket (és mobiltelefonokat) és az egész család, sőt, a szegényebb szomszédok is köré ülnek.

A következő 48 óra egyre több kérdést vetett fel bennem, amikre a magam módján válaszolgattam is. Hogy mi minden teszi keservessé a kambodzsai emberek életét? Miért panaszkodnak annyit? Miért olyan szegények? Magyarország figyelem! Mert bár teljesen más köntösben, de sok a hasonlóság. Kambodzsában az emberek a múltba révednek, és nem előre tekintenek. A politikusokat okolják - joggal -, de ők maguk is korruptak és pénzéhesek. Pazarolnak, miközben alig futja betevőre. Büdös a munka, az elvégzett munka pedig igen sokszor ésszerűtlen és végiggondolatlan. A történelmi és földrajzi adottság a lényeges különbség köztünk és köztük. Ez persze nem vesz el, sőt, inkább hozzátesz a romantikához, amikor az üveggolyókat pöckölő gyerekeken feledkezik a tekintetem, vagy zavartan fordulok el, amikor asszonyok fedetlen kebellel sétálnak el előttem vagy állnak neki szoptatni. Másnap reggel már persze másféle izgatottság vett erőt rajtam, mert estére Siem Reap-be, azaz Angkor Wat kapujába voltam hivatott megérkezni.

 Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!