Elhagytam Dien Bien Phu-t, és mintha az idő is érzékeltetni akarta volna velem, hogy új szakasz kezdődik, hétágra sütött a nap, az első perctől kezdve szakadt rólam a víz. Nagyon kemény hegymenet kezdődött olyan 10 km után, érintetlen természet vett körül, az út mellett közvetlenül őserdő. Illetve érintetlen lett volna, ha az ember kapzsi természete folytán nem épít két bányát a meseszép hegyek közé. Ebből fakadóan a motoron elrobogó helyi parasztokon kívül csak a kitermelt követ-homokot szállító teherautók zavarták meg az amúgy zavartalan felfelé kapaszkodást.

Amikor olyan 5 óra tájban végre elértem a határ vietnami oldalát, el se hitték, hogy egy nap alatt tettem meg az utat a várostól. Rendben átengedtek, de közölték, motorra kell ülnöm a 7 km hosszú semleges zónát megteendő, hogy határzárás előtt odaérjek. Ezzel persze csak viszonylag sok pénzre húztak le, és a határt így is zárva találtam. Illetve nyitva. Vagyis nem is tudom.

A meseszép hegyvidék kanyargós útja egy nagyobb térben, és a körülötte szétszórt épületegyüttesben ért véget. Egy félre nem ismerhető nagyobb épület előtt leszálltam a motorról, miután elhaladtunk egy kispályás focimeccs mellett. Egy lélek se volt se kinn, se benn, az ablakok, ajtók nyitva, előttem hevertek a hivatalos pecsétek, hangos köszönésem csak a visszhangzó falak viszonozták. Odasétáltam a focistákhoz, akik ugyan biccentettek, még talán mosolyogtak is, de amúgy nem nagyon érdekeltem őket. Szép lassan megértettem, hogy ezek a ránézésre nagy gimnazistáknak tűnő jobbára fiatal férfiak a határőrök, akik a műszak lejártával a napi focimeccsüket játsszák. Több kísérlet után rájöttem, hogy ma már nem akarja senki se látni az útlevelem. Innentől kezdve én is lazára vettem a helyzetet.
A határőrépület előtt találtam megfelelő füves placcot, hogy felverjem a sátramat, majd az egyetlen - hangulatos - étteremnél vacsorát rendeltem. Egy barátságos(nak tűnő) férfi, egy idegenvezető, aki a klienseit várta másnap reggel szintén Vietnam felől, az asztalomhoz ült, és bizony több olyan információt közölt velem, ami erősen gondolkodóba ejtett. A legfontosabb, hogy nem tudok pénzhez jutni egészen a majd' 200 km-re eső első nagyobb városig, márpedig pénz nélkül nem lehet utazni.

De lehet, csak nagyon nehéz! És erről szólt a következő 48 órám, bizonyítva, hogy tényleg nincs lehetetlen, az emberek jók, és Isten kegyes!

Szóval buta voltam, nem gondolkodtam előre, és nem vettem fel pénzt még Dien Bien Phu-ban, amit könnyedén átválthattam volna laoszi kipre a határon. Ez volt az első hibám, a második, hogy nem néztem meg elég rendesen az amúgy a világnak ezen a részén sokszor fabatkát se érő 'googlemaps'–et. De erről majd később.

Az éjszaka kellemesen aludtam a sátramban, napfelkeltével ébredtem, és azzal a szándékkal, hogy a még Vietnamból megspórolt pénzemmel elbuszozok addig a nagyobb városig, ahol ismét pénzhez jutok, sutba dobva a feltett szándékomat, hogy az őserdőn átvágva, a Mekong folyót követve fogok rövidíteni útvonalamon a hatalmasat kerülő út helyett.

Több mint négy órát vártam, de a naponta egyszer induló busz nem jött aznap (hiába biztosítottak minden félóránkénti kérdésem után, hogy jön az). Az egyetlen kisbusz, mely azokat a pökhendi és szívtelen nyugati turistákat hozta, akiket az idegenvezető várt, pedig nem nekem volt szánva. Hiába kértem őket, hadd menjek velük legalább a legközelebbi nagyobb faluig, ahol elcsíphetek egy rendszeres járatot tovább a nagyobb városka fele, a válasz nemleges volt. Amikor harmadszor is nem volt a válasz, feldobtam Manit a hátamra, megszorítottam Villámot, rácsaptam egy nagy vaslapra, hogy csak kongott az egész hegyvidék, megállt a levegő egy pillanatra, de senki sem mert pisszenni sem, se határőr, se turista, se kutya, se senki, és nekivágtam az ismeretlennek. Alig volt valami pénz a zsebemben (ami volt, még reggel átváltottam helyi valutára), elvesztegettem a nap legjobb részét, de nem érdekelt már semmi, csak tudtam, hogy mennem kell, és majd lesz valahogy. Pár kilométer után már rég elszállt minden dühöm, az út lefelé vezetett, a nap égette a bőrömet, bakancsom pedig koptatta az utat. Benn voltam Laoszban.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!