Simon Dávid a Föld körül

Az utunkat a fővárosig, Lhasszáig végig számtalan katonai és rendőri ellenőrző pont tarkította, de idegenvezetőnk minden checkpointnál a vízumokkal (ami egyébként egy darab A4-es papír, rajta egy nagy piros pecséttel) a buszról leszállva elintézte az adminisztratív részt, és pár perc múlva mehettünk tovább.

A helyi emberek sokszor amerikai őslakos indiánok vonásaival vannak felruházva, és  cserzett-ráncos sötét bőrük (ami a többségében magassági betegségtől falfehér útitársaimmal különösen kontrasztos volt) árulkodik rideg életükről. Ettől függetlenül mindig mindenhol mosolyognak, és természetesen a fehér ember pénzét akarják (a világnak ezen a részén már megint semmi sincs ingyen).

A főváros előtti utolsó állomás egy kisebb város, Gyangtse volt, ahol mi mást, mintegy újabb kolostort látogattunk meg.

Végül négy és fél nap, valamint több mint ezer km utazás után elértük a Tiltott Várost, a világ legmagasabban fekvő fővárosát, Lhasszát. Meglepően modern, fejlett infrastruktúrával rendelkező helység, nem ritka látvány egy-egy Honda vagy Mercedes sem – nem ilyennek képzeltem. Csak az elmúlt 8-10 év alatt több mint negyedmillió kínai települt ide be. Nehogy csak a hideggel, a magassággal vagy az idegen környezettel kelljen megküzdenünk, a körülmények annyiban komplikálódtak, hogy a kínai újév hetében érkeztünk Lhasszába, amikor is szinte minden üzlet bezár, mert a kínaiak visszatérnek Belső-Kínába, hogy hagyományosan családjukkal együtt ünnepeljenek. E sorokat is csak azért írhatom, mert előtte néhányan összedobtunk pénzt, és külön kinyittattuk ezt az inernetes helységet.

Azt hiszem, hogy a Potala Palotában tett látogatásunk, ami a Dalai Lámák híres egykori rezidenciája, volt az utolsó csepp a pohárban, hogy teljesen összezavarodjam a buddhizmust illetően.  Idegenvezetőnk érthetetlen angolsággal és minden rendszer nélkül magyarázta a különböző buddhák és lámák gyerekesen valószínűtlen és teljesen illogikus történeteit, és ezt csak tetézte a turisták átkozott fotoapparátjainak vég nélküli kattogása. Másnap a legszentebb szentélyt, a 7. században épült Jokhang templomot, majd a hetedik nap reggel az egyetlen apácarendet látogattuk meg, átverekedve magunkat az év ezen szakaszában a várost ellepő, nyomorultul vonagló zarándokok tömegén. Innen vonaton utazom Dél-Kína legnagyobb városába, Kantonba. Legközelebb remélhetően onnan jelentkezem.

Még sose ütöttem le a klaviatúra billentyűit kesztyűben, ezeket a sorokat azonban így írom, hiszen kinn mínusz 20 fok körüli a hőmérséklet, és idebenn sem sokkal jobb a helyzet. De kezdem tibeti utazásom elejéről.

Katmanduban, Nepál fővárosában reggel 6-kor felpakoltuk a csomagokat egy kisbuszra, és hetedmagammal, egy sofőrrel es egy kísérővel nekivágtunk a Himalájának (gyalog ugyanis szinte lehetetlenség átkelni a hegyen). A tibeti határt ugyan pár óra alatt elértük, de számomra sokkal hosszabbnak tűnt az út, mert előző este valami olyasmit ehettem, ami miatt egyszer meg is kellett állítanom a kisbuszt, hogy alul-felül könnyítsek magamon.

A határon gyalogosan kellett átkelnünk, a túloldalon pedig tibeti kísérőnk már várt minket. A határellenőrzés a legszigorúbb repülőtéri követelményeknek is megfelelt volna, de végül is minden különösebb malőr nélkül megúsztuk a dolgot, és boldogan gyűltünk össze az üvegajtók és detektorok túloldalán. Itt egy másik turistacsoporttal összeolvadva egy nagyobb buszba szálltunk át, a teljes létszám 18 fő lett.

Az első éjjel piszkosul embert próbáló volt, viccesek lehettünk, ahogy az étteremben sapkában, sálban és kesztyűben vártuk az ízetlen, de legalább forrón gőzölgő thukpát, azaz a helyi zöldséglevest. Mínusz 32 fokig ment le a hőmérséklet, életemben nem éreztem még ilyen hideget. Az egyetlen problematikus útitársunk, egy öreg szerb, kissé flúgos biciklista azzal tetézte a dolgot, hogy hajnalban ránk nyitotta az ablakot. Persze én aludtam az ablak mellett…

A második nap rögtön mindenkit újabb próbatétel elé állított, mert az egész út legmagasabb pontján, egy majd 5250 m magas hágón keltünk át. Szerencsémre engem kevésbé viselt meg a dolog, de a legtöbb útitársam lényegesen rosszabbul viselte és egymás után dobálták be a magassági betegség elleni tablettákat, fájdalomcsillapítókat. Aznap majd 500 km-t tettünk meg, s elértük Tibet második legnagyobb városát, Xigatsét. Itt reggel a zarándokúton mentünk végig, majd a híres Tashilunpo kolostort jártuk körbe.

A táj leírhatatlan, szavakkal nem tudom visszaadni, de még igazán képekkel sem. Magával ragad, elbűvöl, tiszteletet ébreszt, elrettent. A Föld összesen 12 darab 8000 méter feletti csúcsai a Himalájában találhatók – és én ebből hármat is láttam szabad szemmel! Köztük volt a Mount Everest, tibeti nevén Csomo-Lungma, nepáliul pedig Sagar Mata. Ráadásul olyan szerencsések voltunk, hogy a szél tovafújta a felhőket, a Nap kisütött, és így alaposan szemügyre vehettük a világ legtetejét.

Itt olvashatsz cikkeket Simon Dávidról!

Mint az előző részben írtam, Tibetbe indulásom előtt az utóbbi heteket egy katmandui árvaházban  töltöttem. Úgy kerültem kapcsolatba az árvaházzal, hogy a Couchsurfing-en írtam egy fiatal lánynak, aki  egy háromgyerekes család legidősebb gyermeke, ő a 23 éves Eva (Laxmi az eredeti neve, de megkeresztelkedett és az árvaház is keresztény szellemben működik), s ők tartják fenn és üzemeltetik a 10 gyereket befogadott "intézményt". Miután két-háromszor kilátogattam, egyre jobban megkedveltem a gyerkőcöket (és láttam a mi szemünkkel nézve tragikus körülményeket), úgy gondoltam kiköltözök és megpróbálok átmenetileg színt vinni amúgy igen egyhangú és rideg életükbe. Csak lassan derült ki számomra, hogy a két szülőnek - ők az analfabéta 52 éves anyuka, Ama  és az apuka, Ba, aki bordatörésből próbált felépülni, miután összeverték, mert egy rokon nőt védelmébe vett -  nyomja egyedül a fenntartás terhe a vállát.

Leginkább szeretetet próbáltam adni, ami abban nyilvánult meg, hogy leültem leckét írni velük, játszottam velük, mutattam, hogy a különböző dolgokat hogyan kell csinálni (pl.: orrot fújni, cipőfűzőt kötni, és próbálom az alapvető dolgokra nevelni őket, ami az európai kultúrában természetes, de a világnak ezen a részén nem). . A körülmények voltak a legridegebbek, amikkel eddig utam során találkoztam, annak ellenére, hogy egy ház első két szintjén laktam tizenöt másik emberrel. Nem volt folyóvíz, tehát minden hajnalban, illetve este vödrökkel és kannákkal mentünk vízért a nagyobb gyerekekkel. Nem volt fűtés, így a fagyos éjszakákon alig egy pár fokkal lehetett melegebb a szobákban (a ház szinte nyitott volt, mert a nyílászárók vagy hiányoznak, vagy egyáltalán nem szigetelnek). Végül jobbára nem volt áram, és amikor mégis, akkor általában nem kellett.

Végül az is kiderült, hogy miután már korábban nem tudták fizetni a lakbért, január közepén el kell hagyniuk a házat. A kétségbeejtő helyzetet látva, írtam a Facebookon ismerőseimnek, s felhívásomra nagylelkű barátaim összedobtak annyi pénzt, hogy ki tudtunk bérelni egy valamivel jobb feltételekkel rendelkező másik épületet. Át is költöztünk, és azzal a tudattal folytathattam utamat, hogy legalább átmenetileg segítettem fedél alatt tartani az intézményt.

Itt olvashatsz cikkeket Dávidról!

Tibet, 366. nap, farkasordító hideg. Épp egy éve indultam el. Akkor még a családomból is kevesen hitték el, hogy tényleg hátrahagyom addigi életemet, és egy hátizsákkal gyalogosan nekivágok a világnak. De így lett. Tavaly február elsején egy hideg, havas, de derült reggelen megöleltem drága szüleimet, egyetlen testvéremet és ős öreg nagymamámat, akit aligha remélhetek viszontlátni ez alatt az ég alatt újra, és nekivágtam a fehérbe öltözött pesti külvárosoknak.

Az elhatározás, hogy körbejárom a Földet, élménydús esztendőt hozott. Megtettem több mint 15 ezer kilométert - ennek több mint felét gyalogszerrel -, utaztam busz tetején, szekéren, kamionon és ha kellett, vonattal, busszal, repülővel, harcoltam kóbor kutyákkal, rettegve hallgattam éjszaka a sátorban leopárdok üvöltését, küzdöttem hóviharral Szerbiában és vánszorogtam 55 fokban az iráni félsivatagon keresztül. De megérte.

Most, hogy otthagytam Katmandut, Nepál fővárosát, s vele az árvaházat, ahol hosszú heteken át próbáltam a szerencsétlen gyerekek körülményein némileg javítani, ismét egy kalandokkal teli szakasz következik. El kell érnem Lhasszát, Tibet fővárosát, majd onnan Guangcsun (magyarul Kantonon) át Vietnamba vinne tovább az utam.

Itt olvashatsz cikkeket Simon Dávidról!

Az Utazó (2011. május): Már Indokínában gyalogol a magyar vándor

Metropol (2011. január 11.): Gyalog a Föld körül

Népszabadság (2010. december 31.): Katmanduban szilveszterezik a világjáró magyar vándor

Metropol (2010. december 31.): Katmandui árvaházban szilveszterezik a magyar vándor

Origo (2010. július 28.): Már Iránban jár a Földet gyalog megkerülő magyar

Travelline (2010. július 28.): Gyalog kerüli meg a Földet a magyar vándor

Az Utazó (2010/3. szám): 5 év, 40 ország: Egy magyar, aki gyalog kerüli meg a Földet

Népszabadság (2010. június 1.): Már Örményországban jár a magyar vándor

Metropol (2010. május 3.): Gyalog a világ körül

Népszabadság: (2010. február 1.): Mátyásföldről a világ körül