Hogy másnap korán keltem volna, az túlzás, de itt már a reggel 7 óra is késő - gyalogolni. Kutya meleg volt, és kicsit küzdős volt a délelőtt, de a délután közepére jó táv volt már a hátam mögött, pont kapóra jött a motorra épített standját megállító gyümölcsshake–árus. Kézzel reszelt jég és gyümölcsdarabok, valamint cukros víz a receptje ennek a gyerekek által igen kedvelt hűsítőnek. Az egyik közelben ácsorgó meztelen kiskölköt leptem meg magamon túl egy ilyen itallal, és - jó tett helyébe jót várj alapon – az Út hálás volt. Alig indultam el újra, egy fiatal srác mellém kanyarodott a motorján, és leszólított. Pár perc múlva felajánlotta, hogy szálljak meg a családja házában, mire én a szerencsepénzem tanácsát kértem: az ötlet jóvá lett hagyva.

Azt hiszem itt kezdődött igazi kambodzsai utazásom. Pár óra leforgása alatt megértettem, hogy miért tartozik Kambodzsa a világ 25 legszegényebb országa közé. Egy a főút melletti, inkább átlagos család mindennapjaiba pillantottam be azzal, hogy elfogadtam a meghívást. Az egy szál kendőt maga köré csavaró apuka, a valósnál 20 évvel idősebbnek kinéző, szinte kopaszra borotvált nagymama vagy a maszatos gyerekek visszarepítettek az időben. Hát akkor mekkorát ugrottam vissza az időben, amikor átrobogva a falun az egyetlen bolthoz mentünk, hogy jeget szerezzünk a vacsorához. A vityillók közös lakhelyül szolgálnak embernek-állatnak, áram nincs, mint ahogy egyetlen olyan, a kényelmet szolgáló adottság sem, ami már a nagyszüleinknek is természetes volt. Látván a nyomorúságot – nem találok erre jobb szót –, ragaszkodtam hozzá, hogy én álljam a gyümölcsök és a jég költségét, ami a szegényes hal-rizs vacsoránkat volt hivatott színesebbé tenni.

Hozzáteszem, az Út óhatatlanul alázatra nevel: talán az egyik legfontosabb szempont, hogy minden nap végén le tudjam mosni csutakos testemet, ma már rezignáltan veszem tudomásul, hogy ezt nem fürdőszobában teszem. A nagy dézsából egy öblös tállal magamra mért víz, aminek olyan színe van, mint az állott kávénak, olyan megváltás tud lenni a kambodzsai pusztaságban, amit nem lehet pénzben kifejezni. Áramforrásul a szomszédos országokban gyártott akkumulátorok szolgálnak, amire esténként rákötik a parányi tv-ket (és mobiltelefonokat) és az egész család, sőt, a szegényebb szomszédok is köré ülnek.

A következő 48 óra egyre több kérdést vetett fel bennem, amikre a magam módján válaszolgattam is. Hogy mi minden teszi keservessé a kambodzsai emberek életét? Miért panaszkodnak annyit? Miért olyan szegények? Magyarország figyelem! Mert bár teljesen más köntösben, de sok a hasonlóság. Kambodzsában az emberek a múltba révednek, és nem előre tekintenek. A politikusokat okolják - joggal -, de ők maguk is korruptak és pénzéhesek. Pazarolnak, miközben alig futja betevőre. Büdös a munka, az elvégzett munka pedig igen sokszor ésszerűtlen és végiggondolatlan. A történelmi és földrajzi adottság a lényeges különbség köztünk és köztük. Ez persze nem vesz el, sőt, inkább hozzátesz a romantikához, amikor az üveggolyókat pöckölő gyerekeken feledkezik a tekintetem, vagy zavartan fordulok el, amikor asszonyok fedetlen kebellel sétálnak el előttem vagy állnak neki szoptatni. Másnap reggel már persze másféle izgatottság vett erőt rajtam, mert estére Siem Reap-be, azaz Angkor Wat kapujába voltam hivatott megérkezni.

 Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!