Simon Dávid a Föld körül

A következő két nap arra volt jó, hogy teljesen beleszeressek Kantonba. Egy modern megapolisz, szinte tökéletesen működő rendszerrel, ahol az emberek még sokszor csak ismerkednek a civilizáció áldásaival, pedig fejlettség tekintetében már leelőztek több nyugati nagyvárost.

Tegnap például bementem egy gyógyszertárba, hogy egyrészt nem múló gyomorpanaszaimra valami gyógyírt találjak, másrészt, hogy kimerülőben lévő gyógyszerkészletemet kissé felfrissítsem. Nem gondoltam, hogy simán fog menni, nem reméltem, hogy egy „angol professzor” vár a pult túloldalán. Hát nem is beszéltek angolul, de a zseniális rendszer megint a segítségemre sietett. Egy nagy katalógust toltak az orrom elé, ahol a különböző nyugati gyógyszerek angolul ábécés sorrendbe vannak szedve, így az ő dolguk pusztán annyi, hogy az egyes medicinákhoz tartozó szám alapján kikeressék a kínai megfelelőt. Nem győztem csodálkozni.

Más példa. A közlekedési rendszer (mely alapvetően a tömegközlekedésre épül, bár nyilván a gyorsan gyarapodó nép egyre több autót vesz - ide csak hallomásbol jutott el a gazdasági válság...) bámulatosan előzékeny, nem láttam közlekedési dugót és meglepően fejlett infrastruktúrával van támogatva. Az utak szélesek és jó minőségűek (egy három cm mély lyukat sem láttam), és minden közlekedési formának megvan a saját tere. Ha gyalogos vagy, akkor külön alul- és felüljárók, hidak vezetnek át a legszélesebb sugárúton; ha taxis vagy, akkor a buszokkal külön sávon osztozol, ha megengedheted magadnak az autót, akkor csak a sebesség korlátozásra figyelj (mert mindenhol kamerák követnek, „Mao is still watching you”), ha biciklit használsz, akkor arra figyelj, hogy a motoros háromkerekűek gyorsabbak nálad, de van akkor is külön sávod. A közlekedési lámpák visszafelé számolnak, hogy még hány másodpercig van zölded, de az sem baj, ha látássérült vagy, mert hangot is kiadnak, hogy tudd, mikor kelhetsz át. A járdák minden sarkon leereszkednek az úttest szintjére, hogy ha kerekesszékben ülsz, ne okozzon gondot az úttesten való átkelés, bár azt gondolom, hogy az elsődleges szempont itt a sok kis árupakoló targonca akadálymentes közlekedése volt. És ha mindez nem lenne elég, akkor a végtelen számú rendőr és biztonságért felelős ember azonnal rád sípol, rád szól, ha nem kooperálsz a rendszerrel. És működik - és jól!!!

Itt olvashatsz cikkeket Simon Dávidról!

Ahogy lepattantam a vonatról, egy mélyet szippantottam a levegőbe. (Rudyard Kipling, a Dzsungel könyve szerzője fogalmazta meg zseniálisan: "Az első feltétel, hogy megismerj egy országot, szívj egyet a levegőjéből.") A korábbi fáradtság - melytől alig pár órája le-lekókadt a fejem - eltűnt, helyét az újdonság izgalma váltotta fel. Még akkor is, ha már egyszer hosszabb időt töltöttem el ebben a városban, valahogy sejtettem, hogy az újdonság erejével fog hatni rám.

Emlékképek sora rohanta meg az elmém arról a bizonyos, 8 évvel ezelőtti nyárról, amikor itt jártam egy nyári egyetem keretében: láttam Perti professzort, ahogy a tipikus olaszos angolságával magyaráz nekünk, felrémlett a szállodánk aranyozott főbejárata, ahol mindig mosolyogva várt a londiner, a sport-reklámforgatás, amibe véletlenül belekeveredtünk, és az a gurmet étterem, ahova az egyik este elvittek minket, és ahol az első szint nem állt másból, mint egy nagy akvárium tömegből, ott kiválasztottuk az akkor még vígan lubickoló tengeri herkentyűket, amiket alig egy fél órával később vígan és jóízűen elfogyasztottunk.

A kifelé hömpölygő embertömeget kezdtem el követni, hogy még egy ellenőrzőponton átjussak, mielőtt kinn találtam magam Guangzhou, azaz Kanton főpályaudvara előtt. Már kifelé menet feltűnt, hogy senki sem jön velünk szembe, és senki sem várakozik a peronokon. Ezt csak később értettem meg, hogy a kínai szervezett rendszerből fakad. Az indulók egy jó fél kilométerrel arrébb, egy teljesen más részét használták a pályaudvarnak, sőt, a várokozó rokonok, ismerősök sem léphettek be a pályaudvar területére, az azelőtti teret kettéválasztó kordon túloldalán tolongtak.

Megérkezésemkor 2 dolgot kellett azonnal elintéznem. Pénzhez kellett jutnom (merthogy meg mindig nem volt semmi készpénzem) és internethez kellett férnem, hogy bejelentkezzek annál a New York-i embernél, akivel meg Lhássszaban vettem fel a kapcsolatot. Az első viszonylag simán ment, bár látni kellett volna a döbbent vagy vigyorgó arcokat, ahogy a járókelők éppen arra fordultak, amerre a koszos és fura idegen egy „mózesbottal” kérdezgeti a rendőröket, hogy mi merre.

No, a második dolog már nem ment olyan simán. Pedig Wei barátom kioktatott a vonaton, hogyha azt kérdezem „internet”, senki sem fogja érteni, a megfelelő kínai szót sokszor elismételtette velem, ami magyarul egy kicsit úgy hangzik: ugyanmá'. Kérdezősködtem mindenfelé, hasztalanul, még egy McDonald’s-be is betévedtem. Ott egy fiatal lány elmondta, hogy persze éppen félóra múlva már ingyen van. Ekkor esett le a tantusz: feltűnt, hogy a vonaton is a legtöbb ember, ahogy egy kérdés felmerült, egyből a telefonján az interneten kereste a választ; egy fejlett országba érkeztem, ahol az internetkávézó intézménye szinte avítt, mindenkinek van saját kütyüje, és a legtöbb helyen a wifi ingyen van!!

Na, ezen a ponton meg voltam lőve, gondoltam, keresek akkor valami szállást, elteszem magam másnapra. Még mindig a főpályaudvar közelében kószáltam, és korábban leráztam több, szállodaprospektust lobogtató embert, de most az egyik nőnek megálltam. Ahogy egy pillantást vetettem a brosúrára, feltűnt benne az „internet room” opció. Visszakérdeztem, hogy ez nem csak beetetés-e, amire a nő felhívta nekem a szállodát, ahol megerősítették, hogy mintegy 15 eurónyi jüan ellenében létezik ilyen szoba. Több sem kellett, és már robogtunk is egy kis nyitott, motoros háromkerekűn a hotel felé. Három perc múlva már töltögettem ki a szükséges papírokat, majd fellifteztem az ötödik emeletre.

Valóban szép, tiszta szoba volt, egy nagy lapos képernyővel (ez a tévé, amit azóta sem kapcsoltam be) és egy kisebbel, ami számítógéphez tartozott. Bár testem fáradt volt, hajnalig ültem a gép előtt, élvezve végre a nagy sávszélességet.

Itt olvashatsz cikkeket Simon Dávidról!

Ébredés után már nem is emlékeztem az előző napi nehézségekre. A táj csodálatos volt, északkeletnek tartottunk, hogy előbb Kína legnagyobb tavát (itt a helyesírással bajban vagyok), majd több nagyobb várost, többek között a régi fővárost, Xi-ant hagytuk magunk mögött. Sokat olvastam, írtam, tanultam, miközben egyre sűrűbben és egyre messzibb vagonokból érkeztek, hogy legalábbis szemügyre vegyék a fura jövevényt. Muzulmán kínaiak szotyolával és édes tökmaggal, mongol kinézetűek instant csirkelevessel, szecsuániak csípős-savanyú csirkelábbal, mások gyümölccsel, Wei és Devi újdonsült barátaim cigivel és általános tudnivalókkal halmoztak el (igen, ez van, már megint rágyújtottam arra a fránya cigire). A vonat csak zötyögött, és bár sokszor lassúnak tűnt, már rég magunk mögött hagytuk a Himaláját, és benn jártunk Belső-Kínában. Így telt el a második nap.

Harmadnap reggelre már kifejezetten élvezetessé vált az út (bár nem aludtam jól, fojtogató volt az oxigén hiánya a parányi kabinban, amit a levegőbefúvók sem tudtak ellensúlyozni): kínaiul tanultam. Ez a tizennegyedik új nyelv (szerb, bolgár, török, grúz, örmény, azeri, fárszi, arab, marati, gujrati, hindi, nepáli, tibeti), amibe belekóstolok utam során, és lassan már a kínai sem hangzott többé kínaiul, hanem csak egy idegen nyelvként, amit módszeres kérdezéssel és makacs ismétléssel darabjaira téptem – ámultak is a népek! Persze kézzel-lábbal segítve meséltem az utamról, kérdezősködtem és kérdésekre válaszoltam, gyerkőcökkel játszottam. Egyszer csak egy hatalmas folyón keltünk át, és mint megtudtam ez nem más volt, mint a Föld harmadik legnagyobb folyója, a Jangce, amin az azóta is példaként emlegetett, jó ötven éve épített szovjet hídon keltünk át. Délelőtt Mao Ce Tung szülőhelyétől nem messze haladt tovább az utunk, hogy végül a délutáni órákban belépjünk Guangdo tartományba, az utolsó ilyenbe hosszú utunk során.

51 és fél órája ülök a vonaton. Ez eddigi életem leghosszabb vonatútja, állítólag ötezer km, de ha csak a fele, akkor sem piskóta. És ha minden igaz, akkor négy óra múlva megérkezem Kantonba, egyetemista korom egyik fontos állomásához, ahol egyszer hat hetet töltöttem egy nyári, egyetemi „campus” keretében. Amikor leszállok majd a Kínai-tenger partvidékén, a Gyöngy-folyó deltájában, újabb állomáshoz fogok elérkezni. Hihetetlennek tűnik, hogy anno alig 32 óra leforgása alatt eljutottam ugyanoda, ahova ezúttal jó egy évbe telt.

Az emberek jók, semmilyen rendszer nem tudja elnyomni jóságukat – erről győződtem meg sokadszorra. Jó döntés volt vonatra szállnom, egy értékes úttal lettem gazdagabb.

Itt olvashatsz cikkeket Simon Dávidról!

Amikor még az utamat szerveztem Katmanduban, akkor elsősorban az anyagiakat, továbbá a tanulási lehetőségeket és a látnivalókat figyelembe véve választottam a vonatot, és ezen belül az ún. „hard-sleeper” opciót. Ahogy néhány helyinek segítve a nehéz csomagokat pakoltam fel a vonatra, megértettem, hogy bizony itt szó szerint egymás szájába finganak az emberek, a hely az utolsó centiméterig ki van használva. Miután megtaláltam a kabinomat, ami alig lehetett nagyobb, mint 4 négyzetméter, megmutatták, hogy a 2x3 emeletes ágyak közül az egyik legfelső az enyém. Feltornáztam magamat és a hátizsákomat, majd elrendeztem dolgaimat félig az ágyamon, félig a poggyásznak szolgáló lyukban. Hálótársaim – egyszerű, de rokonszenves emberek – mosollyal válaszoltak mosolyomra, bár az elején kissé tartózkodóak voltak. Aztán megtudtam, az út a célállomásig mintegy 55 óra hosszat tart, ami élelem és pénz nélkül igencsak hosszúnak tűnt.

Egy pár óra szendergés után nyakamba vettem a vonatot, végigmentem a másod- (az én részlegem, azaz „hard-sleeper”) és az első osztályon („soft-sleeper”; nagyobb kabinok és csak 4 ember osztozik rajtuk), mígnem elérkeztem az étkezővagonhoz. Itt addig magyaráztam kézzel-lábbal, amíg egy jószívű rendőrtisztnek (akinek a fia valamelyest értett angolul, legalábbis annyira, hogy a végére megértse, amit mondok) megesett rajtam a szíve, és három nagy doboz kínai „noodle”-t vett nekem, amit a vonaton minden kocsihoz tartozó folyó forró vízzel instant levessé lehet varázsolni. Volt annyira figyelmes, hogy egy zacskóban még gyümölcsöt és csokoládét is hozatott a fiával (vele együtt vagyok látható az alsó képen). Meg voltam mentve! Lám, az Isten jót ád!

Elégedetten és egy csomó étellel tértem vissza saját részlegemhez. Szép lassan, akik valamennyire beszéltek angolul, elkezdtek kérdéseket feltenni (természetesen minden esetben az első az volt, honnan jövök), és szemmel láthatóan tetszett nekik, hogy tiszteletteljesen, de nyitottan fogadtam őket. Így repült el az első este, és éjjel jót aludtam kis kuckómban.

Itt olvashatsz sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Persze, ahogy lenni szokott – de így szép az élet –, a Kantonba tartó vonatozás sem indult minden probléma nélkül. Az alig két éve épült lhasszai pályaudvaron a legmodernebb biztonsági előírásoknak megfelelő biztonsági rendszer várt, s ezen bizony képtelenség volt átjutni észrevétlenül késeimmel. A lézeres átvilágítás után rögtön félreállítottak.

És itt egy kemény csata kezdődött. A hatóságok minden szúró- és vágótárgyat habozás nélkül elkoboznak, nincs apelláta. De én nem hagytam magam. Pengét és Nagy Pengét, a kisebbik és nagyobb késemet, hűséges társaimat, amelyek több mint egy éve tűzön-vízen, vadonon és civilizációkon keresztül velem voltak, nem hagytam veszni a hatalmas kosár ócskavas között. Alkudoztam, udvariasan kérleltem, magyaráztam, pénzt ajánlottam. Addigra már a velem együtt vitatkozó svájci pár is lemondott a svájci bicskájukról, a helyiek pedig meg sem próbáltak ellenkezni. Annyit sikerült elérnem, hogy az „ügyem” eljutott valami magas beosztású tisztig, még szerencse, hogy jóval korábban értem ki a pályaudvarra.

A segítőkész és angolul meglepően jól beszélő fiatal rendőrnő – hosszas várakozás után – visszatért a főnökével, és udvariasan, de határozottan elmondta, hogy nem tehetnek kivételt, még úgy sem, hogy odaadják megőrzésre a vonatot kísérő rendőrtisztnek drága Társaimat.

Ekkor jutott eszembe egy mentőötlet. Ha nem jöhetnek velem, akkor menjenek vissza! Sikerült meggyőznöm a biztonságiakat, hogy próbálják meg elérni a hotelt, s onnan majd valahogy utánam küldik késeimet. Persze a vonal foglalt volt. Nagy megkönnyebbülésemre majd félóra után a hotelben végre felvették a telefont. Előbb kínaiul, majd a telefont nekem átengedve én angolul is elmagyaráztam, hogy a késeket visszaküldi a rendőrség az én kérésemre.

No, ezen az incidensen is túl voltam, de nem maradt sok időm hátra a vonat indulásáig, és ekkor realizáltam az újabb nehézséget. A pénzem eltette a rendőrség, 1 jüanom maradt, ami egyenlő a nullával. Pénzt felvenni már nem tudtam, így mindösszesen 20 USD-vel (ami – mint később kiderült – nem ér semmit Kínában), de legalább egy dupla adag reggelivel a gyomromban szálltam fel a vonatra.

Itt olvashatsz sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!