“Tourists don’t know where they’ve been, travelers don’t know where they’re going” – Paul Theroux.
Elértem azt a hosszúsági fokot, ahol már nem bújhatok olyan kifogások mögé, hogy maradok egy napot, mert a ruháknak meg kell száradniuk. Így annak ellenére, hogy este kimostam a ruhaimat - a short, amiben gyalogolok 6 hete nem látott csapvizet, világos színe teljesen szokatlan volt - nem maradtam még egy napot lazsálni, hanem reggel még gyorsan megírtam egy cikket, és elindultam.
A nap magasan járt, felhők bodrozódtak az égen, és megörültem, hogy India és Nepál után végre igazi vándorszerzetest pillantottam meg pár száz méterrel előttem. Ma már a buddhista szerzetesek is csak halovány utánzatai elődeiknek, nem gyalog járnak, nem csak naponta egyszer esznek, és lehetőleg kerülik a testi megpróbáltatásokat (mobiltelefon, szúnyogháló, ventillátor, légkondi, stb. emeli anyagi és csökkenti spirituális életük színvonalát). Ebből a szempontból (is) Indiát és a hinduizmust tartom a legautentikusabb helynek eddigi tapasztalataim alapján. A szerzetest hamar beértem, egy-két percig mögötte haladva olyan jó volt kívülről látni magamat: egy picit átélni, milyen gondolatok merülnek fel az átlagemberben, amikor velem találkozik, és felteszi teljesen jogos kérdéseit. Miért gyalog? Nincs túl meleg? Honnan-hova? Etc. Közelebb érve, azt is észrevettem, hogy ő mezítláb lépked a jó negyven fokos aszfalton... Persze hogy megszólítottam, és megkérdeztem hová tart? Ha jól értettem, egy 180 km-re eső szent templomba. Több kérdésem nem volt: a miértre maga az odavezető út adja meg a választ.
Az ebédemet meglepetés-társaságban töltöttem: gondolataimba feledkezve slattyogtam a kissé ragadós aszfalton, amikor egy nő kifutott elém az útra, és olyan meggyőzően állított meg, hogy vele mentem az útszéli bolt-házhoz. Csak pár perc után esett le a tantusz, hogy a nő az egyik utasa volt az előző napi pickupnak, ami felvett, csak ő az utaskabinban ült, én meg a csomagtéren, ráadásul esett. A nagy adag sültrizs ebéd, a sok jó szó és mosoly, a kíváncsi szomszédok mind-mind eltörpültek amellett, hogy hozzájutottam egy képes angol-thai szótárhoz, amit ez egyik asszonyság kapott elő a köténye alól. Volt egy pont, amikor majdnem engedtem a csábításnak, hogy ott aludjak, de aztán csak továbbálltam.
Viszonylag későn, nagy esőben értem el a célt, Chatturat-ot, egy eresz alá húzódtam be szárítkozni, amíg a vízözön lecsendesedett, és közben azon morfondíroztam, akkor ma hotel vagy templom vagy esetleg egyéb. Örökké nem várhatok, így kérdezősködni kezdtem, és mindenki a nem messze levő resortot ajánlotta. Az esti piac felé vettem az irányt, majd egy esküvőbe botlottam. Volt egy ellenérzésem a resorttal szemben, így az alapból kiesett, sőt, a közeli watban sem jártam szerencsével, a szerzetes kitessékelt, miközben a kutyája vicsorgott, de legalább annyit megtett, hogy egy szomszédos nagy épületre mutatott a falakon túl. A városi rendőrség épülete volt, ahol engedélyt kértem és kaptam Menedék felverésére. Így mondhatom, hogy Bulgária után Thaiföldön is egy éjszakát a rendőrségen töltöttem, de nem azért, mert rossz fát tettem a tűzre.
Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!
Utolsó kommentek