Simon Dávid a Föld körül

Úgy döntöttem, hogy egy napot akklimatizálódok, egy kicsit felmérem a viszonyokat, ismerkedem a helyiekkel, no meg leginkább rápihenek a másnapra, mert sok erőt nem éreztem magamban. Hirota szintén úgy döntött, hogy marad egy napot. Találtunk is tiszta, olcsó szállodát, ahol biztonságban tudhattuk a csomagjainkat. Egész nap kószáltunk, belekóstoltunk minden helyi dologba (nem viccelek, ha azt mondom, hogy többféle olyan gyümölcsöt árultak, amit nem ismertem, mint amit igen), és közben sok mindent megvitattunk. Az még hajnalban kiderült, hogy Hirota egy ékszerkereskedő, amikor afganisztáni útjáról fotókat mutatott öklömnyi csiszolatlan rubinokról, mogyorónyi smaragdokról. Vietnamba azért jött, hogy a köveket feldolgozó dráguló kínai munkaerő helyett ide hozza ezt a munkafázist.

Este egy pompás grillvacsorát fogyasztottunk, kókuszdióban érlelt vodkával öblögettük le a pazar ízeket. Vacsora után még egy helyi masszázsra is befizetett minket újdonsült barátom. Valami fekete lével töltött kádba kellett ülnöm, mielőtt végignyúltam az ágyon. Aztán csak kerekedett a szemem,  amikor elkezdett dolgozni rajtam a ránézésre félénk és szótlan kislány, akinek olyan puha bőre volt, mint egy kisbabának: úgy ropogtak a csontjaim, ízületeim, mint a kínai tűzijátékok újévkor. A 25 órás kimerítő nap után nem kellett ringatni...

Amikor előző nap aludni tértem, úgy gondoltam, hogy másnap felkelek, és szépen nyakamba veszem az országutat. Ám Isten útjai kifürkészhetetlenek. Még becsekkoláskor azt az instrukciót kaptuk, hogy nap közben mindig legyen nálunk az útlevél, mert határváros lévén a rendőrség szeret igazoltatni (nem mintha nem lenne nálam éjjel-nappal), viszont éjszakára le kell adni a recepción, mert a random razziák sem ritkák. Így még előző éjjel, mikor visszaértünk a szállodába, le is adtam útlevelem annak rendje és módja szerint. Hajnalban még felébresztett Hirota, hogy elbúcsúzzon, ő ment a saját dolgára, én meg a másik oldalamra fordultam. Reggel ébredés után összepakoltam, lementem a szobánkból, és kértem az útlevelem. A két csinos kislány meg nézett rám, mint ...  és itt hagyom is a gazdag metafora gyűjteményemet. Olyan jó egy órát próbáltam megtudni, hogy hova a jó édes nyavalyába tüntették el, és arra a következtetésre jutottam milliónyi megválaszolatlan kérdés után, hogy a rendőrség elvitte az útlevelem inspekcióra.

Kora délután visszatértem a szállodába, és a rejtély 20 másodperc alatt megoldódott. Egy férfi, akit korábban nem láttam, benyúlt egy fiókba, és elővette az útlevelemet, amit azonnal kitéptem a kezéből. Így hát még egy napot itt ragadtam, de legalább már tudom, hogy nem fogom leadni legközelebb, még akkor sem, ha kényszerítenek. Most - jobb híján - ülök egy internet kávézóban, ahol nagy sávszélesség van, de persze ahogy a jó öreg komcsiktól elvárható, minden második honlap le van tiltva. Ezt csak azért említem meg, mert a Facebook-hoz nem férek hozzá lassan másfél hónapja, ami csak egy dolog miatt bánt engem. Nem sikerült még mindig megköszönnöm jószívű ismerőseimnek az adományokat, amiket a katmadui árvák részére gyűjtöttünk.

Itt olvashatsz sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Még sötét volt, amikor arra ébredtem, hogy egy rendőr bökdös, és kéri az útlevelemet. Ez azt jelentette, hogy a határ közelében vagyunk, a busz nemsoká be is kanyarodott egy pályaudvarra. Még a kutyák is felneszeltek a fura jövevény láttán, egy-két álmos arcon pedig kifejezetten láttam, nem tudja eldönteni, hogy álmodik-e vagy sem, ahogy a botommal elkopogtam mellette. Derültséget okozott a kínaiul beszélő japán és társa, mindehhez hajnali fél hat volt. Nem vesztegettük az időt, és egyből belevetettük magunkat a vietnami nyelv rejtelmeibe (mely hangzásában nagyon hasonlatos a kantonihoz), valamint megpróbáltunk elraktározni minél több hasznos információt fáradtságtól zúgó fejünkben.

Hosszas várakozás után a két vietnami nő, akik mellé leültünk, szólt, hogy induljunk. Így felpattantunk egy targoncafélére (roppant kellemetlen volt, ahogy a hideg hajnali szitálás az arcunkba vágott), hogy alig öt perc targoncázás után keresztülvágjunk egy pocsolyákkal tarkított burkolatlan térre. Amikor a tér túloldalán megálltunk, nyilvánvaló volt, a kínai-vietnami határon vagyok, valahol a térkép szélétől 2 és fél centiméterre. Itt egy újabb óra várakozás után végre megnyíltak a kapuk, közben szépen felgyarapodtunk, és a sok ember elkezdett ömleni a kontroll ablakok felé. Ám mielőtt eljutottam volna az útlevélellenőrzésig, egy másik pulthoz irányítottak, ahol mintegy 1 eurómyi jüan ellenében először hídvámot kellett fizetnem. Merthogy a két országot a városkát kettészelő folyócska választja el. Ezek után minden gond nélkül átjutottam a kínai oldalon, hogy egy színes zászlókkal feldíszített hídon keljek át, aminek a végén ott várt a felirat vörös csillagok és sarló-kalapácsok tengerében: Cong Hoa Xa Hoi Chu Nghia Viet Nam, magyarul Szocialista Vietnami Népköztársaság.

No, a kupaktanácsot megint összehívták a srácok, amikor a kezükbe került az útlevelem. Hiányzott a kínai vízum a passzusból, merthogy a sok kezet megjárt A4-es fecnim szabály szerint ott maradt a kínai kollégáknál. De hát nehéz volt nekik összerakni, hogy valami magyar vagyok, nincs kínai vízumom, de nyilvánvalóan Kínából jövök, és mégsem vagyok politikai menekült vagy titkos ügynök. Azért a végére csak átengedtek.

Innen, ismét Hirotával egy kisbuszba szálltunk, ami a következő buszpályaudvarig (a vietnami oldalon, de ugyanabban a városban) vitt minket. Amikor kiszálltam, felnéztem az égre, lenéztem a földre, szívtam egy teli tüdő levegőt, és magamban megfogadtam, hogy bizony egy külön vietkong osztag kell, hogy erőszakkal feltegyen engem bármilyen járműre,  mert én innen ha törik, ha szakad, gyalog folytatom, Isten engem úgy segéljen!

Épp eleget zötyögtem különböző járműveken az elmúlt majd 7.000 km alatt, mióta Katmandut elhagytam.

Itt olvashatsz sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar ismét gép elé kerülök, de az út teljesen kiszámíthatatlan, talán már az lenne furcsa, ha egyszer úgy történnének a dolgok, ahogy eltervezem.

De kezdjük onnan, hogy kedd este kicaplattam a kantoni buszfőpályaudvarra. A biztonsági átvilágítás előtt azon morfondíroztam, hogy akkor most az utolsó megmaradt kisbicskámat is el fogják kobozni? Úgy döntöttem, hogy nincs mit vesztenem, megpróbálom a filmekben látottakat: már a metróban, utcán is sokszor esett meg velem, hogy keményen váll-váll ellen ütköztem a siető kínai járókelőknek, ahogy nekem jöttek. Vártam, hogy kisebb csoport alakuljon ki a fémdetektor előtt, és ekkor gyorsan cselekedtem. Levettem vállamról a hátizsákot, és rátettem a futószalagra, majd pont amikor a lézer előtt áthaladt, magammal együtt belöktem egy egész családot az alig 80 centi széles kapun. Így a biztonságiak ahelyett, hogy a monitorra figyeltek volna, a kisebb perpatvarra kapták fel a fejüket. Én színpadiasan még fel is voltam háborodva, hogy a békés utazót  lökdösik, nem elég a sok szabály, aminek meg kell felelni. Közben sunnyogtam a csomagom felé, hogy rámutatnak-e vagy sem. A végén még tőlem kértek elnézést. Megkönnyebbülésemre nem állítottak félre, gyorsan felkaptam a hátizsákot és a botomat, és a megfelelő számú kapu felé gyorsítottam lépteimet.

Fél órán belül (percre pontosan) ki is kanyarodott a buszunk, ami teljesen újszerű volt számomra. Egy nagy buszt tessék elképzelni, amin hosszában három sor roppant keskeny emeleteságy-rendszer fut végig. Én szerencsére egy felső, ablak melletti ágyra kerültem, ráadásul pont amellé a férfi mellé, aki meg az indulás előtt jó angolsággal elmagyarázta, hogy a busz melyik tárolórekeszébe tegyem a felszerelésem. Hirota, mint kiderült, egy japán figura, jó társaság volt, elalvásunkig egymásnak meséltük a történeteket, ő épp Afganisztánból tért meg Kantonba, ahol valami üzleti érdekeltsége van. Nem az első üzletember volt, aki panaszkodott az egyre emelkedő kínai árak miatt.

Itt olvashatsz sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

A Couchsurfing (CS) - ez egy, a világra és másokra kíváncsi utazókból és nyitott, önzetlen helyiekből álló önkéntes, internetes nemzetközi szerveződés - már sokszor adott meghálálhatatlan pluszt az amúgy sem egyhangú utazásom során. Így történt ez Kantonban is, ahol, mint a legtöbb nagyvárosban, megérkezésemkor feliratkoztam a helyi CS közösségbe, ám ezúttal volt egy pikantériája a dolognak. Ráleltem Balázsra, aki azontúl, hogy valamilyen szinten összetartja a maroknyi, itt élő magyar közösséget, aktív szervezője a több száz lelket számláló kantoni CS-eseknek. Minden héten péntek este egy étterem-bárban gyűlnek össze: van itt törzstag, épp átutazó vándor, vagy akár valakinek az ismerőse.

Amikor leértem a helyre, már vagy húszan ültek körbe több asztalt. Balázs egyből azzal nyitott, hogy épp most érkezett két másik magyar. Hozzáteszem, hogy eddigi 380 napos utam során mindösszesen három röpke találkozás erejéig hallottam élő magyar szót. Pár percre rá, Katival és Rolival kiegészülve, már a legnagyobb nemzeti „frakciót” jelentettük, és bevallom őszintén, hogy olyan jól esett hallani a hazait, hogy tojtam én magasról a körülöttünk értetlenül álló többiekre (pedig amúgy mindig én vagyok az, aki próbálja bevonni a megfelelő nyelven a társalgásból kívül rekedteket). Hajnalig diskuráltunk...

Másnap délutánra egy közös palacsintázás lett megbeszélve Balázs lakásán. Itt volt még egy másik magyar hölgy is, Gabi, aki végre magyar szájíz szerinti palacsintát sütött, amit túróval, szilvalekvárral és mákkal töltögettünk, istenem, mennyei manna volt az nekem! Nem is beszélek a tejfölös kenyérről vagy a magyar szalámiról, még akkor is, ha csak ázsiai utánzatból voltak az alapanyagok. Magyar filmet (Indul a bakterház) néztem, és magyarokkal magyar vicceken nevettem. Kiélveztem minden pillanatát társaságuknak.

Dehát előre kellett néznem, mert szerencsésen ismét magamhoz vehettem az útlevelem, benne - a sajnos csak egyhónapos, ej, az a fránya bürokrácia! - vietnami vízumommal. Várom is már nagyon, lábaim, vállaim rendesen panaszkodnak is a tétlenség miatt, alig várják, hogy újabb tesztnek vessem alá őket. Este kimentem a főpályaudvarra, s itt kellett szembesülnöm az újabb akadállyal: se vonat, se busz nem indul Vietnamba. Jobb híján visszafelé baktattam a hotelomba, magamban sorra véve a lehetőségeket: megpróbáljak stoppolni vagy esetleg vonatozzak a határ közelébe, majd onnan valahogy átjutok? És ekkor valamely védőangyalom ismét a segítségemre sietett: ahogy gondolataimba merülve leléptem az egyik sarkon, majd elütött egy busz, és a közelemben lévő rendőr rám szólt. Beszédbe elegyedtünk (na jó, ez erős túlzás), mire ő odahívta az egyik közeli, fiatal kollégáját, aki meglepően jó angolsággal kérdezni kezdett. Én előadtam, hogy mi nyomja a szívemet, mire ő visszairányított a pályaudvar közvetlen szomszédságában lévő buszpályaudvar központi információjához, ahol egy mosolygós kislány egyből előállt a megváltó megoldással. Vegyek egy buszjegyet a vietnami határ előtti nagyobb városig, ahonnan egy újabb busszal továbbindulhatok Vietnamba. Ami végül is meggyőzött, az az volt, hogy - mint megtudtam - a legtöbb vietnami is így közlekedik Kanton és az országuk között. Így hát megvettem a jegyet, és holnap ilyenkor már valahol zötyögök Indokína felé. Bő két hét leforgása alatt láttam Kína két különböző arcát az ezer közül, pedig eredetileg nem is volt az útitervbe véve. Hát nem szép az élet?

Itt olvashatsz sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Elmentem megnézni Kanton legpazarabb részét, Zhujiang Xincheng-et, melyet tavaly októberben adtak át szinte teljesen újjávarázsolva, hiszen alig egy hónappal később itt rendezték a 2010-es Ázsiai Játékokat. Itt található a vadonatúj Játékok Stadion, az ide költöztetett Guangzhou Múzeum, és számtalan hipermodern felhőkarcoló irodaház, átadták az új és gigantikusra sikeredett tartományi könyvtárat, a modern ízlésvilágot tükröző operaházat, ami úgy néz ki mint egy hatalmas ufó, és egy olyan díszparkot, ahol még a tűzcsapok is mindennap cserélődő színes virágokkal vannak felcicomázva.

Itt derült ki számomra, miért látni szerte a városban kőből faragott kosokat. A város szimbóluma az 5 kos (sokszor helytelenül kecskeként emlegetik őket), amelyet a gyönyörű Juexiu parkban egy híres és monumentális szoborcsoport elevenít meg. A hozzájuk kapcsolódó történet röviden így hangzik. Durván 2000 évvel ezelőttig, a mai Kanton területe egy lápos mocsaras vidék volt, az itt élő emberek egész napos kemény munkával is alig tudták előteremteni napi betevőjüket. Míg egy nap - a legenda szerint - az égből alászállt 5 égi teremtmény (isten) 5 kos hátán ülve. Látván a szenvedő embereket, megáldották őket és a földet, hogy ezentúl ne kelljen oly keményen robotolniuk és a föld bő termést adjon minden évben. Ők ezután ismét felszálltak az égbe, de az öt kost hátrahagyták emlékeztetőül, akik kővé változtak. Bár a helybeliek élete jobbra fordult, azóta is arról híresek, hogy milyen munkabírásúak.

Volt időm meglátogatni egy-két híresebb templomot is. Az alapvető vallás errefelé a buddhizmus, mely számomra éles kontrasztban áll a tibeti buddhizmussal. Annak ellenére, hogy mindkettő a buddhizmus fiatalabbik ágába, a „Mahayana"-ba (magyarul azt hiszem nagy út) tartozik, szembeötlő különbségeket véltem felfedezni, elsősorban praktikus gyakorlásával kapcsolatban. Fontos, hogy ez a személyes véleményem, nem akarok senkit se megbántani. Számomra itt a hívők sokkal méltóságteljesebben fejezik ki spiritualitásukat. A legfontosabb különbség: nem arról szól a dolog, hogy ki tud több pénzt odadobni a számtalan különböző, hatalmas vagy éppen miniatűr buddha szobrok lábaihoz, hanem vesznek egy adag füstölőt, amivel szépen körbejárják az adott szentélykomplexumot. Egyelőre ennyit a buddhizmusról, én is épp csak ismerkedem vele. Talán egy templomot említenék, ez a Guangxiao Si. Arról nevezetes, hogy itt található az az ereklyeszerű sanctum, amibe annak a 4 szerzetesnek a haja van bezárva, akik idehozták a buddhizmust az i. sz. 7. században. Ugyebár a buddhista szerzetesek (a nők is) borotválják a fejüket azért, hogy véletlenül se keltsék fel a másik nem szexuális érdeklődését. Ez egy kicsit Lonely Planet-esre sikeredett, de hát én vagyok a Ti szemetek.

Itt olvashatsz sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!