Annyi mindent szeretnék írni, nem is tudom, hol kezdjem. Én ilyen zavarodott, szerencsétlen, sajnálatraméltó és szánalmas helyen még nem jártam, mint Johor Bahru, Malajzia egyik nagyvárosa. Mondom ezt úgy, hogy egy család befogadott, és az elmúlt napokat olyan közegben töltöttem el, ahol turisták, külföldiek nem nagyon fordulnak meg. A belváros maga a fertő.

Akkor kezdem mindjárt a családdal. Mint kiderült: Rokya és családja sem pusztán humánus elgondolásból engedett be a családi házba. A második estéjén ismeretségünknek egyenesen nekem szegezte a kérdést a jóasszony: tudok-e 1000 dollárt kölcsönadni neki?! Mindezt persze a saját lányára hárította (akit közben próbált rám sózni egy válás után), hogy ő nem meri megkérdezni, mert félénk. Az indoklás az volt, hogy több, mint egy éve nem fizetett villanyszámlát, és bármikor lekapcsolhatják a villanyt. De közben naponta 12-szer kell mindenkire rászólnom, hogy kijöttél a szobából, kapcsold le a villanyt és a ventillátort. Szó se róla, racionális határokon belül én állom az egész család napi költségeit.

Az egész brigád, az egész város, az egész ország olyan babonás, hogy az valami hihetetlen. Mindenki fekete mágiáról, átokról, álnok buddhista szerzetesekről, koboldokról beszel, mindent ezzel
magyaráznak. Ha valaki beteg, akkor az azért van, mert rontást küldtek rá, ha egy párkapcsolat szétszakad, akkor valamelyik szülő kérte meg az egyik varázslót erre, ha egy bolt nem jól megy, akkor a szomszéd árus fizetett valakinek az átokért. Ja, és ha eltűnik egy házból az aranyékszer-készlet, akkor az csakis kobold, vagy valami efféle lehetett - ezt a történetet is saját fülemmel hallottam - az egyik közeli szomszédasszonytól. Közben a muszlimok bigottan mormolják az imákat, a hinduk buzgón tartják az esti 'pujákat', a kínaiak meg halommal égetik a 'monopoly játékpénzeket' a szellemeknek.

Merthogy Bohor Jahru egy nagy olvasztótégely az őslakos malájok, a bevándorolt indiaiak és az idetelepült kínaiak keverékéből. Mindenki, ismétlem mindenki (nem szeretem ezt a hangsúlyt, de nem tudom másképp kifejezni az elmúlt egy hétben átélteket) pénzéhes. Ha „otthon” előveszem a pénztárcámat már a gyerekek is lopott-leplezetlen pillantásokat vetnek rá, a boltban mindenki azt figyeli, hogy milyen (de leginkább mennyit ér) az a számukra ismeretlen bankó a helyi papírpénzek alatt, a bankautomatánál hátrébb kell küldenem a fazont, hogy ugyan ne tanulja már meg a pin kódomat.

Iszlám és Ramadán. A magunkba szállás és a jó tettek, a belső, türelmes várakozás hónapja kéne, hogy legyen. Ehhez képest, amit látok, hogy az emberek fizikailag megszenvedve ugyan, de olyan messze vannak a lelki üdvösségtől, mint ide Sopron, türelmetlenek, udvariatlanok, rosszindulatúak. Az embereknek fáj a fejük a melegtől és a kiszáradástól, a gyerekek (7 éves kortól kötelező) csak azt várják fél napot hasztalanul lebzselve-szunyókálva, hogy mikor tömhetik meg a hasukat. Honnan
ez a súlyos ítélet? Talán onnan is, hogy valami leterített: előbb legyengített a sebeimen keresztül szervezetembe került baktérium, valamint a böjtölés (mert 3 napig én is tartottam a Ramadánt), hogy utána elkapjak valami komolyabb nyavalyát, s 2 napig lázálomban feküdtem, kettesével szedve a lázcsillapítókat. A család – a javukra legyen írva - rendesen gondozott a nehéz pillanatokban, Masu, a jóságos házvezetőnő a hírhedt indonéziai Madura-klán tagjaként ősi rituálékat, varázslatokat és gyógymódokat is bevetett a gyógyulásomat segítendő. Kórházban is jártam, hogy meggyőződjek róla, nincsen maláriám vagy valami hasonló kórom, de csak azután, hogy elég erősnek éreztem magam elhagynom a házat.

És maradtam. Indulni nem mertem, mert tudtam, hogy vissza kell nyernem legalább egy részét az erőmnek. A családon pedig segíteni próbáltam. Mindenekelőtt türelemmel, példamutatással, mosollyal és szeretettel. Mert senkinek se legyen illúziója: ezek az emberek csak annyira hibásak nyomorult sorsukért, mint Te vagy én.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikkeket Simon Dávidról!