Már megint csak el kellett indulni, és az út fizetett. A szó szoros és átvitt értelmében is. Gyorsan magam mögött hagytam Nong Khai-t, ill. a kivezető főút mellett kinőtt, komoly agglomerációt, ahol az összes nagy világmárka képviselete, szalonja megtalálható. Merthogy Thaiföld, így közel egy hét tapasztalat után nyugodtan állíthatom, egy kapitalista, népjóléti monarchia. Szóval, alig 10 km után álltam meg először egy kisebb vendéglőnél, s amikor egy rövid nyújtózás után a sültrizs ebédemet ki akartam fizetni, közölték velem, hogy nem szükséges: a szomszédos asztalnál ült egy férfi, aki addigra már továbbállt, megvendégelt és rendezte a számlámat. Fel is jegyeztem magamnak a naplómba a vendéglős indoklását: „Nem elég (meg)köszönni, hanem, ha sokszor fárasztó is, mindig imádkozásszerűen össze kell tenni a kezeket, mert ez fejezi ki igazán a tiszteletet és a kultúra megértését.”

Egyetlen öcsém épp elutazott Afrikába, Kongóba, egy ENSZ–misszió keretében, és azzal próbáltam ösztönözni magam a gyilkos hőségben, hogy nem csak nekem van melegem. Ha a teljes 24 órát számolom, bőven 10 liter fölött volt a folyadékfogyasztásom, de ez nem csoda, hiszen délkelet-ázsiai rekordot tudtam magam mögött olyan este 8 óra körülre, 52 km-t mentem, én magam sem tudom hogyan. Számtalan fuvarajánlatot utasítottam vissza, de mindig plusz erőt adott, ahogy a mellettem elsuhanó autókból az emberek kihajoltak az ablakon felfelé fordított hüvelykujjal. Eredetileg két napot szántam a Nong Khai és Udon Thani közötti szakaszra, de volt délután egy pont, és a felhők is épp jókor takarták nekem a napot, amikor félút táján azt mondtam magamnak, nyomjuk, és aztán meglátjuk.

Este 8-kor már csak kóvályogtam a városban egy hotelt keresve, az első tele volt, a második túl drága, a harmadikat is annak véltem, de a mellette levő olcsóból, ami szintén tele volt, már nem volt erőm továbbvánszorogni, visszakullogtam a harmadikba. A megváltó zuhany után még leugrottam a sarokra, harapni egy tál finom zöldséges rizst, de kb. 8 perccel utána már horkoltam a szobámban.

Amikor másnap kinyitottam a szemem, már magasan járt a nap, és lemaradásomat is pótolnom kellett, hogy hazajussanak az írásaim, így adott volt a lyukas nap. Délutánra keveredtem ki az internetkávézóból, és gondoltam, elmegyek a templomhoz, amit még előző nap láttam. Leültem rajzolni, de negyedóra után elment a kedvem, így felsétáltam a szentélyhez, ahol két fiatal nő egy oszloppal babrált.

Ahogy közelebb mentem hozzájuk, még mindig nem értettem, mit csinálnak, így megszólítottam az egyiküket. Egy oszlopra kasíroztak pár négyzetcentiméteres aranypapírokat a közelgő vallási ünnepre. Amikor afelől érdeklődtem, miért nem látok Buddha–szobrot a szentélyben, egyszerű választ kaptam: nem egy buddhista, hanem hindu templomról van szó. És akkor itt kanyarodok vissza az előző írásomhoz, amiben említettem az India és Thaiföld közötti összefüggést. A templomkomplexum ráadásul egyik választott istenemnek (most is itt lóg a nyakamban), az elefántfejű Ganeshának van szentelve. Ezért felajánlottam segítségem, amit el is fogadtak, így együtt fejeztük be az oszlop díszítését. Távozóban a nő, akit megszólítottam, elkérte az email címemet, és pár órával később, amikor visszatértem az internetkávézóba, rám írt, és este a hotelhoz jött értem. Annyi még publikus, hogy egy tó partján szürcsölgettünk egy koktélt, amikor már kellemesen lehűlt a levegő, és a csillagok előbújtak a felhők mögül.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!