Simon Dávid a Föld körül

Csak el kellett hagynom a „nagyvárost”, és mintha Laosz egyből bizonyítani akarta volna, hogy azért egyből ne írjam le. Az emberek mosolygósabbra váltottak, az idő kellemesen izzasztós volt, tele voltam jókedvvel. Könnyűnek éreztem a hátizsákot, miután jó 2 kilónyi elhasznált felszereléstől, a bakancson és nadrágomon túl zokniktól, egy pólótól, az alig 3 hetes, de már szétszakadt esőkabátomtól is megváltam, szállásadómmal abban állapodtam meg, hogy adja oda a levetett ruhákat a rászorulóknak a falvakban.

Pár km után ismét visszacsöppentem a „sötét középkorba”, annak minden nyomorával és szépségével együtt. Még előző este kérdezték tőlem az ideiglenes asztalbarátaim, hogy nem unalmas-e időnként egyedül, gyalog. Hát nem, soha. Dél felé járhatott az idő, amikor két dolgon járt az eszem: valamit harapni kéne, és hogy jó feladat lesz az elkövetkező egy hétben a laoszi ábécé megfejtése a kétnyelvű táblák alapján.

A megoldás mindkét kívánságomra egyszerre érkezett. Egy fiatal srác állított meg egy laoszi-angol képes szótárral, ahogy egy poros kis falut kereszteztem, és egyúttal ebédelni is invitált egyszerű hajlékába. Hosszasan ismételtettem vele az általa kiválasztott szavakat, miközben másoltam az ábécét, amit a könyv elején találtam. A kunyhó bambuszfalai között átszűrődő fény félhomályában fogyasztottuk a főtt rizsből és tésztalevesből álló szerény ebédet. Nem maradtam sokáig, hívott az út.

Délutánra egyre világosabbá vált két dolog. Az egyik, hogy a elkövetkező napokban mellőzni fogom a vendégházak által nyújtott kényelmet, és a másik, hogy még korai volt hátrahagynom belülről rohadó bakancsomat, mert délutánra már erősen éreztem a helyeket a lábfejemen, ahova estére méretes vízhólyagok nőttek. Alkonyatig maradtam úton, ekkor kezdett sürgetővé válni az éjszakai szállás kifundálása. Egy, az országút mellett magányosan ácsorgó nagyobb ház és bolt pont kapóra jött, ahol az út és a ház közötti alig másfél méter széles füves földsávra vertem fel Menedéket, miután jóváhagyta a dolgot egy idősebb férfi.

Este egy másik olyan dolgot láttam végre, de inkább sajnos, melyről nehéz elképzelni, hogy milyen, ha nem élőben látod. Napok óta láttam az égen úszó hatalmas füstfelhőket, kisebb tüzeket el is kaptam, de inkább a már leégett hegyoldalak látványához szokott a szemem. Arról beszélek, hogyan irt ki az ember minél több erdőt és fát a világnak ezen a táján is - erdőtüzekkel megkopasztva a dús hegyeket. A sötét leereszkedett, és pont az ominózus ház előtt gyülekező több teherautónyi hivatalos gyújtogató nekiindult, hogy a szomszédos hegyoldalt felégesse.

Eltűntek a feketeségben, hogy alig egy-két perc múlva sorra gyúljanak a tüzek a hegygerinc mentén, miközben kurjongatásoktól hangozzon a környék. Aggodalmamban - hogy a tűz túl gyorsan jön felénk – osztozott a boltos fiatal férfi is, ő 3 gyönyörű kislányát és terhes feleségét is féltette. Védelmezően Menedék elé álltam, készen arra, hogy bármely sunyi szikrát megsemmisítsek, a legkisebb lyuk is nagy baj lehet, de a szélirány nekünk kedvezett, végül nem volt szükség beavatkozásra. A tradicionális vacsorát - ragacsos rizs, főtt bambuszrügy és disznógyomor - gyertyafényben fejeztük be, miután elcsendesült a környék, már a gyorsan égő bambuszrönkök ropogása is elhalkult. Amikor azt kérdeztem, hogy miért irtják az erdőt, a válasz egyszerű volt: rizsföldért. Csak megjegyzem, hogy az irrigációt nem tudják sok helyen megoldani, sokszor feleslegesen nagy részeket semmisítenek meg. Sátramba térve sziszegést véltem kivenni a füstös hegy felől fújó fuvallatból:

erdő kiált: hé ember,

ki velem szembeszállni mer,

tudd, hogy semmi sincs ár nélkül

megfizetsz ezért legvégül

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Muang Khua több szempontból is megváltást hozott. Bő 3 nap után zuhanyozhattam, rendes, tiszta ágyban aludtam, és jó társaságban töltöttem az estémet. A vendégházban, ahol megszálltam, találkoztam Avnerrel és Meytallal, a matematikus és ipari formatervező izraeli párral, akikkel a következő 24 órát tulajdonképpen együtt töltöttem.

Igen, visszanézve, tovább szenvedhettem volna gyalog Muang Xay, a város felé, ahol pénzhez jutok, de ez további három napot jelentett volna 5 eurónyi pénzzel a zsebemben, egy olyan országban, ahol egyelőre nem tudom, mire számíthatok. A könnyebb utat választottam ezúttal, és a megszokott korai kelés után elsétáltam a városkától alig 2 km-re eső, általuk buszpályaudvarnak hívott placcra. Ott a szerényke épület mellett egy ócska kis buszocska várta a nemzetközi társaságot, akik közül szinte kivétel nélkül mindenki a pénzhez való jutás reményében vette erre az irányt. Volt közöttük egy francia-vietnami párocska, egy angol úr, egy folyamatosan aggódó lengyel nő és egy pár helyi – hármunkon kívül (Avnerék később érkeztek).

A kis busszal a kilométerek szokatlanul gyorsan fogytak, és alig 2 és fél óra múlva nagyot kurjantottam, amikor - már egyértelműen a városba érve – egy félre nem ismerhető ATM-et pillantottam meg, amelyen tisztán kivehető volt a „Mastercard” felirat. Meg is állítottam a buszt, de ekkor már alig voltunk egy kilométerre a végállomástól, így a többiek is felbátorodtak, és velem együtt leszálltak a buszról. Azonnal megcéloztam az automatát, ahol mennyei látvány volt szememnek a köteg pénz, amit kidobott a gép. Együtt ebédeltem a két párocskával és tovább raktároztam az autentikusnak tűnő információkat Délkelet–Ázsiáról a végeérhetetlen sztorik közben, ahogy ez a sokat látott és utazott négy ember csak mesélt és mesélt (nekem az nem tűnik fel, amikor én mesélek).

Az ebéd után megkerestem a megfelelő szállást: leginkább az volt a szempont, hogy hol moshatom ki a ruháimat, mert igencsak mocskosak voltak a legutóbbi napok viszontagságaitól. Hat vendégház, ill. hotel után döntöttem amellett, ahol két éjszakát szándékoztam eltölteni, hiszen a ruhaszárítás ugyebár egy nap pihenőt feltételez, nem beszélve az egyéb lemaradásaimról. Az estét részben az internet előtt töltöttem, majd végre úgy igazából kialudtam magam. Másnap természetesen nem maradhatott el a rajzolás, ezúttal egy buddha szobrot választottam a város fölé magasodó dombon. Még egy helyi masszázsra is beneveztem - 3 euró ellenében -, ahol egy órán keresztül gyúrt az idősebb nő, hát mit ne mondjak, ilyen napokra szükségem van. Este egy belga-izraeli-koreai társaságban vacsoráztam, ahol újból bizonyosságot nyert, hogy Laosz bizony nem nagy szám, legalábbis a szomszédos országokhoz képest.

Most, hogy már épp eléggé lehúztam ezt az országot, hadd tegyek hozzá még néhány adalékot, csak, hogy teljesebb legyen a lista. Laosz drága, sokkal drágább, mint például Vietnam, az internet mondjuk pont 4-szer annyiba kerül (persze megint csak minden relatív). A buddhizmus épp annyira kirakatvallásnak tűnik, mint Tibetben, és éppúgy a „pénzvallást” látom a fő „szektának” (ez nagyon személyes vélemény, de én nagyon sok mindent tulajdonitok ennek). És végül, ami nekem talán a legfontosabb: életemben először jutottam el egy olyan helyre, ahol kimondom, a lányok csúnyák, a nők pedig egyenesen…, na, elég legyen!.

Emlitsek néhány pozitívumot is. Az emberek egy része valamit gagyog angolul. A kutyák szelídebbek, mint eddig bárhol, és az emberekből is teljesen hiányzik mindennemű agresszió. A járművek nem dudálnak (ez mondjuk lehet, hogy a gyér forgalomnak köszönhető), és a FB nincs letiltva!

Zárógondolatként annyit, hogy ez már a második nyaram, amit az út során megérek, így elérkezett az idő, hogy második pár bakancsomat is hátrahagyjam, holnap már sportcipőben indulok útnak. Ez a sors vár a hosszú nadrágomra is, mely a Tibeti -30 fokokban is jól szolgált, újra sortra és nyári felszerelésre váltok. Legközelebb Luang Prabangból, az általam eredetileg elérni kitűzött második világcsodából jelentkezem, ami azt jelenti, hogy világcsodában mérve lassan elérem az út 2/7–ét.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Első benyomásom Laoszról az, hogy végtelenül nagy nyomorban élnek a helyiek. Az első pár falucska ócska fakunyhókon, szakadt gyerekeken és közömbös helyieken kívül mást nem hozott. Rögtön feltűnt, hogy az emberek nem olyanok, mint azt mondjuk a Lonely Planet beállítja, nem láttam rajtuk a természetes boldogságot, nem mosolyogtak.

Esendő ember vagyok, aki bizony óhatatlanul ítélkezik, még akkor is, ha számtalanszor emlékeztetem magam, hogy ez csapda. Ösztönösen hasonlítgatok, pedig nem helyes. Vietnam után, mely egyértelműen az eddigi egyik kedvenc országom, és számtalan párhuzamot vélek benne felfedezni a törökországi mesés utazásommal, Laosz első benyomásra, bizony kimondom, egy csalódás.

Törökországban és Vietnamban azonosultam a helyi kultúrával és identitással (mely kivételesen erős mindkét országban, csak egy ellenpélda Laoszra: nincs kinn a nemzeti lobogó a határátkelőnél, ilyen az előbb említett két országban elképzelhetetlen, sőt bűn!), valamennyire megtanultam elbeszélgetni az emberekkel, és folyamatosan azt éreztem, hogy az ott élő emberekben nagyon erős az anyaföldhöz való kötődés. Éppúgy, ahogy Törökország után, az erős kulturális és nyelvi kihatás miatt (az azeri rokon a törökkel), a határon túl is még egy darabig jobban boldogultam, így történt a vietnami-laoszi határátlépés után is. Kézzel fogható bizonyítékot nyertem arra például, hogy Vietnam a legnagyobb beruházó Laoszban: az első két napban a vietnami útépítő munkásbrigádok jelentették a túlélésemet, ők adtak enni-inni, és bátorítottak, ami sokat jelentett.

Az első napon napestig olyan majd 30 km-t tudhattam a hátam mögött, de addigra már alig tudtam lépkedni, így értem el egy nagyobb brigádállomást, ahol félénk kívánságom valóra vált, intettek nekem, hogy telepedjek oda közéjük. Előbb megitattak, megetettek, majd a felvetésükre, hogy aludjak aznap ott velük, nem haboztam köszönöm-igennel felelni. Azt se bántam, hogy a szúnyogok agyoncsípték a lábfejemet, örömmel aludtam el az időnként belém könyöklő vagy térdelő fiatal srácok mellett.

Másnap hatkor keltem velük, megint jól teletömték a bendőm rizzsel, hússal, megtöltötték kulacsomat vízzel, így kora reggel nekiindultam a következő szakasznak, miután megköszöntem az égetően szükséges segítséget. Biz’ arra szükség is volt, mert olyan kemény nap elé néztem, mint eddig kevésszer. Még korán hátam mögött hagytam az első nagyobb falut, ahol csak egy kis szösszenetet emelnék ki. Csak azért álltam meg ott, hogy vizet igyak, és egy kicsit kifújjam magam. A vietnami földmérő munkás eldobja a szemetet a bolt előtt, amit a szemmel láthatóan magát alsóbbrendűnek tartó laoszi boltos szó nélkül felvesz, és kidob egy fonott szemétkosárba. A nap jó részében kikapcsoltam az agyam, és csak arra koncentráltam, hogy hegymenetben olyan 6 km-es óránkénti átlagot, lefelé pedig legalább 7 km-es átlagot diktáljak, ami több mint erőltetett menet.

Arra se volt gondom, hogy a festői tájban gyönyörködjek, fenn a hegyekben a szemerkélő esőt pedig frissítőnek vettem, és csak haraptam a kilométereket, egyik kanyart a másik után hátam mögött hagyva. Ennek gyümölcse lett, hogy délutánra alig 10 km-re közeltettem meg a napi célvároskát, inkább nagyobb községet, Muong Khua-t. Egy újabb ingyen ebéd - ki mástól, mint vietnami munkásoktól - és vagy másfél liter víz eltüntetése után tovább feszegettem határaimat, de alig 5 km után újból megállásra kényszerültem, már görcsöltek a lábaim. Ismét erőt vettem magamon, és nekiduráltam magam, hogy legyőzzem az utolsó métereket. A jutalom megérte, romantikus látvány volt lekanyarodni a folyóhoz, ahol a pár tíz méter széles Mekongon egy komppal lehetett átkelni 2000 kip ellenében a folyó túloldalán meredeken felfelé nyúló városkába. 45 km alig 10 óra leforgása alatt majd 30 kilóval a hátamon, ahol nincs egy méter vízszintes szakasz sem, erre vagyok ma képes. Ez Nektek nem mond semmit, de azt hiszem, aligha van olyan elit kommandós alakulat a világon, ahol ez nem szintidőn belül lenne. Persze csak hogy érzékeltessem a másik oldalt is, nagyot mosolyogtam magamon, amikor már lezuhanyozva ültem egy kóla fölött, és bambultam a folyóparti élet fölött. Az őserdőn akartam keresztülvágni, de még a helyes lejáratot se találtam meg. Így utólag már sejtem, hogy melyik kis függőhídon kellett volna átkelnem, hogy onnan a folyót követve induljak neki a vadonnak. Úgy látszik, erre még nem voltam készen, de lesz még lehetőségem, hogy pótoljam a dolgot, a világ nagy.

Beérve Muong Khua-ba már tudtam, hogy spórolt pénzem elég lesz, hogy egy olcsó szállást találjak, megvacsorázzak, és másnap megvegyem a buszjegyet a pont 100 km-re eső városig, ahol végre pénzhez, internethez, egyszóval civilizációhoz jutok.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkekeket Simon Dávidról!

Elhagytam Dien Bien Phu-t, és mintha az idő is érzékeltetni akarta volna velem, hogy új szakasz kezdődik, hétágra sütött a nap, az első perctől kezdve szakadt rólam a víz. Nagyon kemény hegymenet kezdődött olyan 10 km után, érintetlen természet vett körül, az út mellett közvetlenül őserdő. Illetve érintetlen lett volna, ha az ember kapzsi természete folytán nem épít két bányát a meseszép hegyek közé. Ebből fakadóan a motoron elrobogó helyi parasztokon kívül csak a kitermelt követ-homokot szállító teherautók zavarták meg az amúgy zavartalan felfelé kapaszkodást.

Amikor olyan 5 óra tájban végre elértem a határ vietnami oldalát, el se hitték, hogy egy nap alatt tettem meg az utat a várostól. Rendben átengedtek, de közölték, motorra kell ülnöm a 7 km hosszú semleges zónát megteendő, hogy határzárás előtt odaérjek. Ezzel persze csak viszonylag sok pénzre húztak le, és a határt így is zárva találtam. Illetve nyitva. Vagyis nem is tudom.

A meseszép hegyvidék kanyargós útja egy nagyobb térben, és a körülötte szétszórt épületegyüttesben ért véget. Egy félre nem ismerhető nagyobb épület előtt leszálltam a motorról, miután elhaladtunk egy kispályás focimeccs mellett. Egy lélek se volt se kinn, se benn, az ablakok, ajtók nyitva, előttem hevertek a hivatalos pecsétek, hangos köszönésem csak a visszhangzó falak viszonozták. Odasétáltam a focistákhoz, akik ugyan biccentettek, még talán mosolyogtak is, de amúgy nem nagyon érdekeltem őket. Szép lassan megértettem, hogy ezek a ránézésre nagy gimnazistáknak tűnő jobbára fiatal férfiak a határőrök, akik a műszak lejártával a napi focimeccsüket játsszák. Több kísérlet után rájöttem, hogy ma már nem akarja senki se látni az útlevelem. Innentől kezdve én is lazára vettem a helyzetet.
A határőrépület előtt találtam megfelelő füves placcot, hogy felverjem a sátramat, majd az egyetlen - hangulatos - étteremnél vacsorát rendeltem. Egy barátságos(nak tűnő) férfi, egy idegenvezető, aki a klienseit várta másnap reggel szintén Vietnam felől, az asztalomhoz ült, és bizony több olyan információt közölt velem, ami erősen gondolkodóba ejtett. A legfontosabb, hogy nem tudok pénzhez jutni egészen a majd' 200 km-re eső első nagyobb városig, márpedig pénz nélkül nem lehet utazni.

De lehet, csak nagyon nehéz! És erről szólt a következő 48 órám, bizonyítva, hogy tényleg nincs lehetetlen, az emberek jók, és Isten kegyes!

Szóval buta voltam, nem gondolkodtam előre, és nem vettem fel pénzt még Dien Bien Phu-ban, amit könnyedén átválthattam volna laoszi kipre a határon. Ez volt az első hibám, a második, hogy nem néztem meg elég rendesen az amúgy a világnak ezen a részén sokszor fabatkát se érő 'googlemaps'–et. De erről majd később.

Az éjszaka kellemesen aludtam a sátramban, napfelkeltével ébredtem, és azzal a szándékkal, hogy a még Vietnamból megspórolt pénzemmel elbuszozok addig a nagyobb városig, ahol ismét pénzhez jutok, sutba dobva a feltett szándékomat, hogy az őserdőn átvágva, a Mekong folyót követve fogok rövidíteni útvonalamon a hatalmasat kerülő út helyett.

Több mint négy órát vártam, de a naponta egyszer induló busz nem jött aznap (hiába biztosítottak minden félóránkénti kérdésem után, hogy jön az). Az egyetlen kisbusz, mely azokat a pökhendi és szívtelen nyugati turistákat hozta, akiket az idegenvezető várt, pedig nem nekem volt szánva. Hiába kértem őket, hadd menjek velük legalább a legközelebbi nagyobb faluig, ahol elcsíphetek egy rendszeres járatot tovább a nagyobb városka fele, a válasz nemleges volt. Amikor harmadszor is nem volt a válasz, feldobtam Manit a hátamra, megszorítottam Villámot, rácsaptam egy nagy vaslapra, hogy csak kongott az egész hegyvidék, megállt a levegő egy pillanatra, de senki sem mert pisszenni sem, se határőr, se turista, se kutya, se senki, és nekivágtam az ismeretlennek. Alig volt valami pénz a zsebemben (ami volt, még reggel átváltottam helyi valutára), elvesztegettem a nap legjobb részét, de nem érdekelt már semmi, csak tudtam, hogy mennem kell, és majd lesz valahogy. Pár kilométer után már rég elszállt minden dühöm, az út lefelé vezetett, a nap égette a bőrömet, bakancsom pedig koptatta az utat. Benn voltam Laoszban.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!

Utolsó írásom Vietnamból - legalábbis egy darabig. Két nap alatt lezavartam 82 km-t, így elértem az utolsó várost, Dien Bien Phu-t, ami azon kívül, hogy egy gyorsan fejlődő nagy település Laosz felé (és lakosságának nagy része laoszi, nem vietnami, akik a jobb megélhetés reményében költöztek ide), mi másról lenne nevezetes, mint a franciák, majd az amerikaiak elleni háborúban betöltött szerepéről. Az egyik elnevezés szerint ez volt Vietnam "kenyérkosara", ami az ellenálló csapatoknak a túlélést jelentő rizst szolgáltatta. Szóval innen már csak egynapi járás a határ, ami után egy újabb ország és újabb kihívások jönnek.

De boldogan várom őket. Ha valamiért nehéznek tűnik Laosz, akkor az a logisztikai háttér. Vietnam bár viszonylag nagy (olyan 3-4-szerese lehet Magyarországnak), nagyon sűrűn lakott, lakossága mára talán nagyobb, mint Németországé. Ebből fakadóan mindig mindenhol találtam embereket, ami sokat segített. Laosz ehhez képest nagyon gyéren lakott, bár előre nem akarok semmit sem mondani. Ha ehhez hozzáteszem, hogy mire ezeket a sorokat olvassátok, én már valószínűleg valahol a dzsungelben járok, és életem első igazi őserdő-kalandja elé nézek, az még izgalmasabbá teszi a közeljövőt. Ez persze még nem biztos, azt mondtam magamnak, hogy a szerencsepénzem fogja eldönteni a kérdést, hogy az utolsó településről balra az őserdőnek, vagy jobbra - úgy 200 km-t kerülve - az egyetlen utat követve indulok.

De hadd nézzek vissza egy pár gondolat erejéig erre a számomra oly kedves országra. Nagy tanulság volt, különösen a külföldiekkel, igazi turistákkal eltöltött beszélgetéseim után, hogy nekem miért volt más, mint nekik. A legtöbb ember, legyen az „backpacker”, biciklista, üzletember inkább panaszkodott a helyiekre, mint dicsérte őket. Miért van ez? Mert nem voltak hajlandóak a helyiek szemével nézni a világot, és így nem lehet azonosulni, netalán megérteni őket. Engem nem zavart, hogy túrják az orrukat (az elején le kellett győznöm az ellenérzéseimet, de a vége felé már tudtam, nekik nem volt, aki elmondja, hogy ez nem szép dolog). Nem zavart, ha egy hotelben nem volt meleg víz vagy tiszta ágynemű, nem volt baj, ha az étel hideg volt vagy bogár volt benne (hálát adtam inkább, hogy volt mit ennem), és nem jelentett problémát, ha úgy éreztem, hogy nem volt valaki barátságos (ilyen alig akadt), tovább mentem, és a következő háznál már biztos, hogy mosolyogtak.

Viszont imádtam, ahogy a lányok félénken rám köszöntek, a gyerekek hangosan hellóztak, vagy az öregek karon ülőt tartva integettek és szinte mindig mosolyogtak. Azt is megszoktam a végére, hogy egyesek nevetnek - megint emlékeztetnem kellett magam, hogy nem rajtam, hanem velem nevetnek. Nem tudok elég hálás lenni a sok asztali invitációért, az ingyen ágyakért, padlókért (nem sátorban kellett dideregnem az esőben) vagy a sakkpartikért, ahol megtanultam, hogy azért, mert valakinek koszos a körme és iskolázatlan, attól még lehet nagyon okos, csak neki nem jutott az, ami nekünk. Az, hogy meseszép egy ország, az egy adottság, nekem a legfontosabb, hogy milyenek az emberek, ez teszi azzá, ami!

Egyszóval itthon voltam, jól éreztem magam, és sokat tanultam. Köszönöm Vietnam!