Simon Dávid a Föld körül

Jó kedvemet és kellemes közérzetemet (amit a frissen mosott ruhák is fokoztak) tovább erősítette, hogy vagy jó tíznapi száműzetés után előbújt a napocska is. Persze ez, ahogy lenni szokott, egyből megemelte a folyadékbevitelemet - és a stopjaim számát is. A következő cél lebegett előttem, egy újabb UNESCO világörökség, amit ha nem is aznap, de másnap látni reméltem. A híres Ha Long öbölre gondolok. Épp most ellenőriztem a Wikipédián, hogy Vietnamban hat ilyen világörökség van, éppúgy mint a mi kis hazánkban. Ti hányat tudtok összeszedni belőlük?

Annyit helyesbítenem kell egy korábbi bejegyzésemet illetően, hogy szép lassan egyre több emberbe futok bele, aki legalábbis valamicskét beszél angolul.

Sajnos a kommunizmus árnyoldalát is felfedezni véltem, ahogy a 18-as számú főutat követtem nyugati irányba: a hihetetlen gyönyörű vidék olyan igazi szocialista módon félig iparteleppé van átalakítva, a főút mellett futó vasúti sín a számtalan felszíni bánya szénkitermelését hivatott szolgálni. A levegő pocsék, tele van szénporral, szinte minden ember orr- és szájvédő maszkkal mozdul ki otthonról. Próbáltam fokozni a tempót, hogy minél előbb kikerüljek a nem éppen kellemes környezetből.

Már kezdett szürkülni, amikor egy lakatlanabb részre értem, egy a hegyek által teljesen körbezárt völgybe, ahol egyszer csak egy gyönyörű és hatalmas fehér kőszobrot láttam egy félreismerhetetlen kolostor egyik végében. Betértem, hogy esetlegesen itt szálljak meg, de kérésem nemleges válaszra talált – pedig csak annyit kértem, hogy felverhessem a sátramat az üde gyepen. Végül elszenvedtem a következő faluig, ahol egy ócska kis szállodában hajtottam álomra a fejem. Az sem zavart, hogy nem volt melegvíz, izzadt testemnek felüdülés volt a zuhany alá beállni.

A másnapot, a szokásos „pha” (tésztaleves, metélő hagymával és marhahússal, én mindig ezt kérek bele) elfogyasztása után korán kezdtem, tudtam eseménydús nap vár rám. Beértem Ha Long városába, ill. talán az újvárosnak nevezhető részére, hogy azt is mögöttem hagyva, végre megpillantsam a híres nagy hidat. Elmondhatatlan érzés, amikor, szenvedve, de elérsz egy kitűzött célpontot. A jutalom a meseszép látvány volt, ami a hídról tárulkozott elem. A tenger, a szélét csipkéző hihetetlen formájú hegyek, a nagy és kisebb teherhajók és a porszemnek tűnő halászbárkák fantasztikus harmóniájára tekintettem le a majd 100 méter magasan átívelő hídról. Ez volt a napi cél, innen minden más már csak ráadás volt. A híd túloldalán leereszkedtem a kiépített partszakaszra, hogy elkezdjem végigkövetni a szállodák végeérhetetlen sorát, mely egyértelműen a nyugati turizmusra és a vietnami új pénzes rétegre épült - szó szerint. Egyből elkezdtek szaporodni a turisták is, bő egy hét leforgása alatt az egyetlen thaiföldi biciklistát kivéve távolról se láttam külföldit. Itt egyből ötösével jöttek. Végül Ha long óvárosának széléig értem el, ahol még nem tudom hol fogok aludni, de egy biztos: holnap végre megpillantom az öblöt élőben, amiről már oly sok képet láttam.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Amikor még gyerekként néztem a Vietnamban játszódó akciófilmeket, nem gondoltam volna, hogy egyszer egy igazi vietkonggal fogok teázgatni. Pedig egyik nap délelőtt ez is megesett velem. Az öreg, akinek az asztalához az eső elől szárítkozni tértem meg, jó harminc évig szolgált a hadseregben, 22 amerikait szedett le (azért ez durva, hogy egy, a mi fogalmainkkal mérve gyilkossal ültem egy asztalnál), mutogatta a lőtt sebei után maradt hegeket, miközben banánt kínált. Hogy a világ milyen relatív, az szinte mindennap kiderül: ő csak a hazáját védte az ellenséges inváziótól.

Amikor tegnapelőtt megérkeztem Cẩm Phả-ba, kicsit nagyobb távot teljesítettem, mint előre elterveztem. Azt már tudom, hogy ami a Googlemapsen 30-nak tűnik, megvan az 50 km is, vagy még több, és amikor nekivágtam, tudtam, hogy aznap kemény menet vár rám. Így a korai ebédszünet után csak mentem és mentem, de akárhányszor megkérdeztem a helyieket, hogy még mennyi van a következő városig, ahol szállást reméltem találni (gondoltam legrosszabb esetben felavatom a sátramat Vietnamban is), mindig ugyanannyit mondtak. Délután 1-kor ugyanúgy húszra volt, mint 4 órakor - szerintük (pedig ekkor már egy jó harmincas mögöttem volt). És ekkor jött a nem várt segítség. Egy motoros lehúzódott mellém, majd miután meggyőződtem arról, hogy nem pénzért ajánlja fel a mögötte lévő ülést, felpattantam mögé. Így hagytam el Mong Duang-ot (az eredeti célfalut), hogy elrobogjak egészen Cẩm Phả-ig, ami az első nagyobb város, amit Vietnamban elértem. Miután találtam egy szuper szállodát, a szobám csillogott-villogott, és még BL-összefoglalót is találtam valamelyik külföldi csatornán, leadtam koszos, összeizzadt ruháimat mosásra (még Kantonban is kézzel mostam jobb híján), már tudtam, hogy másnap maradok. Saccoljatok, hogy mennyibe került egy éjszaka? Nem, még sokkal kevesebbe. Alig 8 euróba.

Este meg betévedtem egy híres buddhista zarándoktemplomba, ahol vagy egy jó órát bambultam, ahogy egy nagyobb csoport, egy idősebb férfi vezetésével végzi a szigorú ceremóniát. Amin csodálkoztam, hogy jó tucatnyian voltak, de egytől egyig csak nők. Az öreg egy aktatáskából elővarázsolta a tradicionális barna köpeny-ruhát, feltett a fejére egy barna kötött sapkát, majd a feneketlen táskából előszedett füstölőket, gyertyákat, kis bronzüstöket, egy félbevágott emberi koponyát (ilyet már láttam Tibetben), dobverőket és még számtalan egyéb kelléket, majd elkezdett kántálni, dobolni. Volt egy méltósága az egésznek.

Aztán az egész másnapot tulajdonképpen legkedvesebb szenvedélyemnek, a rajzolásnak szenteltem. A város szívében van egy, a franciáktól visszamaradt kisebb katedrális, amit egy pár éve renováltak kanadai emigránsok adakozásából. A reggeli után elsétáltam a katedrálishoz, hogy az előtte lévő kis téren egy kölcsön székre leüljek, és belefogjak a munkámba. No innentől kezdve két dologra kellett figyelnem: az egyik, hogy az időnként rákezdő eső elől mindig megmentsem a rajzom, és hogy a körülöttem-felettem tolongó emberek (gyerekek és felnőttek egyaránt) kíváncsiságból fakadó figyelmetlen lökdösődése elől mindig időben felkapjam a tollam. Már szürküllött, amikor odakanyarítottam a dátumot a lap aljára.

Itt olvashatsz cikket Simon Dávidról!

Az időjárási viszonyokról. Az elmúlt napokban az idő borongós, a nap legnagyobb részében szitál az apró szemű eső, a napot nem láttam előjönni jó egy hete. Fel is tettem magamnak a kérdést, hogy ha ilyen a száraz évszak (itt most tavasz van), akkor milyen az esős (monszun, azaz nyári évszak). Olyan két hónap múlva majd azt hiszem szó szerint a saját bőrömön fogom megtapasztalni. Ugyanakkor hozzáteszem, hogy gyalogolni szinte ideális, olyan se meleg, se hideg, leginkább egy hosszúujjú pólóban vagyok. A táj körülöttem üde zöld, a talaj sok esetben vöröses-agyagos, az egyetlen oda nem passzoló szín az ég komor szürkéje.
Hiába fogadkoztam még a határvárosi útlevél-eltűnés után, hogy tőlem ugyan többet el nem veszik a passzust, rá kellett jönnöm, ez törvényi előírás, így minden egyes hotelben bejelentkezéskor le kell adnom az útlevelem, amit a hotelosnak el kell vinni a helyi rendőrségre bemutatásra.

Végül egy érdekesség. Itt tényleg senki sem beszél angolul, viszont meglepetésemre több ízben hasznomra vált német tudásom, a francián már kevésbé csodálkoztam (például a tegnapi szállásomon az egyik idelátogató férfirokon francia Svájcban él, kellemesen elbeszélgettünk, érződött az élc a hangjában az itteni rendszert illetően...)

Itt olvashatsz cikkeket Simon Dávidról!

Akkor kezdem is a legfontosabbal: körülbelül úgy érzem magam, mint akit egy furkós bottal jól elagyabugyáltak, majd utána beraktak a mosógépbe hosszú mosásra. Magyarul: újra gyalogolok (juhé!), és az ismerős "teljesen kivagyok fizikailag" érzés kerített hatalmába.

Az elmúlt három napban, amióta otthagytam az ideiglenes befogadó családot, nyakamba vettem az országutat rendesen, olyan napi 25-28 km-t átlagoltam, ezzel már én is meg vagyok elégedve. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem szeretném továbbfokozni a napi távokat, de csak szép fokozatosan. Nem sietek sehova.
Kezdek teljesen megbarátkozni az országgal és a helyiekkel, és kezdek újra az apró kis részletekre figyelni, amik talán a legfontosabbak. Például, hogy a rendszeres stopjaimat (merthogy minden másfél-két óra után ordítanak a vállaim a megállóért) hol és hogyan kell tennem. Például már rájöttem, hogy semmiképpen sem állok meg olyan kávézónál,
étteremnél, ahol csak férfiakat látok ücsörögni, mert az azt jelenti, hogy erőszakkal próbálnak majd itatni pocsék helyi borukkal, amit ha nem fogadok el, ellenségesen, sértődötten kezdenek el rám nézni (neveletlen vagy puhány - gondolhatják), ha elfogadom, töltenek még egyet, ha azt is megiszom, akkor még egyet, és ez így megy a végtelenségig. Így próbálok mindig ott megpihenni, ahol gyerekek (lehetőleg karonülők) és asszonyok, lányok (is) vannak.

Azt is megtanultam, hogy a szokásos kérdéseken kívül én hogyan tudom felkelteni érdeklődésüket. Még Mong Cai-ban, a helyi internetkávézóban rajzoltam magamnak egy hozzávetőleges térképet a Hanoiig vezető utamról, feltüntetve azokat a nagyobbacska településeket, amiket elérni remélek a napi etapok végén (eddig minden esetben találtam olcsó és a célnak több mint megfelelő szállókat). Ahogy ezt kiteszem eléjük, a következő 10 perc témája adott. Ha nincs kedvem a társalgásra koncentrálni, akkor a másik kis jegyzetfüzetemet is felütöm, a kézzel szerkesztett szótárammal és jegyzeteimmel, amin nagyokat derülnek vagy helyeslően bólogatnak (ilyenkor én pókermosolyt ragasztva az arcomra próbálok relaxálni, erőt gyűjteni).
Itt olvashatsz cikkeket Simon Dávidról!

Hát akkor másodszor is újrakezdtem azt, amiért eredetileg elindultam, hogy gyalog hódítsam meg a világot. Az első újrakezdés után alig egy héttel - amikor Bombayból vágtam neki az indiai szubkontinensnek - értem el az egész út eddigi legmélyebb pontját, szenvedtem testileg-lelkileg, emléke most is bennem él. Éppen ezért jóval óvatosabban és némileg több tapasztalattal felszerelkezve, de azért legbelül nagyon boldogan vágtam neki a főutcának.

Elsőként azoknak az önkéntes „guide”-oknak a gyűrűjén kellett átverekednem magam, akik csak nem értették, hova indulok a város vége felé "nagy csomagommal", ráadásul épp a buszoktól és taxiktól távolodva. Kiérvén a központból, elkezdtek ritkulni a házak és végre úton voltam úgy, ahogy szeretek! Szabadon, kötetlenül, gondtalanul. Olyan 5 km után álltam meg először élesben tesztelni (no meg inni az elmaradhatatlan vietnami teából, amiről azt mondják a helyiek, hogy fogmosás helyett is jó), hogy mennyit is tanultam a nyelvből az elmúlt bő két nap alatt, mert hiszitek vagy sem, már ennyi is elég egy kezdetleges társalgáshoz. Fontos, hogy amikor elkezdesz tanulni egy nyelvet, módszeres legyél, mindig mindent leírjál (és az a kis jegyzetfüzeted legyen az átmeneti bibliád), és ne szégyelljél nyolcszor visszakérdezni, de a legfontosabb szabály: soha nem lehet semmit sem elégszer elismételni. Hál’istennek jól sikerült az első teszt.

Kora délutánig alig tehettem meg egy jó tucat km-t - gondoltam az első napot lazára fogom -, amikor is egy fiatal srác, Quang meginvitált az éppen soros teára, amit azért fogadtam el, mert bár akadozva, de angolul tette. Egy helyi kis internetkávézót futtat a családi ház utcafrontján, ahol együtt él szüleivel és öccsével. Beszélgetésünk, mely alapvetően kimeríthetetlen kíváncsiságán alapult, olyannyira elmélyült, hogy vacsorára, majd később ott aludni marasztaltak. Kaptam a lehetőségen, élveztem kedves társaságukat, és nem volt utolsó szempont, hogy lehetőségem volt eloszlatni az utolsó homályos részeket is a kínai sakk terén, melynek nagy rajongója és szenvedélyes játékosa lettem az elmúlt egy hét leforgása alatt.

Másnap reggel a család egy visszautasíthatatlan ceremónia keretében ragaszkodott hozzá, hogy maradjak még egy napot, melyet nem várt aktivitással töltöttünk el. A kiadós tojásos-húsos-tésztás-leveses egyveleg reggeli után motorra pattantunk (én Quang mögé, az egyik nagybátyjuk pedig Quang öccse mögé), és már robogtunk is a Mong Cai nevű városka felé, hogy ott előbb eldicsekedjenek helyi barátaiknak az értékes vendéggel, majd onnan tovább, hogy előbb két híresebb buddhista templomot, végül egy a franciáktól visszamaradt neogótikus katedrálist látogassunk meg. Utazásunkat a tengerparton zártuk, a hires „Tra Co beach”-en, aminek homokos fövenyére dagálykor vagy jó 25 métert jön ki a Kinai-tenger. Este még egy nagyobb baráti társasággal fogyasztottunk csigákat és egyéb herkentyűket, hogy a napot ismét a sakktábla felett fejezzem be.

Itt olvashatsz sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!