„Eat when hungry, sleep when tired” - zen bölcsesség.

„Próbálj pozitív maradni” - ismétlem el naponta 43-szor, de piszkosul nehéz. Azt hiszem, ilyen keveset egyetlen országban sem mosolyogtam, és így is messze felülmúlom a helyi átlagot. Ehhez jön ez a nyavalyás Ramadán, hát mit ne mondjak, ez a Mohamed jól kitalálta. Bárcsak ne tette volna! Sebaj, már csak 1 nap van hátra Hari Rayáig, azaz a muszlim karácsonyig. Hát legalább úgy várom, mint a mi karácsonyunkat szoktam.

Még szerencse, hogy a lakosság majd' negyedét-ötödét kínaiak alkotják, akik nekem a megváltás megtestesítői az elmúlt hetekben (ellentétben a statisztikai adatokkal: az indiaiak száma/jelenléte elenyésző), kínait eszem reggelire és ebédre, a számomra két legfontosabb étkezés ugyanis ez. Nem megyek bele teológiai értekezésbe, de ahogy a világlátott Kim barátom mondta pár napja erősen sarkítva: „Vagy a világ többi része, vagy az iszlám. A kettő együtt nem fér meg, és ez hamar háborúhoz fog vezetni”. Hát, ha nem is értek vele egyet, a mondandóját mindenki érti.

Ebben az országban sűrűbben vannak az éppen következő kis mecsetet jelölő táblák, mint a kilométerkövek, még 500m, még 200m. Ennél sűrűbben már csak elgázolt kobrákkal találkoztam.

Szóval vissza az útra. Ahol egyébként piszkosul meleg van, no, nem egyszerűen fokokban mérve, de a páratartalom és leginkább az egyenlítői nap miatt. Fél 12 és délután fél 3 között olyan, mintha egy óriás nagyítót tartanának feletted, és - összegyűjtve a sugarakat - meg akarnának égetni. Ebből kifolyólag próbálom a gyaloglás részét a délelőtti és a későbbi délutáni órákra szorítani. Elhagyva Rengitet (ahol Kimmel találkoztam), következett Batu Pahat, Johor állam második legnagyobb városa, de egy teljesen jellegtelen helységről van szó, így másnap tovább is álltam. Igaz, oda se bírtam csak gyalog eljutni, 25 km után feladtam, és az utolsó 12 km-t stoppoltam, két rendőr vett fel.

A következő napra egy lazább szakaszt, újabb alig több, mint 20-at terveztem be, amit el is értem kora délutánra. Több helyi ember megerősítette, hogy hotel ugyan nincs, de akad 'homestay' lehetőség alig 2 km-re, így kiengedtem, és csak 5 után folytattam. El is értem a elágazást, ahol a tábla jelezte is azt, ami valójában nem volt. De ezt csak pár km-t a főúttól elfelé gyalogolva tudtam meg, majd magyarázatot kaptam arra is, miért nem engedik meg azt sem, hogy legalább a sátorom felverjem valamelyik ház udvarán: Ramadán van, és éjjel mennek a mecsetbe imádkozni. Az összefüggést ne tőlem tessék kérdezni.

Nem bántam, visszatértem a főútra, ahol egy stoppal eljutottam az utolsó nagyobb városig, Muarig, ebben a nem túl jó emlékű Johor szultánságban. Végre két olyan maláj vett fel - 300 éve biztos jóféle kalózok lettek volna -, akik tettek magasról a böjtre, de ellentétben a sok faszenttel (mert jó pár autó elsuhant, a legtöbb csak sofőrrel), hogy így jótett, meg úgy jótett a Ramadán alatt, egészen elvittek egy hotelig, és meghagyták, ha bármire szükségem van, akkor hívjam őket. Pedig ellentétben a sok songkokos (a tipikus fekete sapka, amit már a 8 éves gyereknek is sokszor hordania kell) hitbuzgóval, ők tényleg kalóznak néztek ki, még ha modernnek is.

Itt olvashatsz a sajtóban megjelent cikket Simon Dávidról!