Simon Dávid a Föld körül

"- How many languages do you speak?

- What does it mean to speak a language?"

... Egy férfi, aki ránézésre az igazgató volt, intett, hogy ne csak a rácsok túloldalán álldogáljak, hanem kerüljek beljebb.  Szóval beléptem az udvarra, ezzel végleges káoszt okozva a nem éppen poroszos tornasorokban, a gyerekek pár perc alatt szét is széledtek, illetve elindultak hazafelé, de azért szinte mindegyikük külön-külön odajött az igazgatóhoz elköszönni - angolul.

Sorokhon, aki a fővárosban tanult angol irodalmat, és két évvel ezelőtt alapította ezt a magániskolát, éleslátásáról és realizmusáról tett tanúbizonyságot a röpke félóra alatt, amíg az esti kurzusok kezdődtek gimnazista korú fiatalok számára. Az egyik kisebb csoport óráján „konferált fel”, ahol két perc után át is vettem a szót. Az első percekben, az órát amúgy normálisan tartó kistanárnak próbáltam mutatni, hogy mennyire másképp is lehet elkezdeni beszélgetni a gyerekekkel, nem a dög unalmas „ígyhívnakésennyiévesvagyok” módszer a legcélravezetőbb. Ez arra is elég volt, hogy felmérjem, milyen szinten állnak az angollal. Az óra elrepült, a végére már ki tudja honnan jöttek az újabb és újabb kíváncsiskodók, a táblát visszanézve volt azon minden: világtérkép, sportágak, zenekarok és még számtalan dolog, ami egy fiatalt érdekelhet. Mégsem tudtam hova rakni a visszajelzést, amit másnap hallottam, hogy a gyerekek ragaszkodtak a megszokott „könyvből olvas a tanár, és én a mobilommal játszom” rendszerhez.

Merthogy az esti oskolazárás közben abban egyeztem meg Sorokhon-nal, hogy másnap visszajövök. Ő azt kérte tőlem, hogy adjak neki tanácsot, kritikát, én meg azzal kontráztam, hogy ahhoz több idő kell. Így váltunk el.

Másnap 8-kor (egy órával később, mint ahogy ígértem, de egyszerűen nem eresztett a kényelmes ágy) újra az iskolakapuban álltam, hogy nemsoká egy összevont órát tartsak az első 4 osztálynak. A fegyelem teljes hiánya szúrt szemet legjobban, később szóvá is tettem sok minden más mellett. Meg talán az, hogy a lányok félénkebbek, de ügyesebbek és gyorsabban tanulnak. Fél 11-kor fejeződött be a délelőtti tanítás, ami után a gyerekek - általában - biciklire pattannak, hogy az ebédet otthon, a családdal költsék el. A havi iskoladíj 6 dollár, amit körülbelül csak minden harmadik-negyedik család tud megengedni magának. A többieknek marad az ingyenes és szinte semmit nem érő állami iskola.

Délután viszont egyetemen tanítottam! Merthogy egy, csak úgy elejtett megjegyzésnek szántam, hogy délután szeretnék ellátogatni az egyetemre, amit még előző nap láttam elsuhanni az autó platóján ücsörögve. Sorokhon teljesen véletlenül heti 3 alkalommal angolt tanít a nyelvszakon (na ne egy ELTE-t tessék elképzelni) a Meanchay Universityn. Az első óra első felében még hallgatóként ültem a padban, a második feléről pedig lemaradtam, mert a dékán akart látni (de miután inkább a laptopja képernyőjét nézte, miközben beszélgettünk, hamar felálltam, és a büfében beszélgettem éppen lyukas órán lévő diákokkal), de a szünetre visszaérve egy pár, a teremben maradt diáknak kezdtem el néhány trükköt elmagyarázni az angol nyelv rejtelmeiről. Végül egy kétórás előadás lett a prefixekről és a suffixekről. A legtöbben csak tátott szájjal bámultak. Öt évig tanultam latint, általában bírom a latin nyelveket, de nem ez számított. Hanem az, hogyan is tudtam életemben először gyakorlatban előadni, mi az a módszeres nyelvtanulás. Amit én minden egyes új országban az új nyelvvel csinálok. Amiért egy hónap után többnyire azt kérdezik, hány éve élek az adott országban. A nagy taps az óra végén jól kitömte buta kis egómat, de ilyen is kell néha.

Késő este a visszavezető 2 km-en vaksötétben, Villám nélkül, kavicsokkal tartottam magamtól távol a láthatatlan és igen barátságtalan kutyákat.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeketSimon Dávidról!

"... such is the yin and yang of Cambodia, a country that inspires and confounds. Like an onion, the more layers you unravel, the more it makes you want to cry, but these are spontaneous tears, sometimes of sorrow, sometimes of joy"  - Lonely Planet.

Kevésbé dobogott a szívem, mint más határátlépéskor, annak ellenére, hogy ezúttal nem rendelkeztem előre vízummal, mint rendesen. Elköltve az utolsó thai reggelimet, a határig tartó 6 km-t még a hajnali friss levegőben tettem meg, hogy határnyitásra túl legyek az alig negyedórás procedúrán, aminek az eredménye egy újabb színes oldal lett az amúgy sem fekete-fehér útlevelemben. A kilépés és a belépés is zökkenőmentesen ment, a kambodzsai oldalon fényképezkedett velem a fél határőrség, és csak nem akartak tágítani a Guinness gondolatától, hiába mondtam, hogy sem a sört nem szeretem, sem rekordokért nem hajtok. Megkaptam a szükséges pecsétet, és átléptem a díszes kapu alatt, ami a Kambodzsai Királyságban volt hivatott köszönteni.

Rituálémat követve nagyot szippantottam a forró levegőből, és leguggoltam, áldását és engedélyét kérve minden helyi entitásnak, hogy baj nélkül engedjen át földjén. Megsuhogtattam Villámot a színpadiasság kedvéért, amivel azt értem el, hogy az addig köröttem gyűrűző taxi-, kisbusz- és tuk-tuk sofőrök alábbhagytak a kísérlettel, hogy meggyőzzenek, velük csinálom a legjobb vásárt. Pár km-be tellett, hogy kiérjek a poros és fullasztó határvárosból, amit a forgalom drasztikus csökkenése és a levegő tisztulása jelzett a legjobban. Egy rövid ebéd (bivalysült rizzsel és savanyúsággal, na, ilyesmit se ettem jó ideje) adta pihenő után alig fél órával már leplezetlenül előttem feküdt a síkság, amely útitársamul hivatott szolgálni a következő hetekben. Sehol még egy dombocska sem, ameddig a szem ellát.

Az első autó, ami megállt mellettem, egy rendőrautó volt. A benne ülő rendőrök az első percben még udvariasan, de erősen győzködtek, hogy nem biztos, hogy jó ötlet gyalogolni az ilyen nagy melegben. Két perc múlva már nem volt több kérdésük vagy jó tanácsuk, hanem szalutálva engedtek az utamra. A pár km múlva következő benzinkút pont kapóra jött, hogy feltöltsem hamar kiszáradó vízkészleteimet, és hogy megejtsem első nyelvleckémet a meglepően jól beszélő benzinkutas lánnyal.

Még mindig csak kora délután lehetett, élveztem a napsütést, és gondtalanul lépkedtem, amikor egy ismerős, rossz érzésre lettem figyelmes a jobb lábfejemnél. Lenéztem, és konstatáltam: jobb szandálom megadta magát, ennyit bírt a laoszi Luang Prabangtól idáig. Lehajoltam, kezembe vettem, hogy jobban szemügyre vegyem, mit is lehetne csinálni vele, amikor egy segédmotoros kerékpár lassított, és állt meg mellettem. Én - még mindig kezemben a fél pár szandállal - felpattantam, hogy a legközelebbi településen tegyenek ki, azt hittem, nem látom őket - egy férfit es egy nőt - többet. Még mindig tanácstalanul álltam, hogy akkor most mitévő legyek lábbeli kérdésben, amikor a segédmotoros megint mellém kanyarodott. Ezúttal a megoldással egy drót formájában. a férfi elvette a szandálomat, visszatette a helyére az elengedett pántot, szakértő mozdulatokkal átfúrta, odafogatta a talprészhez, majd visszaadta a kezembe. Közben a nő egy pohár gyümölcsshake-kel lepett meg, csak hogy ne érezzem magam teljesen idegennek. Újabb két perc múlva már nem voltak sehol, én csak szélesen vigyorogtam, hogy ezzel se volt sok gondom. Újabb mosolygós lány, khmerül számtalan újabb hasznos szó következett, hogy nemsoká újból úton találjam magam. Az első pár km után egy platós autó ablaka ereszkedett le, kérdezvén hova tartok. „A legközelebbi guesthouse-ig, mondtam, és már szálltam is fel a csomagtérre, hogy alig tíz perccel később már én szorítsak helyet a két szerzetesnek, akiket szintén az út szélén vett fel jótékony kedvű sofőröm.

Taktikailag nem volt rossz döntés elfogadni a fuvart, mert a következő 30 km-en nem nagyon láttam alkalmas helyet éjszakázásra, hacsak nem a parányi falvakat az út mentén. Amint megpillantottam az első vendégház feliratot, megállítottam az autót, megköszöntem a segítséget, és siettem ledobni a felszerelést, hogy körbenézzek az első napomon Kambodzsában. Ellátogattam a még korábban kiszúrt kolostorhoz, mely a kilométerekről kivehető sziklás dombok árnyékában feküdt. Késő délután, visszafelé baktatva megálltam egy általános iskola bejárata előtt, ahol a talpalatnyi udvaron kisiskolások sorakoztak és énekeltek. Egy férfi intett, és én beléptem az udvarra...

 Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!