"If you're trying to achieve, there will be roadblocks. I've had them; everybody has had them. But obstacles don't have to stop you. If you run into a wall, don't turn around and give up. Figure out how to climb it, go through it, or work around it" - Michael Jordan.

Tudtam, hogy nehéz lesz az újrakezdés, de hogy ennyire! Gennyes fertőzés, majd egy titokzatos vírus, rohadt magas láz, ágyban (igazából földön) fekvés két napig, maláriagyanú, majd kórház, gyógyszerek dögivel, lassú gyógyulgatás. Erről szólt 10 napom. Egyik reggel nekivágtam, mert már nem bírtam tovább az egy helyben toporgást. Igaz, lábaim roskadoztak a jó öreg Mani alatt, vállam-hátam sajgott, és alig 10 kilométer után – pedig vagy 5 megállóval - úgy éreztem, hogy muszáj találnom egy szállást. Szerencsére találtam egy kis hotelt.

Legutóbbi írásomat visszaolvasva, nem túl pozitív képet festettem Johor Bahruról, pedig próbáltam mértéktartó maradni. És nagyon sok fontos vagy lényegtelen részletet nem is említettem. Egyvalami mellett mégsem tudok elmenni, mert lépten-nyomon beleütköztem az elmúlt két hétben.

Bő másfél év alatt először majdnem ütésváltásig is elfajult egy helyzet. A nőkről, a védtelenségükről, a szánalomra méltó és egyszerre nagyon elszomorító férfiúi gőgről, hímsovinizmusról van szó. Két napja egy internetkávézóban ülve, nem bírtam nézni, ahogy egy férfi reagált az udvarias és félénk női személyzet kérésére, hogy a hely nem dohányzó. Csak a körénk sereglő embereken múlott - akik elküldték a fazont -, hogy nem ütöttem meg. Valószínűleg be sem számolok róla, ha most nem nyitom ki a leveleimet, ahol egy indonéz fiatal lány kért tőlem ismeretlenül segítséget, mert egy rendőr elvette az útlevelét, és nem akarta visszaadni, ha nem fekszik le vele. (A dolog hál’istennek  szerencsés véget ért.) Eddigi szállásadóim, Rokya 13, és a lánya, Michelle 9 év után elváltak, ugyanabból a szomorú tényből kifolyólag: a férjeik rendszeresen verték és terrorizálták őket! És ez négy olyan eset, ami közvetlenül érintett. Hogy csak az én burkaim omlanak le, és eddig egy védett világban éltem?!

Hadd beszélek egy kicsit jobb dolgokról is. A család, akikhez Johor Bahruban lényegében beköltöztem, teljesen befogadott, megnyílt előttem. A gyerekeknek, akik szerencsére jól beszéltek angolul, esténként meséltem, együtt írtuk a leckét, vagy tollasoztunk az udvaron. A felnőtteknek pedig reményt, mosolyt próbáltam vinni kemény életükbe, ami tulajdonképpen a túlélésről szól. Régen várt férfimunkákat is elvégeztem a háznál: villanyt, vizet szereltem. Reggelenként négykor keltünk, hogy közösen, álmos fejjel vegyünk valamit magunkhoz, hogy kibírjuk a napi koplalást. Aztán esténként mindenki kiengedett a böjtölést megtörő vacsora felett, ahol sokszor családi barátok is jelen voltak.

És bár nagyon marasztaltak, hogy maradjak Hari Rayáig, ami a legnagyobb ünnep, a Ramadán végét jelenti, nem húzhattam tovább a dolgot. Azon a reggelen, ahogy kinn cigarettáztam a teraszon, egy mókust láttam könnyedén ugrálni a düledező kerítés mellett. Egyszer csak egy macska vetette magát felé a semmiből, de a mókus ügyes és fürge állat lévén hamar eliszkolt. Égi jelnek vettem, és bár úgy terveztem, hogy aznap még legalább maradok, csendben összepakoltam, hogy fel ne ébresszem a visszaaludt Masut, és behúztam magam mögött az ajtót.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!